Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Kedves Simon elvtársi Amikor legutóbb Ramocsaházán, ahol ön a párttitkár, beszélgettünk, egyszer csak karon fogott, s azt mondta: „Gyerünk, nézzük meg a tsz cipőüzemét!” És kalauzolt, mutatta a gépeket, a szép, dolgos asszonyokat, beszélt megrendelésről, termelésről, piacról. Aztán hozzátette: „Mi rendkívül büszkék vagyunk a községünkre. A tsz-re, amely immáron nem veszteséges, a kis üzemre, a szép utcákra, az alakuló emlékkertre, az egész falut megmozgató majálisra! Nekünk ez a falu a világ közepe!” Nem tagadom: önnel örültem. S azokkal, akik Ramocsaházán hasonlóan jól érzik magukat. Mert gyorsan feledtem a számokat, amelyeket sorolt, de hazafelé az úton és itthon is zsongott bennem az, amit tulajdonképpen ki sem mondott. A szűkebb hazához való ragaszkodást, a kötődést, a kis dolgoknak is örülni tudást. Ha nagy szavakat akarnék mondani, akkor fogalmazhatnék úgy is, hogy megfogott a hazaszeretete. Mert erről van szó. Itt kezdődik minden, az ilyen büszke otthoniét jelenti: a pillanat öröménél Önöknek több a megharcolt sikerek tartós becsülése. Bizonyára vannak bajok is, amiket előhozhatott volna. Hiszen divat arról beszélni: társközség Ramocsahá- za. Kesereghetett volna a homok miatt, lehetett volna panasza az alma- ügyek alakulására, s még bizonyára sok mindenre, ami a községben nem a napos oldal. Hogy mégse tette? Nem úgy ismertem meg, mint aki csak a szépet propagálja, hogy ezzel elterelje a látogató figyelmét. Egyszerűen arról van szó: falujukban tudnak örülni, és nem szégyellik ki is mondani. Milyen jókedvűen mondták: de jó, hogy postásaik a hét végén már nyolc órára minden házhoz eljuttatják a napi újságot! Mennyi lelkesedéssel mondták: alig létesült a cipőüzem, s máris 30 fős vöröskeresztes alapszervezet alakult. S milyen örömmel mutatták: Mező Imre szobrának környékén nyílnak a virágok! Hogy érzelmes lennék? Vagy Önök azok? Nem. A dolog ennél sokkal má- sabb. Egyszerűen kivédték, vagy talán meg sem ismerték azt a kordivatot, amely mindig panaszkodik, s némi rezignáltsággal fitymálja azt, ami van. Bizonyára ön is megfigyelte: ha házat építünk, nem szép; ha fásítunk, kicsi a husáng; ha bolt nyílik, azonnal szűk; ha filmet nézünk, unalmas; ha esik az eső, akkor sok; ha nem esik, az a baj. A csuda tudja, de engem lassan már bosszant, hogy titkoljuk még az örömeinket is. Pedig vannak. Ha az ember megél néhány esztendőt, s ezek az évek reárakják az életbölcsesség jegyeit, akkor érti meg igazán: lényegében az élet sok-sok kis örömből tevődik össze. Apróságokból, s ezek, a szinte szövevényesen összefonódó pillanatok, élmények teszik valóban a világ közepévé azt a helyet, ahol élünk. Izgulunk, persze, hogy izgulunk az ország és világ nagy ügyeiért! Világos, hogy dolgozunk azon, hogy mindenkinek jobb legyen a hazában, s végül a világon. De minden, minden ott dől el a hétköznapok sodrában, azon a helyen, ahol kenyerünket keressük, családunkat szeretjük, környezetünket ápoljuk. Ahol az utca fája is jó ismerős, ahol mindenkinek köszönünk, ahol még az is feltűnik, ha a futballpálya kapuja mögött a szél letépi a védőhálót. Nos, ezért éreztem, hogy beszélgetésünk nem egyszerűen két ember eszmecseréje volt, hanem közügy. Mert amit ön hirdetett és megvallott, az jó lenne, ha a közgondolkodás alapját is képezné. Mert hiába a nagy gondolat; cél, elképzelés, terv, ha nincs mögötte a szabadlelkű, örülni tudó emberek nagy csapata. Kérem, engedje meg, hogy az önnek irt levélben üdvözöljem a hirtelen szerzett ismerősöket. Az iskolaigazgatót, aki izgul nyolcadikosaiért, a két postást, aki pontos, a százhúsz asszonyt és lányt a Textimák mellett, a kacsakeltető végtelen bájos két kezelőjét, gondozóját, a tsz .elnökét, aki csodát művelt falujukban, a tsz épíitőbrigádját, akik ugyancsak tudnak rakkolni, ha kell, és mindenkit, aki önnel együtt otthon van Ramocsaházán. Tisztelettel: a család szerepéről A Kényszerű „divat” a családról szót váltani hivatalos fórumokon éppúgy, mint baráti körben, mert sok jel mutat arra: nincs minden rendjén a társadalom e legkisebb sejtje körül. Valóban így van? Milyen diagnózist állíthatunk fel a mai magyar családról? Igaz-e, hogy válságban van a család? — A család, véleményem szerint, azért örök téma, mert a társadalomnak az a legkisebb közössége, amely évszázadok óta megőrizte életképességét, s a ma embere is ebbe születik bele, családban él. Az bizonyos, hogy az idők során a család szerepe, szerkezete, funkciója történelmileg változik, ahogyan a társadalom fejlődik. Amikor a társadalomban lezajló különféle változások felgyorsulnak, ezek a tényezők erősen hatnak a családra, változásokat idéznek elő, s ilyenkor vélekednek úgy sokan, hogy a család válságban van. S mivel napjainkban fontos társadalmi igény és érdek a családok szerepének erősítése, mind több helyen és mind több ember fejti ki véleményét, mondja el tapasztalatait, így esetenként a családról alkotott kép torzulhat, inkább a negatív vonások kerülnek a figyelem középpontjába. A Napjainkban melyek azok a főbb motívumok, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolják a családra? — Közismertek a következők, mégis ezekkel kell kezdeni, mint a családok életét alakító legfontosabb tényezőkkel. A család három alapvető funkciója közül napjainkban a felgyorsult társadalmi átalakulás, életmód- váltás következtében az úgynevezett gazdasági és társadalmi funkció került nagyon komolyan előtérbe. A nők tömeges méretű munkába állása megnövelte a személyiség önvalósítási lehetőségeit, egyben hozzájárult a családok jobb anyagi körülményeinek megteremtéséhez is. Ez a családok egy részénél nem ment és megy nehézségek nélkül. „flz a szülő, aki mind an nehézséget elhárít a gyermeke útiéból, távoltartja a konfliktushelyzetektől, nem ad lehetőséget, hogy döntésre, választásra kényszerüljön, a teljes életet élje meg »nagyon kis tűrőképességgel bocsátja útra a gyermekét. Később, ha nem sikerül az önálló élet során edzettséget szerezni, nem vagy nehezen tudja elvi' selni a családi élettel, munkával, a gyermekneveléssel járó gondokat.“ — Elsősorban azért, mert tovább élnek az emberekben a hagyományosan kialakult szerepek, így némely családban szokatlan, ha az anya úgymondván apai szerepet is vállal, teljes értékű családtagként dolgozik, helytáll, s ennek megfelelő megértést, vagy elismerést vár a család többi tagjától. De a szerepváltozás a család férfitagjait is jócskán érinti, nem egy családi teendőt kell átvállalniuk abból, amit korábban, vagy a hagyományos, klasszikus családmodell szerint a nő, az anya látott el... — Felerősödött a család társadalmi funkciója is, naponta tapasztalhatjuk, hogy a társadalom mind nagyobb igényeket támaszt a családdal szemben, elsősorban a felnövekvő nemzedék nevelésében. Ezzel együtt mind több tennivalót is átvállal a családoktól, gondoljunk csak a gyermekintézményekre, iskolákra, a különböző kulturális intézményekre, szervezetekre, amelyek fontos szerepet töltenek be a fiatalok nevelésében. A gond ott kezdődik, hogy sokan ezt úgy értelmezik, hogy csökkent a család felnőtt tagjainak felelőssége, egyáltalában nevelési funkciója, s úgy vélik, majd az iskola és különféle intézmények mindent megoldanak. Valójában ezek — bár igen fontosak — csak egy tartalmas, jól megalapozott családi háttér kiegészítői lehetnek, nem pótolhatják a család érzelmi biztonságot nyújtó funkcióját, a családot. A Sokszor emlegetik az érzelmi elszürkü- w lést, elszegényedést, a mindinkább uralkodó racionalizálódást, mint életszemléletet, stílust a családoknál. Milyen okok játsszák ebben a fő szerepet? nek képessége. Hogyan lehet ezt a tűrőképességet erősíteni? — Ezt sokkal előbb, még a gyermek- és ifjúkorban kell elkezdeni és itt is vannak adósságok, félreértések. Az a szülő, aki minden nehézséget elhárít a gyermeke útjából, távoltartja a konfliktushelyzetektől, nem ad lehetőséget, hogy döntésre, választásra kényszerüljön, a teljes életet élje meg — a jó mellett a visszásságokat is — nagyon kis tűrőképességgel bocsátja útra a gyermekét. Később — ha nem sikerül az önálló élet során edzettséget szereznie — nem vagy nehezen tudják elviselni a családi élettel, a munkával, a gyermekneveléssel járó gondokat. — Nem az egészséges türelmetlenségre gondolok, hanem az igények és a valós lehetőségek összekeverésére, ami kiábrándultsághoz, fásultsághoz, egymástól való eltávolodáshoz, a családi élet felbomlásához is vezethet. Sajnos, mindenkire és minden helyzetre érvényes receptek nincsenek. Egy viszont van, a harmonikus család ki tudja védeni a legkeményebb külső hatásokat is, legyen szó tartós lakásgondról, anyagi nehézségről, vagy bármi másról. Néha idealizált kép él bennünk a családról, holott e kis közösségen belül is adódhatnak természetes érdekellentétek — szülők, gyermekek, férj—feleség között stb. — nézeteltérések, amelyekkel meg kell küzdeni. Néha a rangos, vitatkozó, netán veszekedő családokra köny- nyen ráütjük az elmarasztaló jelzőt. Igazságos ez? — Tagadhatatlan, hogy általában a társadalom racionalizálódik, ami a családok életvezetésében, sőt már ezt megelőzően a családalapításban, majd a kívánt családmodell megválasztásában, a gyermekek számának, születésük időpontjának kiválasztásában is erőteljesen közrejátszik. Nem az a baj, hogy értelmesen végiggondolják és rangsorolják az életükben fontos dolgokat, számvetést készítenek szakmai előmenetelükről, anyagi boldogulásokról, a gyermekek számáról, a lakásgond megoldásáról és így tovább. — A mai embertől az élet racionális gondolkodást kíván és ez rendjén is van, ha azonban csak és egyedül az értelem, mondjuk ki néha a rideg számítás válik céllá a család életében, óhatatlanul bekövetkezik az elszürkülés, az érzelmi elszegényedés. Márpedig a család egyik alapvető, semmi mással nem pótolható vonása az érzelmi kötőerő, biztonság, ami nélkül nem lehet teljes a szakmai kibontakozás és helytállás sem. A jó családi háttér képes ellensúlyozni a munkahelyi konfliktusokból, nehézségekből eredő feszültségeket is. A A felgyorsult életritmus, a sok külső ha- w tás miatt észrevehetően csökkent a családok tűrőképessége, egymás elviselésé— Különbséget kell tennünk a szétzilált, csak formailag családnak- nevezhető család és a lényeget tekintve megfelelően élő család között, amelynek tagjai esetleg hangosan intézik el közös ügyeiket. Vitákban, ösz- szeütközésekben vezetik le a feszültségüket és jutnak közös, vagy hasonló álláspontra. Ez utóbbiak gyakran harmonikusabban élnek, mint azok, amelyek csendesen őrlődnek, visszafojtott indulatokkal élnek egymás mellett. 'Általában elmondható, hogy csökken a részben már említett okok miatt és egyebek következtében a családi otthonokban a párbeszéd, egyáltalán a beszélgetések, a kommunikáció iránti igény. Olykor ez a sietség, a kevés idő miatt alakul így, de nem mindig. Ez nagyon hiányzik, mert félreértéseket, kezdődő feszültségeket oldhat fel és érzelmi jelentősége is van az egymással való beszélgetésnek, amiről ha lemondunk, akaratunk ellenére is növeljük a saját elszigeteltségünket a családon belül... Sokan emlegetnek valamilyen újfajta családmodellt. Hol kell keresni ezt az új modellt? — Szerintem nem új családmodellt kell keresni. A modell megvan, ez a családok tagjainak számát tekintve manapság a kis- család, amelyben egy vagy két gyermeket nevelnek. Ez megyénkben is mindinkább jellemzővé válik. Azt mondhatjuk, ez egy folyamat eredménye, ami nem is speciálisan magyar, hanem a fejlett országokra gondolva, világjelenség. De maradjunk a szűkebb pátriánkban. A kis családmodell egyik oka, bárhogyan iS kerülgetjük, a szülők erősödő igénye, hogy jól megalapozzák a szakmai, egzisztenciális létüket, lakást szerezzenek, művelődjenek, utazzanak, keresetükből megfelelő nívón éljenek. — Ki tagadná, hogy a legvonzóbb juttatások, állami támogatások mellett is, egy három gyermeket nevelő család hátrányosabb anyagi helyzetben van, mint az egy, vagy két gyermeket nevelők. Szorító a lakásgond is, ami szintén közrejátszik a gyermekek számának alakulásában. Persze itt sem lehet sémákkal, egyszerűsítésekkel helyettesíteni a valóságot, ami sokszínű. Mindnyájan ismerünk szerény anyagiak között élő családokat, akik mégis vállalják és felelősséggel nevelik is a három-négy, vagy ennél több gyermeket, ugyanígy vannak tehetős családok, amelyek szintén nem állnak meg az egy-két gyermeknél. Félő azonban, hogy a már évek, lassan évtizedek alatt kialakult kis- családmodell tovább öröklődik, s az ilyen csaläcTbän felnövők szintén ezt az utat követik. Vannak példák ezek ellenkezőjére is, amikor éppen a saját gyermekkori tapasztalatából okulva érzik úgy, hogy a több gyermek nagyobb családi boldogságot, kötődést nyújt. A Egyesek a nyitott családmodellt állít- W ják a középpontba, ami megóvja a családok tagjait az elszemélytelenedéstől. Hogyan őrizheti meg az ember a saját énjét, szuverén egyéniségét a családban, amely örökös alkalmazkodást kíván mindkét féltől, illetve a család fiatal tagjaitól? — Talán ettől van a legtöbb konfliktus, a családok tagjai ragaszkodnak saját személyiségük megőrzéséhez, ami egy alapvető emberi igény és feltétlenül tiszteletben kell tartani mindkét félnek. Az ember azzal, hogy házasságban, családban él, nem adhatja fel a saját személyiségét, de azt sem kívánhatja, hogy a másik tegye ezt. A konfliktusok gyakran amiatt robbannak ki, vagy ez adja az energiájukat, hogy á családok tagjai a saját képükre szeretnék formálni egymást, szokásokban, életstílusban, érdeklődési körben, hangoltságban és így tovább. Meggyőződésem, hogy egy jó házasságra alapozott családi életben nem kényszerülnek erre a család tagjai, egymáshoz való alkalmazkodás nem jelenti az én feladását. így is értem a nyitottságot, de más megközelítés is lehetséges. Ez pedig röviden, a családok nem nélkülözhetik a külső kapcsolatokat. A gyö- kértelen, légüres térben, csak maguknak és magukban élő családok sérülékenyebbek, érzékenyebbek. dfc Van-e létalapjuk korunkban a több ge^ nerációs családoknak? — Szerintem van, ha a családok megfelelő körülményeket tudnak teremteni. Elsősorban olyan lakást, ahol a szülők-gyermekek, vagy a nagyszülők is jól elférnek, anélkül, hogy zavarnák egymás önálló életét. Hangsúlyozni szeretném ugyanis, hogy ez igen fontos. A legnagyobb megértés és szeretet mellett is mindenkinek szüksége van az elkülönülésre is, egy szobára, egy sarokra, ahol egyedül maradhat, ahová elhúzódhat, ha úgy érzi, most erre van szüksége, igénye. Egyébként a több generációs együttélésnek nemcsak a szűkös lakásviszonyok, lakásméretek nem kedveznek, hanem azt is tudomásul kell venni, a fiatalabb generáció önállósulási igénye, törekvése megnőtt, sokan úgy gondolják — nem is mindig alap nélkül —, hogy erre a közös lakásban nem lenne lehetőségük. A Van-e valamilyen sajátos megfigyelése w az értelmiségi családokról? Miben jobb, miben rosszabb a helyzet, mint a munkás, paraszt, alkalmazotti családokban? — Ügy gondolom, nincsenek külön csak az értelmiségi családokra vonatkozó ismérvek. Pozitív mindenképpen, hogy az értelmiségi családokban nagyobb ösztönzést és segítséget kapnak a gyermekek a tanulásra. Néhol viszont negatív töltést kap, hogy az értelmiségi családok egy része — a fiatalok hajlama, akarata és érdeklődése ellenére — is tovább akarja hagyományozni a szülő foglalkozását, ami sokszor ellentéteket szül. A Ön a tanárképző főiskola tanítóképző ^ intézetének vezetője, docens, elvégezte az esti egyetem szociológiai speciális tanfolyamát is. Egyben gyakorló szülő és harmonikus családban élő ember. Miben látja a családi életre való nevelés elsőrendű tennivalóját? — A felnőttek, a szülők, a nevelők személyes példáját tartom a legfontosabbnak. A családi életre való nevelést nem másutt, mint a családban lehet és kell megalapozni, amit természetesen jól kiegészíthetnek az iskola, a különböző külső hatások, élmények. De hiába beszélünk a családról, annak szerepéről, ha nem úgy élünk, ahogyan mondjuk, a gyermek mást lát és mást fog követni. S mivel kérdezte a véleményem a holnapi gyermeknapról is, elmondhatom, nekem az egy napra korlátozott és látványos ünnepek nem szimpatikusak, mégis felhasználhatjuk ezt is a jóra. A gyermeknapon azt tartom a legnagyobb ajándéknak, ha a szülő együttmarad gyermekével. 0 Köszönöm az interjút. Páll Géza Oroszné dr. Deák Judit docenssel 1984. május 26.
