Kelet-Magyarország, 1984. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-16 / 140. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN 1934. június 16. P uskás öcsinek, az egy­kori magyar futball aranycsapat legendás csatárának tulajdonítják a közszájon forgó kiszólást: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz nagy foci.” ö mondta volna, vagy más előtte, tel­jesen mindegy, hiszen akik mostanság hangoztatják, korántsem csupán a futball­világra gondodnak. (Talán okkal, hiszen számos keserű tapasztalatunk van már ró­la, hogy honi labdarúgóink még a nagy pénzért sem ké­pesek elmozdulná az euró­pai harmadik-negyedik vo­nalból, fényesen bizonyítva, hogy azért mégsem a pénz minden ... (Sokkal inkább arra irányul a célzás, hogy manapság akitől jó teljesít­ményt várnak, az viszont elvárja a jó honorálást Baj ez? Egyáltalán nem baj, sőt, összhangban van a szo­cialista elosztás elvével. És mégis: amikor a pénzről be­szélünk, gyakorta kínos mellékgondolatakkal is küszködünk. Méricskélünk, hasonlítgatunk, irigykedünk vagy gyanakszunk, legfő­képpen pedig tanácstalanul állunk egynémely jelenség előtt. Magunk között mond­juk is, valahol homokszem juthatott az elosztási csap­ágyba, csikorog, olykor vij­jog a kerék. Aztán soroljuk is felületes értesüléseinket könnyen szerzett milliókról, . konjunktúra lovagokról, gátlástalan harácsolókró', szembe állítva velük a fil­léres gonddal küzdőket, a szociális segélyre várókat, vagy azokat, akik ha meg­szakadnak sem tudnak az ötről a hatra jutni. Kétségtelen, hogy az utób­bi évékben szükségszerűen előtér® került a társadalmi teljesíímény differenciál­tabb elismerése, ami faként a pénz képében jelenik meg. Másfelől viszont felismer­hetők e törekvés vadhajtá­sai is: a féktelen anyagias­ság, az önpusztító hajtás, s az, hogy ebben az átmeneti időszakban nem egyenlőek az esélyek a „második gaz­daság" kiaknázására. Vessünk néhány pillan­tást erre a területre. S mert pénzről van szó, bizonyos mértékben Indokolt a jelen­ségek, a példák óvatos ke­zelése, a helyek és a nevek homályban tartása. A KŐMŰVES B-BEN: — Most jött el az én időm, hogy lekopogjam. Olyan nagy az építési kedv, hogy nem győzöm a sok megrendelést visszautasíta­ná. Amikor még százak, ez­rek ingyen kaptak lakást, örültem egy garázsfelhúzás- nak, vagy valamiféle javí­tásnak is. Most válogatha­tok: ami kedvezőbb, jobban kifizetődőbb, csak azt csi­nálom. Mindenki sír, hogy így nincs anyag, meg úgy nincs, aztán mire kell, min­den kikerül. Ügyesség, meg kapcsolat kérdése ez, uram, az én időm jó része is szer­vezéssel, futkosássai telik el. Persze, hogy emberekre volt szükségem, nekem már nem a malterkeverés a fel­adatom. — Feladtam egy hirdetést az újságban: embereket ke­resek alkalmi munkára. Há­romra volt szükségem, hú­szán csengettek s nem is ■akárkik, még diplomások is. És milyen az élet! Ne írja ki a nevét, különben rendes ember az én volt számtan­tanárom. Annak idején minden évben meg akart buktatni, mert szentigaz, hogy tök hülye voltam az algebrához, aztán a pót­vizsgán valahogy átcsúsz­tam. Most ő is jelentkezett. Visszaüthettem volna neki, de megsajnáltam, most hét­végeken nálam dolgozik, tisztességesen megfizetem, napi ötszázat áldok neki, s őt is megkínálja reggelente kisüstivel, napközben bocsi világossal a leendő tulajdo­nos ...” KÖZBEVETÖLEG. A har­mincöt éves kőművesnek kisebb fajta palotája van, munkaszervezés, az örökös téblábolás miatt. Hozzá nem értők kötötték a szer­ződéseket, sok ólyan mun­kánk volt, amire ráfizetett a vállalat. A főnök a pere­puttyát, a haverjait ültette a pénzesebb helyekre, ne­künk meg kiszúrták a sze­münket hó végén három­ezer-ötszáz forinttal? Mi az manapság? Annyiért már takarítást sem vállalnak szívesen. Jött a lehetőség a géemkára, hát mi vettük a a vállalat vezetői kezdemé­nyezték a gmk-k megalakí­tását. Azóta nincs határ­időcsúszás, nincs fluktuáció, minden fontos posztra min; dérikor van elegendő szak­emberük, s a (túlmunkát „túlóraszinten” kétszeresen díjazzák. (Amíg napközben az órabér átlag kb. 30 főt rint, addig a gmk-ban 60.) Nemcsak az egyénnek, ha­nem az egész vállalati kol­lektívának baszna van a munkaközösségből, hiszen a ges anyagiakat. Persze, hogy nem tragédia ez, de hozzá­tartozik a (teljes igazsághoz. HÁTTÉRBEN. A főmér­nök nem titkoljál, hogy ne­ki vagy a feleségének sem volna „illő dolog” f izetés- kiegészítésként trafikot, vi­rágboltot nyitni, hiszen az ő képzettségükre szüksége van a vállalatnak, meg kü­lönben is, rangon alulinak Kis pénz, kis foci? az „alulgarázsban” márkás kocsi csillog, a gyerekének még csak azért nem épített házalt, mert a kor miatt „nem átírható”. Különben most azon (töpreng, hogy butikot nyit a feleségének, ne unatkozza végig otthon a napot, meg különben is, le­gyen valami haszna a fél­retett pénzüknek. Megfor­gatja. K. L., A SZÁMTANTA­NÁR: — Sose szégyelltem a munkát, otthon, a falu­ban már gyermekkoromban befogtak a szüleim. Miért járok el hét végén a volt tanítványomhoz segédmun­kára ? Nézze, közismert, hogy a pedagógusokat nem veti fel a pénz, ezt már a kormány is tudja), talán si­kerül végre javítani a bé­rezésünkön, bár a jelenlegi viszonyok között csodákat nem várhatunk. Én a túl­órákkal, a szakkörrel együtt havonként úgy hatezer kö­rül keresek, a feleségem adminisztrátor háromezer- nyolcért. Nem vitást ha sze­rényen is-, de ennyiből meg lehet élni nálunk egy négy­tagú családnak. Csakhogy a fiam egyetemre jár, a lá­nyom középiskolás, kollé­gista a városban, ez bizony tetemes pénz, pedig egyik sem követelőzik. Nyolc éve a feleségem örökségéből si­került vennünk egy kocsit, hogy kimozdulhassunk in­nen, Beregből. Ez is lerob­banó félben van, ki kellene cserélni, vagy legalábbis generálisan felújítani. De miből? Mire kifizetjük a havi díjakat, ellátjuk a gyerekeket, bizony -már a f kanyhapénzzel is ügyesked-r ni kell, hogy kitartson har- madikáig. Szeretném rend­be tenni az autót, azért já­rok el maltert keverni. Eny- nyi az egész. kalapunkat, összeálltunk páran, megkaptuk az enge­délyt, s most a magunk urai vagyunk. Együtt sí­runk, nevetünk. Nincs köz­tünk keménygailléros, min­denki beöltözik a melós- cuccba, hajtja magát, a könyvelést egy nyugdíjas öregúr csinálja nagyon pre­cízen. Rendesen adózunk, jöhet a revizor. Több a pén­zünk, még szép! Mi nem tartunk csinos titkárnőt, nem szórjuk a pénzt értel­metlen külföldi utakra, repi csak saját zsebből jöhet szóba. Ha a régi helyen is megbecsülték volna a mun­kánkat, dehogyis kockázta­tunk! Nagyon sokat meló­zunk, szezonban nincs se szombat, se vasárnap, de látatja is van. S tudja mi a vicces? Volt cégünket mások is otthagyták, eisze- leltek a jó szakemberek, s most nem tudják mitévők legyenek. Már a mi segítsé­günket is kérték: szívesen adnak át megrendelést, csak vállaljuk el. Ügy lát­szik, itt már tényleg ver­senyfutás van. ELLENPÉLDA. Hallga­tom a HAFE nyíregyházi igazgatóját, akinél külföl­diek érdeklődnek a vállalati munkaközösségekről. Tizen­három ilyen kis kollektíva jött létre náluk, mert sür­gős exportmunkák gyülem- lenek, a vállalatnak szükség volt vállalkozó emberekre, akik munkaidő után, szom­baton és vasárnap is haj­landók a gépekhez állni. Nem késlekedtek megra­gadni a lehetőséget, sőt, pontosan teljesített megbí­zások után jó pénz jár. Ez is bejátszott abba, hogy ta­vasszal 800 ezer forint ju­talmat tudtak kiosztani dol­gozóiknak ... Tehát: nem mindenünnen vágyakoznak el az emberek, ahol keresik, meg is találják a maga­sabb anyagi elismerés mód­ját.1 FIATAL ORVOSNŐ, M- BEN: — Kritizálják a fia­tal értelmiségieket, köztük az orvosokat is: félrehúzod- nak a közélettől. Lássuk csak közelről X. Y. orvost. Lehúz kemény hat évet az egyetemen, aztán kikerül a vidéki kórházba 3200 kezdő fizetéssel. Biológiai kérdés is a házasság, hát kimondja az igent, aztán (beköltözik az albérletbe, vagy jobb esetben az orvosszálló egyetlen szobájába1. Néhány hónap múlva jelez az utód, nagyobb lakás kellene, ami pénz nélkül nem ímegy. Vál­lal néhány száz forintos másodállást — esetleg ket­tőt is —, aztán felvállalja az éjszakai ügyeleteket, po­tom 190 forintért. Egy se­gédmunkás két óra alatt keres ennyit, de a „doktor úr” ennek is örül. Igaz, nem az izmaival erőlködik, csak az agyával, merthogy köze­leg a szakvizsga, tanulnia kell munka mellett Persze, a hálapénz, amiről már ódákat zengenek! Amíg kö­zülünk valaki eljut idáig, már túllép a negyvenen, ki­merült, megkoptak 'az ide­gei. Pedig a nyugodt mun­kához, az ismeretek gyara­pításához napközben kelle­ne megszerezni a szüksé­HOZZAFÜZÉS. a peda­gógus-bérrendezés valóban megérett probléma Az in­dokolt remény mellett azon­ban szóvá teszik az érin­tettek: ők nem irigyük má­sok nagyobb jövedelmét, bár a felnövő nemzedék ne­velőit minden társadalom igyekszik megbecsülni. Csu­pán az esélyegyenlőtlenség gondolkodtatja el őket. Mint mondják: több válla­latnál egyre-másra alakul­nak a gazdasági munkakö­zösségek, ahol legálisan többet dolgozhatnak és* töb­bet is keresnek, ami üdvös dolog. Mit tehet a pedagó­gus? Buktassa meg délelőtt a gyermeket, hogy délután — plusz pénzért — munka- közösségben korrepetálhas­sa? Ez, ugye, képtelenség? KILÉPTEK. — Igen. ott­hagytuk a céget, mert ami ott volt, az kész cirkusz. Csák a mérget ettük a rossz Zvolszky Zita: Kötéltánc. tartják. Nincsenek egyedül — hallani másfelől — jó néhányan maradnak mosta­nában a háttérben, csupán a pénzüket „vetik be”. Fel­említenek embereket, akik földet bérelnek művelésre, csakhogy őket ott sohasem látni, legfeljebb a munkák organizálásánál tevékeny­kednek. Ök is szégyellnék ezt a mellékfoglalkozást, ezért inkább másokra ha­gyatkoznak. Érzik persze, hogy ez így nem a legerköl­csösebb, de egy-két évi pró­bálkozás azért talán bocsá­natos „bűn”. STANDON. — Ügy néz­nek itt rám, mint aki meg­hibbant. Elítélnek azért, mert igazgató létemre ki­álltam a piacra barackot árulni. Nem tudom, mi eb­ben a kivetnivaló! Van egy kis kertem a város ha­tárában, oda járok ki sza­bad időmben, magam met­szem, permetezem a fáimat. Hidd el, nem is kis szakér­telemmel. A szomszédok csodálják a termést, s tu­dod, milyen a barack: ha érik, azt szedni kell, gyor­san túladni rajta. Mindig a felvásárló sincs kéznél, tíz- húsz kilóval nem is bajló­dik. Ha már megérett a szép termés, talán dobjam ki? Én azt mondom, semmi­lyen munka nem szégyen, én ezt a barackot nem lop­tam, megizzadtam érte, hát most eladom. Nem azért árulom, mert kell a kony­hapénzhez, elhiheted. Ez az én munkám gyümölcse, saj­nálom. Embert .meg hol ta­lálsz manapság, hogy kiállt jón a piaci standra, árulni a más barackját? CSAK ZÁRÓJELBEN. Kimutatást látok a nagy­vállalat kereseti viszonyai- ■ ról. Gyorsan kiderül, hogy az igazgató csak a 35. a sorban. Mert néki nem le­het másodállása, nem lehet tagja újítási koliléktívánakt gmk-nak. Marad a szűz fi­zetése, progresszív levonás­sal, s no meg Va nyereség, ami manapság olyan, mint a kutya vacsorája. Az igaz­gatónak is családja van, ne­ki is kell bútort cserélni, lakást festeni, az ő gyerekei is pénzbe kerülnek. Csak­hogy ő „kötetlen munka­időbén” dolgozik, ami sok­szor látástól vakulásig-ot jelent, szabad idejében tár­sadalmi kötelezettségei van­nak s — a kollektiv szerint — rossz gazdálkodás esetén a fizetése (bizonyos részével felel... Mire a felelet: „Ja kérem, nem erőszak a disz­nótor, manapság nálunk senkit sem a rendőr kény­szerít az igazgatói székbe." És ez így igaz. F. G., KISZ-TITKÄR: — Mondtam a srácoknak, sza­bad szombaton rendbe kel­lene tenni a központi telep udvarát, mert lassan ellepi a gaz és a klubot is ki kel­lene festeni, vagy legalábbis meszelni. Hárman jelent­keztek, lányok. A fiúk szét­tárták a karjukat: sajnál­ják, már elígérkeztek, hét végén maszekolnak, mert aiz egyik lakást, a másik ko­csit, a harmadik külföldi utazást szeretne. Volt, aki durván felelt: „Azért ne nézz teljesen hülyének! Má­sok termeLik a jó dohányt, tollasodnak, én meg albér­letben szorulok. Majd akkor gyere, ha az összkomfortom erkélyéről intek, hogy min­den oké." KI ÁLDOZ? Okkal ke­sereg a titkár: így való­ban néhéz mozgósítani köz­hasznú dolgokra, lelkesedés­ből. Érthető a másik érve- lés isi, hiszen amíg valaki alapvető gondokkal küzd, addig nehéz őt harcba hív­ni. Egyáltalán: megmér­tük-e már csak egyszer is, hogy ki áldoz a közösségért, s ki csupán a maga hasmát tartja szem előtt? Mert való, hogy vannak „notórius lel- kesedők”, olyanok, akik messze elkerülik a társa­dalmi munka tájékát is, mert nekik „erre nincs ide­jük”. Legfeljebb megkriti­zálják a járdát, amit in<- gyenmuükával készítettek a kollegák: „Nincs elég esé­se ...” T. J., TANÁCSTAG: — Nem szabad ennyire drama­tizálni a dolgokat. Amikor ón bekopogok a házakba, hogy kellene néhány markos ember, azért sokan, jönnek. Nem mindenki csak a pénzt nézi, bár mindenki abból él. Vannak még közöttünk jócskán olyanok, akik nem­csak a markukát tudják: tartani, hanem megmarkol­ják a lapátot, az ásót is. Csak okos dologra keli in­vitálni őket, hogy érezzék, az elvégzendő munkából nekik is javuk származik. Érti, ugye? ÉRDEKZAVAROK? Köz­gazdászok szerint az érdek: a tulajdon megnyilvánulá­sa. A filozófusok nézőpont­jából: az érdek a felismert vagy tudatosult szükséglet. A szociológusok állítása: az érdek a cél, amit maga elé kitűz az ember, rövidebben szólva, az érdek törekvést Ám az érdeket nem szem­lélhet j ük sitatíkusan, mivel az társadalmi viszony. Marx szerint az individuális érdek és társadalmilag meg­határozott. Ez aligha vitatható, még olyan átmeneti körülmé­nyek között is, mint ami­lyenben élünk. A gond csu­pán az, hogy a szükségesnél jóval kevesebben érzik, tud­ják: magánjellegű boldogu­lásuk a közakarat függvé­nye. Újabb gond, ha a köz­akarat egyes területeken nem jut érvényre, s a kelet­kezett hézagokon az ügyes­kedők, az objektíve helyze­ti előnyben lévők könnyen átjutnak — s niem is min­dig több munkával — a pa­radicsomi mezőkre. Ha elfo­gadjuk, hogy az (érdek ob­jektív kategória, akkor lát­nunk keik azt is, hogy az érdek mozgása csak szub­jektív szűrőn át érvénye­sülhet. Ez a „szűrő” pedig a többség kezében van. Hasz­nálatával el lehet — és el kell — választani a becsü­lendő társadalmi teljesít­mény mindenféle bűvész­mutatványtól S ez már nem a focipá­lyára értendő!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents