Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-12 / 110. szám

1984. május 12.

Megyénkből indultak

v 3

Shaky Tibor

Aki zenekedvelő és elég régóta él Nyíregyházán, emlékeznie kell Straky Tiborra. Nem múlhatott el ünnep, évforduló az ő zongorajátéka nélkül. Jellegzetes, légiesen áttetsző, nyúlánk alakja — mely koránál mindig fiatalabbnak mutatta — hol a színház színpadán, hol a Korona nagytermében (akkor József Attila kultúrház) tűnt fel, fekete öltönyében — mely még jobban meg- véknyította, s éles ellentétben állt világítóan szőke hajával — szerényen meghajolt, s a zongorához ült. Hány hangszer emlékezhetik még keze járására!

Straky Tibor zongoraművész, a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója Nyíregyházán született, itt élt jó fél emberöltőt, s éppen abban a korban, amikor a kultúra terjesztéséhez megszállott emberekre volt szükség, amely korról mostanában egyre több szó esik — s az esetek többségében elmarasztalólag — de amely sokunk számára a lelkesen végzett, sőt keresett munkával, s nem a lélektelenül űzött keresethajszolással jelent egyet., 1944- ben végzett a nyíregyházi kir. kát. gimnáziumban. Szülei pedagógusok voltak, s már gyermekkorában tudott németül. Egyszerre tanulta az anyanyelvvel. Apa- és anyanyelv. így tréfálkoztak a családban, mert a német az apja nyelve volt: német nemzetiségi területről származik.

— Ügy gondoltam — mondja, — hogy a nyelvekből fogok élfii. Fordító leszek, vagy tolmács. A német mellé később franciát és angolt is tanultam, és az érettségi után német—francia szakra mentem az egyetemre.

— Nem értem — mondom a debreceni szakiskola tágas igazgatói irodájában, ahol a hosszú tárgyalóasztalnál jegyzem szavait. — Zenélni nem érettségi után kezd el az ember, illetve akkor már késő.

Elmosolyodik. — Bizony, ezt meg kell magyarázni. Természetesen én is gyerekkoromban kezdtem. Anyai ágról öröklődhetett a tehetség. Néhány nagybácsi zenélt; nem művészi fokon űzték, mint később jómagam, de a tehetség eredeztethető. Namármost akkoriban ez még nem volt ilyen egyszerű, mint ma, hogy fogja magát a vajai kislány és azt mondja szüleinek: „édesapám, édesanyám, zenést akarok lenni.” Mert ma az történik, hogy ezt a gyereket azonnal berakják az autóba és elhozzák ide hozzánk, s lehet, hogy éppen az én növendékem lesz, mert ma ez a dolgok természetes rendje. De nem ez volt akkoriban. Még éltek a régi jó „polgári babonák", melyek szerint a művészet nem pálya. Ezért aztán az én apám csak azt mondatta, hogy: „nem akarok

művészeted állni, de kell mellette valami biztos ígÍp&tt)etés. Ezért mentem hát a Pázmány P^fcgr,. Egyetem (a mai Eötvös) bölcsészkaráig! közben zongoráztam, ami kettős megjHpN&t jelentett. Az Eötvös kollégiumba SsÉtÖitem Pesten. Ebben a nagy hírű kollégiumban régi hagyomány volt, hogy zenészek, Diktorok és más csodabogarak is laktak, J§dk miközben művészi ambícióikat m eleágetik, tisztes kenyeret ígérő pályára kés/.üioek, nem túl lelkesen, de az atyai intelmét megfogadva. így hát senki nem csodálkozott, hogy zongorázom és a Zeneakadémiáiéi is járok. Beleillettem az összképbe.

— Az akadémián kikre emlékszik szívesen?

— Nagy Bélára és Antal Istvánra, ök voltak a tanáraim.

— És innen1 Nyíregyháza következik?

— 1950-ben: végeztem. Vikár Sándor azonnal „fülön fogott”. Ekkor lett állami a zeneiskola: „magának itt kell tanítani” —

mondta. Na ez volt az igazi válaszút. Koncertművészi kafrier, vagy nyugalmas tanári pálya egy vidéki zeneiskolában? Megindult a „motívumok harca”, ahogy a pszichológusok mondják.

— És a lehetőségek gondos mérlegelése is bizonyára. Milyen érvek álltak az egyik, és milyenek a másik oldalon?

— Sok a jó koncertzenész. Akkor is sok volt. Az én „áttetsző alkatommal” — mosolyog, — amit nyugodtan fordítsunk csak le úgy, hogy gyenge egészségi állapot. A hangversenyéletben nem könnyű állva maradni. Na most, énnekem Nyíregyházán lakásom volt, itt éltek a szüleim, s úgy döntöttem: nem szövögetek irreális álmokat. Hogy is mondta Kodály? „Nekem fontosabb, hogy ki a zenetanár Kisvárdán, mint hogy ki az Operaház igazgatója ..valahogy így. Meg aztán bölcsész is voltam* én a zongora mellett — derül fel a töprengés után. — Tanáriélek.

— Ettől az időtől kezdve sokat láttuk- hallottuk igazgató urat, a megye szinte valamennyi zongorával rendelkező színpadán.

— Még a pianínó is megtette. ’51 áprilisában rendeztük, az első tanári hangversenyt Nyíregyházán. Nagyon készültem rá, s velem Marsó József és Áginé Bocskay Ibolya. Persze azért időnként elfogott bennünket a félsz. — Ki fog eljönni erre a hangversenyre? Szegények az emberek, meg más gondjuk-bajuk van, mint Corellit, meg Paganinit hallgatni — mondogattuk, de azért gyakoroltunk. Azután zsúfolt ház lett. Bizony rossz stratégák lennénk, nem mértük fel a valós helyzetet: az emberek ugyanis szomjazták a komoly zenét, abban a „za- katolós” korban is. Ezután alig volt hét, hogy fel ne léptem, volna valahol. „Fölfedeztek” az országos hangversenyirodánál is. Neves művészeket kísértem, köztük Svéd Sándort, Oszvald Gyulát, Hámori Imrét, s másokat. Hozták a kottát, elébem tették. Sokszor annyi idő se volt, hogy eljátszam legalább egyszer egyedül. Ment fel a függöny.

— Az 50-es években ritkán került el hozzánk pesti művész. Mi voltunk a „hangversenyellátók”. Minden ünnepen, évfordulón felléptünk. Ma egy művész azt mondaná: nem járatom le magam. Persze finomabban fogalmazva. Ügy, hogy: nem devalválom a nevem. De hát mi akkor még nem így gondolkodtunk, mentünk. „Történelmi alkalmazott”? — így mondja Váci? „Mindenes cseléd?” — Azok voltunk: a zenei művelődés mindenesei.

— Más idők voltak azok. Ám a koncertélet, a zenei ismertterjesztés és általában a zenetanáraink „hivatalos és nem hivatalos” tevékenysége ma is igen figyelemre méltó.

— Igen — mondja Straky Tibor, és megint mosolyog. — Ahogy kihúztam a lábam Nyíregyházáról, kitűnő lett a zenei élet.

— Mindig volt bennem egy csendes szándék, hogy idejövök, ebbe az iskolába. A debreceni zenedében szerettem volna tanítani, attól kezdve, hogy először megláttam a remek kétzongorás tantermeket. Egy épületet, ami kizárólag erre a célra készült. Ez nekem csoda volt a nyíregyházi viszonyok után. Valamikor még kisiskolás koromban, vasárnaponként ide jártam tanulni. Fölültem egy dohogó vonatra, utaztam két órát, azután újabb két órát vissza, de ami közte volt, az volt a csoda. Gulyás György figyelt föl rám, aki átjárt Nyíregyházára 57—58- ban kórust vezetni. Én kísértem a próbáit Zongorán. Egyszer megkérdi: „Neked házad van Nyíregyházán?” — Van — mondom, — az apámé! „Nem akarsz Debrecenbe jönni?” — Hát így kezdődött. Persze évekig átjártam tanítani — mint hajdan tanulni, — amíg lakást nem kaptunk.

— Sokan jöttek át Nyíregyházáról akkoriban, s előtte is ...

— Én sajnáltam Nyíregyházát. A kapcsolatokat. Ám a szakmai ambíció erősebbnek bizonyult. Ez az egyetlen iskola, amelyiknek Kodály személyesen adta a nevét.

Emlékkönyvet mutat. — Megázott — mondja. — Egyszer beázott a tető, és ez a szép régi emlékkönyv is majdnem tönkrement. Pedig ebbe a könyvbe Kodály Zoltán is beleírt.

„A debreceni szakiskola jövője: példát

adni a szolfézs- és a hangszertanítás összehangolására, énekalapon történő hangszertanítással, új énekre bírni, a környékre kisugárzó működéssel hangzó énekre bírni a néma berkeket.” Kodály Zoltán. Ezzel a névvel most már „gazdálkodni” kell. Ránknéznek a világon minden felől, akik a Ko- dály-módszert elismerik. így aztán jómagam is, mint a Kodály-féle zeneoktatási módszer szakértője jártam többször is külföldön előadásokat tartani, holott én a szolfézsnak nem vagyok specialistája, mert zongorát tanítok.

— Most is van növendéke?

— Igen — mondja, — kettő. És mind a kettő szabolcsi.

— Fiúk?

— Lányok — néz hirtelen fel Straky Tibor. — Milyen érdekes, ők ketten az utolsó növendékeim. Három év múlva nyugdíjba megyek, több növendéket nem vállalok. Amikor Nyíregyházán elkezdtem tanítani, legelőször szintén két lánynövendékem volt. Az egyiket később elvettem feleségül.

összebólintunk. Bizony ez szép és jelképpel teli pályaív. Végül megkérdem, hogy mi a véleménye a Kodály-módszer eredményességéről?

— Amit Kodály itt elvetett magot — mondja, mintha versben fogalmazna, — kikelvén nem úgy növekszik, ahogyan vártuk. De nem a génállományban van a hiba. Értő kertészek nincsenek. Kodály alapján ragyogóan lehet zenére, emberségre és magyarságra nevelni. De ehhez jó zenepedagógusok kellenek.

Mester Attila

JELEN IDEJŰ FILMEK

Társulás - vitákkal, sikerekkel

A Magyar Filmgyártó Vállalat egyik jelentős filmkollektívája a Társulás Stúdió. Ezúttal ezt a műhelyt mutatjuk be.

— 1981 januárjában indultunk, néhány hónapos szervezeti, hivatali, személyi és drámai előkészítő munka után. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a stúdió egyik vezetője lettem — mondja beszélgetésünk bevezetőjeként Dárday István rendező és stúdióvezető-helyettes.

— Mi tette szükségessé a Társulás Stúdió létrejöttét?

— Megalakulásunknak megvoltak az előzményei. Összeverődött egy olyan együttes, amely ' konkrét munkákkal bizonyította, hogy egészen más jellegű filmkészítési módszerekkel is képes hatékony eredmények elérésére. Minket a szükség hívott létre! S ezt hamarosan filmfesztiváldíjakkal és más kultúrpolitikai jelzésekkel, elismerésekkel is igazoltuk.

— Ez egyúttal meghatározott profilt jelentett már az induláskor is?

— Mindenképpen meghatározott karakterű indulásról beszélhetünk. A jelen társadalmi összefüggéseinek sokoldalú vizsgálódására vállalkoztunk. Leforgatott filmjeink nyolcvan százalékának témája ugyanis jelen idejű. És ez a pontos megfogalmazás. Jelen idejű filmek!

— AmeUett, hogy közös a szándék, a jelennel való foglalkozás, alkotói módszerük, stílusuk — filmjeik tanúsága szerint — egymástól eltérő.

— Munkánkat valóban nem szűkítjük le egyfajta alkotói módszerre. Sokféle módszer és felfogás érvényesül filmjeinkben. Stúdiónk határozott törekvése, hogy az értékekre, szellemi ötletekre és megvalósításukra fogékonyan odafigyeljen, s a különböző alkotói tendenciáknak utat adjon. Ez persze végül is csak szándék. Az anyagi feltételeink már kezdettől fogva mostoha helyzetet teremtettek munkánkhoz. Anyagi fedezetünk elmarad a többi stúdióé mögött. Ismerjük az ország és a kulturális életünk jelenlegi helyzetét, ez egyfelől megértést vált ki bennünk, másfelől viszont azt kéll mondanunk, hogy egy lendületbe hozott gépezet, azaz a stúdiónk kénytelen lefékezni önmagát, holott produktív lett és termelőképes.

— Mikor jelentkeztek első filmjeikkel?

— A 83-as filmszemlén már öt filmet mutathattunk be. Közöttük található Vité- zy László Vörös földje, mely az első produktuma volt a stúdiónak.

— Eddigi termésük mérlege?

— Szinte minden egyes filmünk sikert aratott vagy idehaza, vagy pedig külföldön. A mai napig tizenegy filmet készítettünk, s ebből nyolcat már be is mutattak. A fesztiváldíjak persze mindig kétes értékűek, bár egyiket sem becsüljük le, sőt büszkék vagyunk rájuk. Az viszont tény, hogy az Adj király katonát és a Jób lázadását a legjobb filmjeinknek tartják. Mégis, nemcsak ez a két film határozza meg profilunkat. Színes palettánk van, a Ne sápadj és A kutya éji dala között minden árnyalat megtalálható.

— A stúdió köré csoportosuló rendezők itt tehát megvalósíthatják művészi elképzeléseiket?

— Ügy, hogy nem ismétlik

önmagukat. Minden elmozdulásuk továbblépést jelent! Én ezt jó dolognak tartom. Persze nem biztos, hogy mindenki a lehetőségeinek legmegfelelőbb irányba lép tovább. Ezért a közeljövőben stúdiónk számára elengedhetetlenül szükséges az önmegújulás korszaka.

Szembe akarunk nézni az elmúlt három év filmtermésével, és megőrizzük mindazt, ami abból pozitív.

— Kik sorolhatók ma a társulás állandó rendezői közé?

— Mihályfy László, Kabay Barna, Gyöngyössy Imre, Zolnai Pál, Tarr Béla, Vitézy László, Szalai Györgyi, Fejér Tamás, Bódy Gábor, Gulyás Gyula és Gulyás János, Erdős Pál, Jeles András, Fehér György és jómagam.

— Az idén milyen filmeket forgatnak?

— Az 1984-es év három filmjét: az őszi almanachot, a Higgyetek nekemet és az Én is jártam Isonzónált már valójában le is forgattuk.

Sz. B.

A hónap filmslágere: a 101 kiskutya című amerikai rajzfilm, amelyet felújítottak a magyar mozik. Walt Disney csodás alkotására az idősebbek jól emlékeznek. Nyíregyházán május 31-től láthatjuk.

A „Korszerű nevelés sorozat” új kötetét kapta kézhez e könyvvel a pedagógus és nem pedagógus olvasóközönség. Az alcím: Gondolatok a pedagógushivatásról — fejezi ki a szerző igazi szándékát, és ez adja a kötet valódi értékét. Egy tartalmas pedagógusélet minden tapasztalata, bölcsessége megtalálható a könyvben. A szerző a pedagóguspálya hivatásjellegét bizonyítja, boncolgatja a 135 oldalon keresztül. Csupa olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek a pedagógussal foglalkozó irodalom kevésbé kimunkált területei.

Olyan gyakorlati kézikönyvnek tekinthető, amely mind a kezdő, mind a gyakorló tanároknak azzal ad segítséget, hogy konkrét, sajátos eseteket, szituációkat elemezve tükröt tart e nehéz, de szép hivatás minden lépcsőfokán munkálkodók elé: az óvónőtől az egyetemi oktatóig, a beosztottól az ellenőrző és vezető tanárokig. Néhol „görbe” ez a tükör, hogy még inkább segítse jaMARGÓCSY JÓZSEF:

Á pedagógus és az élet

vítani és meglátni a pálya buktatóit és torzulásait. Minden leírt sorát a jobbítás szándéka jellemzi.

Teszi mindezt nem tudálékosan, napjainkban divatos matematikai statisztikával és idegen szavakkal megtűzdelve, hanem olvasmányosan, szép nyelvi fordulatok használatával, de mégis feszes szerkezetben, mely kristálytiszta logikára épül. A felsőoktatásban eltöltött és megélt évtizedek éles szemmel meglátott és összegyűjtött tapasztalatai hasznos segítséget adnak a pedagógus személyiségével foglalkozó kutatóknak is. A szerző foglalkozik a pálya- választás indokaival, a pedagógussá válás műhelyeivel, a kezdő tanárok beilleszkedésének nehézségeivel, a jó tanár ismérveivel, a pedagógussal, mint magánemberrel, mint példaképpel, a pedagógus szerepkörökkel, az iskolán kívüli munkával, elismeréssel, önbecsüléssel.

Könyvével meghívja az olvasót „olyan együtt gondolkodásra, amelyre itt és most, ma keressük a választ”. Szándéka az, hogy „akár vitatkozva, akár egyetértve — tovább gondolkodva (az olvasó) a leírtakon; vajon ott, azok között a körülmények között, ahol most éppen dolgozik, mit is lehet, kell tennie, hogy jobban alakuljanak dolgaink az iskolában, az életben.”

Értékes gondolatokat kapunk a tanári munka szabadságáról, melyhez lényeges, „hogy a vezetői hatáskör mennyire nem csak ellenőrző, fegyelmező hatalom, hanem bátorító, kezdeményező, szabadságra serkentő szellemű-e?” Csak egyetérteni lehet a tanítási módszerekről, vagy a kísérletezésekről leírtakkal, mivel napjainkban az oktatás megújhodását igen sokan a mindenáron való új dolgok bevezetésében látják. A kötetet tartalmilag ismertetni az alcím miatt megoldhatatlan feladat, mivel a szerző valóban gondolatokat közöl a pedagógushivatásról, olyan egyszerűen és természetesen, melyet mind a gyakorló pedagógusok, mind az elméleti szakemberek magukénak éreznek.

A könyvet olvasni kell, mert minden- ismertetés eltörpül a benne rejlő mondanivaló, üzenet, útmutatás értéke mellett! Kár, hogy alacsony példányszámban jelent meg, mivel a nem pedagógus olvasók érdeklődésére is feltétlenül számíthat a szerző. (Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 135. öld.)

Csapóné

dr. Maráczy Albertina

KM hétvégi melléklet