Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-12 / 110. szám
1984. május 12. TUDJA A KEZEM ífc és szekerek . szekér, om egér? <t? szagol?” /ásárban) ahogy bírtunk a kövön a látvány után, de hamar eltűnt a szemünk elől a Beregszászi utca irányában... Ebéd után a házunk előtt kerékvágásban hencbáloztunk két kapura, s vártuk a mezőről jövő szekereket. Leginkább zekerek a Szatmár Múzeumban (E. E. (elvétele) • tarka tehene előtt a szénával rakottakat kedvel- iros kerékvágásban, tűk, mivel a tetejében ülő nem can a szekere után láthatott hátra, így mi felül- k és a hátsó sarog- tünk a szénából kinyúló ódal- ípaszkodva húzáttűk rudakra, miközben kezünkkel miközben mezítlá- a rúdhoz erősített hordókötél- kat a saroglyazáp- be kapaszkodtunk. Így vitet- uk- tűk magunkat a Zemlényi FeLőrinc papót vár- ri bácsi fűszerboltjáig, ahol ibb, mivel gondola- vettünk egy zsákbamacskát, ra megosztotta ve- majd sürvedésre hazaporosz- kkal, hogy felhívott káltunk. s miközben a sze- a legnagyobb esemény a tn kuporogtunk el- vasárnap délelőtti látvány volt. irka bácsi a kovács ünneplőbe öltözve, kis sötét- celte meg míg eke- kék . bocskai ruhámban há- :te. Kiszekereztünk zunk előtt álldogálva lestem, ■szén a Mónus-ta- mikor tűnik elő a Rácz Gyuri 1 elköszöntünk és kocsija — mindenki csak így indultunk a Jármi emlegette az utcánkban az k fordulóba, az ég- amerikás tekintetes urat — két Innen a Cserepes- nemes fejtartású pejcsikóval, ittuk az irányt, majd a paripákat kocsis hajtotta, kövesutra, a pályi kezeiben fényes gyeplűszárat ytelepen elbámész- tartott, s oly peckesen ült a rég egy ideig, ahol bakon, mintha karót nyelt báró a rézműves volna. Az öreg tekintetes és a tgánynak mutogatta felesége hátul pihentek csillo- fekete lovát, mely gó aranyfogaikat láttatva, ta- ku kis vastalyigába ian szundítottak, mivel egész , s úgy repítette a héten egyfolytában napközben írót. Szaladtunk mi annyit nem pihentek, mint most a református _ templomig tartó úton tehették. Leginkább anyai nagyapám szekere izgatott. A nagy udvaron az istálló után volt a féleresz. Ebben volt a széna, nagyapám kora tavasztól késő őszig a szénán aludt. Nagy fekete guba volt a szénára terítve ágyvacoknak, arra fektetve egy szakadozott bunda takarónak. A széna mellé volt betolva a szekér, hogy az eső ne verje, a nap ne süsse. A rövid meg a hosszú szekérkas a szén bedeszkázott oldalához volt állítva. Ha nem látta senki, felültem az első ülésdeszkára, az ostort leakasztottam az ereszt tartó culápba vert szegről, s nagyokat pattintva vele, már szóltam is, na Bandi! Kihajtottunk az udvarról az alig pillantás alatt már a Darupallagon voltunk a fűzbokros kaszálónkon... Ezek a fényes gyermekkori emlékek villantak elém, mikor a falvakat járva sok-sok gazdaportán, üres istállók rogyadozó falainak támasztva szekéroldalakat, kerekeket, sarog- lyákat pillantottam meg. Még- inkább elszomorodtam, amikor a termelőszövetkezetek majorjaiban, egy-egy félreeső, gazos-dudvás sarokban tucatszámra egymásra dobált csonka, törött, rúd, kerék nélküli, összehalmozott szekereket találtam. Valóságos szekértemetők, szekértömegsírok voltak ezek. Ekkor határoztam el, hogy amit lehet még megmentek a pusztulástól... vész szobrai Bu- ithatók. Munka? Mesterség? Művészet? Farkas József — Honnan a forma? — Tudja a kezem... — Mi ez? Munka? Mesterség? Művészet? — Azt hiszem, jobb perceimben elhiszem, hogy valahogy együtt a három. Járni tanuló gyerekként műhelyekben botladoztam. Nem találkoztam fazekaskoronggal, mert hiszen mindig ott volt a közelemben, akár a levegő, Apám, nagyapám, a nagyapám nagyapja is fazekas volt itt Szatmárban. Papírok bizonyítják ezt a negyedik ősig, de van itt a műhelyben egy korong. Az legalább négyszáz éves... — Hangsúlyozta, hogy itt Szatmárban. Miért? — Mert innen való az agyag a kezeim alatt, innen a forma, amiről kicsit fellengősen azt mondtam, hogy tudja a kezem, pedig hát így igaz. Azért, mert a szatmári fazekasságnak szinte alig van szakirodalma. Ezt nem kutatják, pedig hogy volt, árra bizonyság a családunk története is. Tudom nagyapám meséit arról, hogy az ő fiatal korában csak Tu- nyogmatolcson több műhely volt. Név szerint sorol legalább tíz fazekast. Ifjú Farkas Sándor Mátészalkán él. Háza falán kályhást hirdet a tábla: — Amikor cserépkályhásnak tanultam, én voltam az egyetlen cserépkályhás tanuló az országban. Haldokló mesterség volt ez. Fiatal szakmunkásként jószerével csak a bontás volt a dolgom. Diadal- útját járta akkor az olaj. Volt egy csodálatos tanárnőm Pesten. Szotyori Lászlóné. öt megkeresem egyszer. Látja, itt a könyve. Neki szeretném megmutatni, amit most csinálok ... — A mesterség most visz- szakapta a rangját.... v — Abból élek ... — A korong? — Ebből megélni nem lehetne. Annyi a tömegáru, any- nyi a boltokban is a giccs, hogy azzal versenyezni lehetetlen. — Mégis csinálja? — Szeretem. Nem tudtam én ezt soha, nem álmodoztam a népművészetről. Katona voltam. Ott csináltam néhány dolgot. Találkoztam néhány emberrel. Élő, alkotó fazekasokkal. Biztattak. Így került arra sor, hogy 82-ben elküldtem néhány munkámat Szolnokra, az ország egyik legrangosabb fazekas kiállítására. A zsűri elfogadta őket, és ez önmagában is óriási dolog volt. Korábban, amikor láttam, hogy hogyan dolgoznak mások, akiket megismertem, hogy láttam azokat a műhelyeket, bizony volt bennem egy kicsi düh. Nem magamért, Bodnár István: Sóstói séta A bokron könnyű csipkekendő, egy nyírfa halkan földalol. A tölgyek templomívei alatt átsétál Krúdy, valahol. Tisztáson fölszálló pára, talán egy színésznő álma. Sétálni idebent könnyebb, pálmazöld szövi a csöndet. Elfogynak lassan a cserjék, Nyomodban megannyi emlék. Eltűnnek, tegnapba veszve; hűvös az alkony, az este. A mesterség most visszakapta rangját a tájért, Szatmárért, ahol állítólag nem volt fazekasság. Így kezdődött. — Hogyan folytatódott? — Leszereltem 83-ban. Itthon, a néptánc összehozott Gaál Andrissal, a Szatmár táncegyüttes vezetőjével, ö egyszer eljött, megnézte, hogy mit dolgozom. Biztatott. Nyíregyházán is volt egy pályázat. Küldtem anyagot. Vitatkoztak azzal, amit csinálok, de elfogadták. És itthon egyre több lett körülöttem az olyan ember, akit érdekelt a munkám. — A család? — Egy lányom van. A feleségem óvónő, ő segít. És nemcsak ő. Az apám. Ö azt mondta, hogy csináld fiam. Ez a legtöbb. Segít, általa tudhatom azt, amit az ükapám is tudott. — Volt még egy pályázat. Ott? — Hát igen. Idén Gyöngyösön a IV. országos szövetkezeti népművészeti pályázat. Arról is csak úgy szóltak Gaál Andrisék. Későn tudtam meg, néhány nappal a határidő előtt. Dolgoztam, mint egy megszállott. Kész lett az anyag, elküldtem. Elfogadták. — Ezen a pályázaton első díjat nyert? — Igen, de a dolgok nem azon múlnak, hogy valaki első, második, vagy éppen harmadik. — A tervei Sándor? — Sok a dolgom. Most, a legutóbbi kiállítás után kaptam egy levelet. Eszerint a Gyöngyösön bemutatott tárgyaim megtetszettek a Budapesti Népművészeti Vállalat vezetőinek. Bemutatásra kérnek anyagot. Ezt szeretném összeállítani. Készülök egy másik pályázatra is. Nemcsak tárgyakkal, hanem egy kis tanulmánnyal, amit a szatmári fazekas mesterségről írok. Ha sikerül, akkor boldog leszek. — Ennek a pályázatnak a tétje a Népművészet Ifjú Mestere cím? — Barátaim biztatnak, hogy próbáljam meg, de most sem a cím a fontos. Az ember lehet első, harmadik, akár tizedik is. A fontos, hogy a tárgyak, a szavak éljenek. Teski Tibor: Kerti mondóka* Tiszta ingben kél a hajnal, mosdik ezüst madárhanggal, szárítkozik gyenge fűvel, szárítkozik gyenge fűvel. Szélbe forduló fülekkel, fülelve bolyhos rügyekkel, lépdel az almafa, lépdel az almafa. Járják a táncot körbe, szökkenve zöldülő vesszőbe, a kert málnabokrai, a kert málnabokrai. Leányléptű friss szellőcske teregeti a vesszőkre a tél levett ruháit, a tél levett ruháit. Galambok topognak az akácon, i megannyi tollas harang az ágon: ringanak a hangok, ringanak a hangok. Fogódzkodó szőlőkarók ringatják a nyugvó napot késő este sötétig, késő este sötétig. Csillagok kuksolnak a fűben öltözve ünneplő-ezüstbe, próbálják hangjukat, próbálják hangjukat. * A költő, fiatal, nyíregyházi középiskolai tanuló. Bartha Gábor A helyreállított dorozsmai szélmalom Szélmalmok a régi Szabolcs megyében A „szélmalom” szó hallatán a legtöbb embernek a nótából is jól ismert dorozsmai szélmalom jut az eszébe, s nem is igen sejti, hogy eleink a mi vidékünkön is gondoltak az állati és vízi energia hasznosítása mellett a szél erejének munkába állítására. Ki hinné, hogy a 18—19. századi Szabolcs megyéből több mint tíz szélmalomról van tudomásunk? Pedig Kiss Lajosnak, a Jósa András Múzeum egykori igazgatójának feljegyzései erről tanúskodnak. Eszerint már a 18. század elején említik a nagyvarsányi, a század végén pedig a bács- aranyosi szélmalmot. A II. Jó- zsef-féle katonai térképen (keletkezési ideje 1782—85) Tornyospálcától délre, egy magaslaton látható szélmalom, s Nyírmihálydi északi részén, a Gelsére vezető út melletti dombon is jelöltek hasonló építményt. A 19. századból megsokasodtak a szélmalmokra vonatkozó adatok. Fényes Elek statisztikus 1851-ben Kisvarsány- ról írja, hogy „Van itt Kubi- nyi Ignácznak két kőre járó szélmalma." Ugyanerről a malomról egy négy évvel korábbi, 1847-es összeírás azt is elárulja, hogy kint a mezőn található, zsindelytetővel készült és 2000 váltóforintot ért. Kisváráén a Dögé felé vezető út nyugati oldalán, Nyírbátorban a Böke-hegyen, Oro- son a malom-hegyi szőlő helyén, Üjfehértón Hegyák István telkén és Pócspetriben közelebbről meg nem határozott helyen működött hosz- szabb-rövidebb ideig szélmalom. A nyíracsádi malmot Likton István egy Kis András nevű hajdúnánási ácsmesterrel együtt építette 1883- ban, de nem sok öröme tellett benne, mivel azt hét év múlva valaki felgyújtotta és teljesen leégett. A Rétközből csupán Nagyhalászból származik egy adatunk, mely szerint a Fábián József tulajdonát képező szélmalom a múlt század hatvanas éveiben szűnt meg őrölni. A megye nyugati részéből még három ilyen építményről tudunk: Tiszadobon gróf And- rásy Sándor szőlőjében, Büd- szentmihályon pedig a vásártér mellett őrölt Kocsis Gábor szélmalma; a vencsellői malomról csupán annyit jegyzett fel Kiss Lajos, hogy az a már beépített belsőségen volt valamikor. Györffy István néprajzkutató szerint a szélmalom kínai találmány, s nálunk mai formájában mintegy háromszáz éve ismeretes. Lehetséges, hogy a néhány példányban máig is fennmaradt szilárd falazatú szélmalmot a reformáció után Hollandiába kiment diákok hozták magukkal hazánkba visszatértükkor. De milyen is volt egy ilyen, valamikor Szabolcsban is működött szélmalom? Az előbb már említett malomépítő és -tulajdonos Likton István leírása szerint „A szélmalmot lehet építeni 4,5 öl magas tégla alapra és úgy reá a tetőt fából, úgy, hogy a tető forgatható legyen a reá épített vitorlákkal mindig arra, am erről a szél fúj. Vagy pedig egészen fából gömbölyű alakra. Ha téglából épül, akkor is gömbölyű alakra kell építeni.” A leírás ráillik a képen közölt dorozsmai malomra is, tehát valamikor nálunk is hasonlók működhettek. A felsorolt községnevekből és leírásokból világosan kitetszik, hogy a malmokat a Nyírségben kiemelkedő homokbuckákra, a megye nyugati részén pedig a Hortobágy felé nyitott sík területekre telepítették. (Hasonló szélmalom a Bereg megyei Tarpán is működött, ahol a Beregi síkságon végignyargaló szél segítségével őrölték a malomkövek a gabonát.) Sajnos, közülük egy sem maradt fenn mára; a múlt század végén teret hódító gőzmalmok ugyanúgy romlásra ítélték őket is, mint a sokkal nagyobb számú száraz- és vízimalmokat. Aki mégis kíváncsi rá, hogy hogyan néz ki egy szélmalom, Csongrád- ban vagy a Kiskunságban még fellelhet néhány, hírmondónak fennmaradt ilyen építményt. Páll István
