Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. május 19. O F ortyog, örvénylik alattunk az orgonatenger. Megérkezett a májusi tél ide, Újkenézre is, bolond északi szél fütyül a templomtoronyban, veszettül csapkodja a zsalugátere- ket. A komor, nagy hasú felhőkből eső szitál és zúgnak, hajladoznak a templomkert fái. De az orgonabokrok fittyet hánynak a zord időnek, vígan táncoltatják fürtjeiket. Hiszen mégiscsak május van! Ezt érzik talán lent, az udvaron játszó iskolások is, akik mint pajkos kiscsikók kergetik egymást, dacolva széllel, esővel, hideggel. A főutca amúgy kihalt, kicsit odébb, a határban sem látni mozgást. Igaz, a kukorica elvetve, a búza lassan már kötésig ér, a Tisza partján meg minek kó- dorogjon az ember ebben a pufajkás időben. Csak a kíváncsi idegen lehet ilyen hóbortos, hogy megmász- sza a pókhálós templom- tornyot, s álmos baglyokat riogat fent a falu fölött. Amerre csak a szem ellát, nézhet délre, északra, nyugatra, mindenütt erdő, meg erdő, s kisebb hegyvonulatnak beillő dombok láncolata. Mintha a Nyírség még egyszer összeszedte volna minden erejét itt a széleken, akkora halmokat gyűjtve össze, hogy ellátszanak a Tisza túlsó partjáig, fel egészen Lónyáig, Kere- csenyig. De ha a kenézi ember néz Kerecseny irányába, bizony nem lát mást, csak asztalsimaságú földeket, a Tiszát, s árterét, no meg messze, egészen keleten a Kárpátok bérceit. S a kenéziek erre keletnek néznek szívesebben, arra, ahonnan jöttek, ahol száz esztendője hagyták régi falujukat. Mert ez a község nemcsak nevében új, történelmében is, alig százesztendős. 1888-ban, a nagy Tisza menti árvíz évében alapították. Néhány évvel korábban Szegedet, ekkor meg Újkenézt söpörte el a folyó. Pontosabban Cserepeskenézt, mely innen vagy három kilométerrel távolabb, pontosan a Tisza partján állt nádtetős, patics falú házaival. A történelem fintora, amíg Szeged pusztulásáról majd minden magyar tud, addig a kis szabolcsi falu tragédiáját még a környéken is csak kevesen ismerik. Tragédia ... ? Hozzá volt szokva a kenézi ember a Tisza árjaihoz, a kisebbeknek még örült is. Megöntözte a földeket, kövér, termékeny iszappal gazdagítva a határt, s a házakban mi kárt tehetett? A vesszőkről, gerendákról legfeljebb lemosta a sarat, de ha a víz eltakarodott, .napokon belül újból állt a paticsfal. Az, a múlt század végi árvíz azonban nagyobb volt minden korábbinál. Még a templomot is elsöpörte, hetekig, hónapokig víz borított mindent. A falu fent szorongott a dombokon, tán még azt is látták, hogy öreg templomuk térdre rogy ... Mit tehettek? Küldöttséget menesztettek a környék urához, gróf Forgách Lászlóhoz: nem adna el annyi földet, amennyi az új faluhoz szükségeltetik? Adott. Igaz jó pénzért^ a régi öregek még tudni vélik, kerek nyolcvan pengő-forintot kért egy kis magyar holdért, de a kenéziek nem is ezt a rengeteg pénzt sajnálták, hanem a régi szabad életüket. A Tiszát, a morotvákat, meg a tömérdek halat. Száz esztendő telt már el azóta, de a kenéziek még ma is mesz- szeföldön híresek halászvadász tudományukról. öfelőlük boríthatta dudva a határt, ha víz árasztotta el az ereket, holtágakat. Elő a varsákat, kerítőhálókat ... ! A dudva várhat, az nem szökik meg, mint a Tiszából elkóborolt süllő. Innen a harmadik faluban, Tornyospálcán mesélték a minap, öt évvel ezelőtt, hetvenkilencben egyesült az itteni szövetkezet a kenézivei. A házasság, ha nem is ment valami könnyen, azért tavasszal szépen elvetettek, s májusra gyönyörű lett a határ. De hallja ám Agárdy Béla, a téesz nagy hírű elnöke, hogy megint kint a Tisza, méteres víz borítja a kenézi határt. Hát ahogy kiment, valóban tengert látott. Fogta a fejét — de mit tehetett? — csendesen káromkodott. S feltűnt ekkor egy szép szál kenézi öreg. — Hát te mit búslakodsz fiam? — Nem látja bátyám, elvitte a Tiszájuk a búzát... — Na és?! De lesz hal a morotvákban! Most már azonban elég, ne mosolyogjunk a kenézi- eken! Az igaz, a földet nem nagyon szerették — de a fekete földi ember mikor szereti meg igazán a homokot. .. legfeljebb a fia meg az unokája — ám a jószághoz, meg a gyümölcshöz úgy értettek, hogy hírük eljutott, egészen messze az Alföldre. S ez nem a délibábos múlt, hiszen még Makiári Dániel, a falu negyvenéves népművelő-párttitkár tanárja is élénken emlékszik, gyermekkorának őszi hajnalain hogyan nyikorogtak a kisvárdai piac felé tartván, át a ricsikai erdőn, az almával megrakott szekerek. S nem akármilyen almával, hanem a Hírneves kenézi pirossal! De hol lehet ma már a kenézi piros! — sóhajt a faluval csak most ismerkedő idegen, amikor Lukács István, a kutató hajlamú történelemtanár leinti: — Hol lennének! Itt a kertekben. Igaz, ma már csak néhányban, de ha eddig nem tűnt el, ezután egészen biztos, hogy megmarad ez a rendkívül értékes fajta. S hogy mi teszi ennyire értékessé? — Ize, zamata, ellenállóképessége — magyarázzák többen is a községházán rögtönzött röpgyűlésen. Szilvácsku József, a Me- zőladányi Közös Községi Tanács elnöke viszi a szót, akit rajtaütésszerűen leptünk meg itt Kenézen, fogadóóra közben: — Hallották, ezt az almát nyugodtan lehetett szállítani szekérrel is, nem tört az össze, mint a jonatán. S nem kellett évente hússzor permetezni. Afelől jöhetett a peronosz- póra... ! A kenéziek felől meg a divatos golden, jonatán. Ha már nem kell ezeknek a kényes gyomrú városiaknak az ő nagy múltú almájuk, innen bizony mást nem kapnak! Tartották is sokáig magukat fogadalmukhoz, míg aztán, vagy nyolc-tíz esztendeje kezdtek megjelenni a korszerűnek kikiáltott fajták itt is.. Almakultuszról azonban szó sincs még ma sem, hiszen alig kezdődött el a nagy telepítési láz, máris meggondolták magukat. Rájöttek, sokkal kifizetődőbb a szilva. No meg a dió, melyből akkora példányokat lehetett a kertek végében látni, hogy tán még a milotaiak, tisza- csécseiek is elsárgulnának az irigységtől láttukon. Kemény, rátarti nép él itt, e nyílegyenes utcájú, de dombokkal, völgyekkel tarkított ezerlelkes faluban. Kemény, nyakas reformátusok, ahol az öregek állítják, Kenézen nemes volt mindenki. Hat-hét holddal természetesen, meg néhány szilvafával... De nemes Petróczi, nemes Dicső! A fiatalok persze ma már csak mosolyognak e rangon — talán el sem hiszik már a kutyabőrt —, s azon bosszankodnak, hogy a falunak mindössze nyolcszáz méter kövesútja van. Az is az utóbbi években, a ladányi- akkal való egyesülés óta épült. Pedig kaptak volna ők kövesutat, hiszen a harmincas években épített országutat ezen a falun is keresztül akarták hozni, de a kenézi gazdák megmakacsolták magukat: ne zavarja az ő álmukat az úton zörgő autó. S a község ma is, mint valami durcás menyecske, hátát mutatja az utasnak, aki nem igen tudja mire vélni, miért haragszik ez a falu őrá. Kenéz azonban ma már csak az országúinak fordít hátat. Ha az utóbbi évtizedek fejlődését nézzük, semmivel sem jár hátrébb, mint a környékbeli települések többsége. Ez a nagy csend. mozdulatlanság csak látszólagos. Az elmúlt években, túl a vasúton felépült egy, 1 az újnál is újabb Kenéz, a gyermekek kényelmes óvodában, jól felszerelt általános iskolában tanulhatnak, a felnőttek pedig annyi, de annyi munkahely között válogathatnak, hogy azt néha már a helybeliek is sokallják. Igaz, szerencsés helyen fekszik, hiszen ugrásnyira innen Záhony, Kisvárda, Namény, a közlekedés lehetőségeit pedig sok városi ember is megirigyelhetné. Nem is fogy a település, évek óta szorosan tartja az ezer-ezerkétszáz lelket. Az utóbbi évtizedekben egyetlen egyszer, úgy harmincöt éve csappant meg hirtelen a lakosok száma. A nagy téesz-szervezések • idején, amikor a kenézi gazdák többségének esze ágában sem volt a szövetkezés • útjára lépni. Ha már a saját földjükön nem gazdái- ! kodhatnak, nekik ne dirigáljon senki, hogy mikor kell a szénát kaszálni. A földjüket ugyan beadták, de ők nyakukba vették a nagyvilágot. Mentek a vasúthoz, az építőiparba, a faluban csak az asszonyok, a gyerekek meg a vének maradtak. De a kenézi férfiak sosem tudták megszokni az idegen világot, az idegen életet. S szinte észrevétlenül, szép csendben hazaszállingóztak valamennyien. Birtokba véve újból ezt a sivó homokot, szilva-, meg diócsemetékkel teleültetve a kerteket. Az eső közben elállt, meg- , f csendesedett a szél is. A homok már rég elnyelte a kevéske vizet, csak a régi falunak, Cserepeskenéznek szaladó úton ér bokáig a sár. Azon az úton, melyen oly sokszor végigporoszkált már álmában majd minden kenézi ember .. . Azon az úton, mely a múltba visz, de a másik végén már a i jövőt sarkallja az ember. Balogh Géza Barangolások ... örvénylik alattunk az orgonatenger... (Császár Csaba felvétele) Kenézi piros
