Kelet-Magyarország, 1984. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN A levél az érettségit követő tizenegyedik évben találkozóra hív bennünket, akik egy nyíregyházi gimnáziumban ezerkilenszázhetvenhárom június tizennegyedikén érettségiztünk. Szokatlan tán, hogy most érkezett, hiszen az emberek rendszerint a kereknek vélt — tizedik, ötvenedik, századik — évfordulókhoz ragaszkodnak, annak ellenére, hogy ezek a szögletes dátumok egyáltalán nem tartoznak az emberi élet jellemzői közé. Ám, ha valaki a tizenegyes szám mögött különcséget sejtene, téved. Mindössze késedelmes szervezésről van szó. így történt, hogy tizedik helyett a tizenegyedik évben találkoztunk, ám ez, azon kívül, hogy eltértünk az érettségi találkozók megszokott rendjétől, semmi jóvátehetetlent nem okozott: a. meghívók életben találtak mindenkit. Az érettségi bizonyítványok szerint mi, negyvennégyen, ezerkilencszázhetvenhárom június tizennégytől „általános irányú középfokú iskolai végzettséghez kötött munkakörök betöltésére, valamint bármely felsőfokú oktatási intézményben felvételi vizsgára való jelentkezésre” jogosultak vagyunk. így indult el velünk tanulni vagy dolgozni az a negyvennégy középbarna színű, aranycímeres bizonyítvány, amely végül ugyanarra a helyre ért, a minden lakásban meglévő rekeszbe, fiókba, ahol az emberek rendszerint az efféle, fontosnak vélt irataikat tartják. A kagylóhéjban szárítko- zó Vénusz előtt a platánfa ága alig nőtt valamicskét, odább száz méterrel, az iskola sarkánál most is ott ácsorog Dromedár és Paripa, éppen úgy, mint tették négy. évig az osztálykirándulások előtt, mikor félórákkal korábban odaálltak, várván a tisztára csutakolt buszt, remélve, egyszer mindenki pontosan érkezik és idejében indulhatunk. Most az időnek bőviben vagyunk. Az osztályfőnöki óra négykor kezdődik, s ugyan mi a csodával trak- tálhatnánk egymást teljes három órán át!? Éppen ennyi van vacsoráig. Ha három órába képtelenség is sűríteni tizenegy évet, három percbe talán sikerül. Nagyjából ennyi jut mindenkinek, ha — a hat éve 'kötött egyezség szerint ezúttal hátulról indulva —, föllapozzuk az osztálynaplót. Egyelőre csak huszonnégyen vagyunk, hát várunk, a négyig hátralévő időben talán befutnak a hiányzók. Latin—történelem tanárnőnk jön helyettük. Azt mondják, latint már nem tanít, nincs kinek. Ajkáról nem lesi senki Horatius mézédes szavait: „Sume suberbiam (Quaesitam mentis, ét mihi Delphica) Lauro cinge volens, Melpomene, comam!”, — citálnám, de kevés a mersz, inkább csöndbe csodálom — ma is ő lenne a legszebb bármelyik ballagó leányosztályban —, Cicerón pallérozott elméje mint rögtönöz szellemes választ az obiigát kérdésre, „Megismer minket, tanárnő?” Aztán eltűnik a szomszédos osztályterem irdatlan ajtaja mögött. Megérkezik osztályfőnökünk. Érettségi óta növesztett helyre kis bajuszkáján a lányok összevihognak, de azért sikere van. A bajusz mellé a tizenegy év alatt szakfelügyelői címet is szerzett. Most éppen osztálytársunkat, Dánielt dicséri, aki fia féregnyúlványát távolította el mesteri metjobb, hát inkább ott próbálkoznak. Gizinél jár a névsor, ám az aprócska lány nem jelentkezik. Alighanem úgy határozott, otthon marad, pedig hétközben itt dolgozik valahol az iskola szom- sédságában. ö már érettséaz állást nem neki, hanem évfolyamtársának hirdettük meg, aki ugyan végigbukdácsolta az öt évet, ám X elvtárs unokahúga, és ez helyenként még mindig nagyobb érdem, mint egy vörös színű oklevél. dolgozásához, s ha bírják erővel, energiával, negyvenfelé elérhetik azt a szellemi színvonalat, amelyről huszonhárom éves koruk óta csak visszafelé csúsznak. Ágota megszépült. Most szólnia is van miről, pedig Csendes Csaba: Mi, negyvennégyen széssel nemrégiben. Dániel pár éve esetleg szabadkozik, most büszkén ül a pillantások meleg vizében. Nem hivalkodva, inkább az artista modorában, aki a mutatvány után a tapsot egy hárító mozdulattal segítőjének engedi át, mondván, övé az érdem, hiszen ha a tanár úr fia nem hozza gyulladásba addig egyébként igazán remekül funk-' cionáló féregnyúlványát, sohasem lett volna alkalma tudását kamatoztatni. A mutatvány befejeztével a figyelem most már — lévén a névsorban utolsó —, Gyöngyit illeti. Tőle indulunk, hogy elszámoljunk tizenegy esztendőnkkel, kiderítsük, igazolt-e hiányzóink távolléte. Ezerkilencszázötvenötben, mikor megszülettünk, az előrejelzések hatvanöt egész és egyharmad évet ígértek nekünk. A lányoknak valamivel többet: hatvankilenc esztendőt és még két hónapót. Persze ez csak lehetőség, esély, szintúgy a tizennyolc év múlva szerzett középbarna színű bizonyítvány. Nyugdíjig most nagyjából annyi az időnk, mint amennyi eddig eltelt. Huszonöt-harminc év, amiből talán jut még egy pár, hogy beválthassuk a bizonyítvánnyal kapott bianco csekket. Meglehet, egyi- künk-másikunknál már le is járt, hiszen mögöttünk újabb korosztályok tülekednek, őket megint csak fiatalabbak szorítják. Huszonöt-harminc évesek majdnem egymillióan keressük helyünk a világban, igaz, számunkra a világ ennek a kilencvenhá- romezer négyzetkilométernek is csak elenyésző része. De nem mindenkinek. Negyvennégyőnk közül ketten azt gondolhatták, kívül tágasabb, talán a pálya is gi előtt megfogadta — sejtett valamit? —, nem jön a találkozókra. Ügy látszik, megmaradt szavatartónak. Ahhoz meg tényleg kevés az idő, hogy elmenjünk érte az alig pár kilométerre fekvő faluba, ahogyan a mi fogadalmunk szólt. Amit tudunk, összerakunk róla. Nyitnám a szám, hallgatnék is. Mit mondjak az egykori osztályelsőről, aki mérnöki diplomával, nyelvvizsgával a zsebében örült, hogy kapott állást a város mezőgazdasági vállalatának irodájában. Hogy tervrajzokat irattartókat hord egyik szobából a másikba, a fél ötöt lesi a létminimumot éppen meghaladó fizetésért, és több benne a keserűség, mint egy egész zsák barackmagban? Türelem, türelem, nyugtatják főnökei, mikor feladatot kér, ám érzi, nem arra van itt szükség. Mozdulna örömmel, de hová? Egy aprócska szobával, említett fizetéssel — igaz, érzelmileg biztos, ám anyagilag talán ingatagabb családi háttérrel —, ugyan menynyire széles valós választási lehetőségeinek köre? Ugyan mit mondana, mit mondhatna, ha itt volna? Beismerné, hogy jóvátehetetlen hibának bizonyult kemény tanulással tölteni a könnyelmű diákéveket? Vajon elmondaná, hogy ha újra kezdhetné, eszébe se jutna még egyszer a jeles bizonyítvány, hogy nem éjszakázna végig újból öt egyetemi évet. Hiszen a kiemelkedő eredmény nemcsak ,a tankörtársak előtt megbocsáthatatlan bűn, de a kedvezőbbnek látszó munkahely megszerzésében sem jelent semmi segítséget a kiváló minősítésű diploma. Háta mögött a személyzetisek is összemosolyognak — tényleg nem sejti, hogy ezt Már nem is bánom, hogy nincs itt. Ahogy egyik-másik osztálytársunkat hallgatom, az az érzésem, Gizi legfeljebb csak szegény ; rokon lehetne közöttük, hiszen alig egy évtized alatt éppen azok kerültek fölibe azon a bizonyos társadalmi lajtorján, akik annak ide- ján kegyelemből kaptak bizonyítványt, és mindössze egyetlen feladaton — igaz, azon kitartóan — törték a fejüket a gimnázium évei alatt: miként lehet egy jól- szituált férjet . szerezni. Most úgy tűnik, nekik volt igazuk, hiszen egy efféle férj, jelenleg még mindig nagyobb tekintélyt, rangot biztosít egy vidéki kisvárosban élő nő számára, semmint a küszködéssel megszerzett diplomák. Eljött viszont Flóra, ösz- szekapcsolván a kellemest a hasznossal, egyúttal meglátogatja szüleit. Kétszer egy évben ha megteheti, hogy hazajön a Dunántúlról, ahol a városka bányaüzemében férjével együtt munkát kaptak. Egy diploma, két gyerek. Ez az, amivel tizenegy év alatt gyarapodott. A bányamérnöki oklevél az érettségi bizonyítvány mellé került, de hát így sem vesznek össze azok a pelenkákkal, réklikkel. Férje meg éppenséggel a házépítésben hasznosítja a bányaművelésről tanultakat. Szakmai ambíció nem fűti, a gyes, az évek óta húzódó építkezés miatt nem is igen fűtheti őket. örülnének, ha legalább újságra, pár könyvre maradna pénz, de egyelőre többek között erre sem telik. Ha tervük sikerül és tető alá hozzák a házat, harminckét-harminchárom évesen nekiláthatnak az otthonteremtés évei alatt szerzett tetemes hátrány legimnazistaként ez nemigen fordult elő vele, tekintet nélkül arra, hogy a helyén, vagy a tábla előtt vizsgáltatott meg, előrehaladása vajh’ milyen mértékű a kémia, orosz nyelv vagy a matematika tudományában. Szabatos mondatait hallva érződik, ezúttal készült. „Saját lakásomban egyedül élek, még nem mentem férjhez. Egy Polski Fiat 126- os típusú gépkocsival rendelkezem.” — ez az epigramma tömörségű beszámoló csattanója. Honnan szerezte mindezt, illetlenség lenne megkérdezni — páran állítják, örökölte —, de idő nincs a kérde- zősködésre, Erika következik. Ö sem ment még férjhez, pedig kérői alighanem akadnának a csinos szőke lánynak, ám úgy látszik, nem akarja elsietni a dolgot. Házasság helyett — hiszen a szülők egyre kevésbé tudnak vállalkozni a diákházaspár eltartására, és egy vidéki városban nehezen talál alkalmi munkát is a diákember — kémiát, fizikát tanult, de egy képletet nem sikerült megoldania. Miért keres öt évvel hosz- szabb munkaviszonnyal rendelkező, ám képesítés nélküli kolléganője fizetésének egyharmadával többet, mint ő, aki ugyanazt a munkát végzi, ám aki kétségtelenül a nehezebb, s a köz számára is hasznosabb utat választotta. Mert, bár valóban nem a papír teszi az embert, azért nem árt, ha valaki ért ahhoz, amivel foglalkozik. Az viszont már az ő titka, hogyan sikerült egymagában a két szoba összkomforthoz jutnia, hiszen ugyanez, a két évvel korábban végzett kollégájának hétévi házasság ■ után, két nagyobbacska gyermekkel együtt sem megy, tizenkettedik albérleti szobájukat koptatják, s a reményt — valamelyik hurcolkodásnál —, réges-rég elhagyták. Egy felmérés szerint, a vidéki városban élő fiatalok első lakása negyvennégyük közül huszonkettőnek szüleinél van, s ez magában nem is volna hiba, ha ezek a lakások alkalmasak volnának a különböző generációk együttélésére. De a huszonkét ember közül tizenegy nem megfelelő körülmények között él. Mellettük, a negyvennégyből, albérletben laknak tízen, öten vásárolt lakásban, négyen tanácsiban, hárman pedig saját maguk építette vagy építés alatt lévő házban. Egy ember szolgálati lakásban él, egy pedig ingatlant örököl. A számok a fővárosban, illetve a falvakban ezektől az adatoktól némileg természetesen eltérnek, bár főbb arányaikban hasonlítanak. Aranka semmit nem változott. Legfeljebb egy-két keserű ránc került szája szegletébe. A diákszerelemből házasság lett, majd két gyermek, aztán férje pár év után új feleséget keresett. Mást porig sújt a dolog, Arankának a két, hol eltűnő, hol megjelenő ránccal — úgy tűnik —, sikerült elintéznie az egészet. Honnan benne az erő? Időközben gyógypedagógus lett, dolgozik, szemmel láthatóan nincs kétségbeesve, pedig esélyei egy újabb házasságra alaposan csökkentek. A gyerekszámlálást különben harminc fölött abbahagyom. A legtöbben még csak egy gyerek fényképét mutathatják a padszomszé- doknak, kettő már ritkaságnak számít, három pedig még sehol nincs, pedig a harmincöt lány, asszony legtermékenyebb évei éppen a huszonöt-harminc közötti évekre esnének. Enikő meg Barbara is éppen a gyermekáldás miatt nem jöhettek, és Elvira is csak most, az egyetem befejeztén, közel a harminchoz vállalkozhat majd az első gyerekre. A legközelebbi találkozóra talán megszületik az ötvenedik gyerek is, de az annyit emlegetett nagy család álma, a kosárlabdacsapatra való gyerek — természetesen cserejátékosokkal együtt —, az évek alatt úgy eltűnt, mint a fiókok mélyén a barna bizonyítványok. Az érettségire készülve jó néhány órát szenteltünk a példának: mikor érjük utol — a számokkal leírható anyagiak tekintetében —, mi, továbbtanulók, őket, akik érettségi után nyomban elhelyezkednek valamilyen munkahelyen. Negyven-negyvenöt éves korunkig kell várnunk, szólt a végeredmény, van hát még tíz-tizenöt év, hogy megtudjuk, nem hibáztuk-e el valahol a feladat megoldását. Az elmúlt években az egyenlet ismeretlenjei alaposan megváltoztak, így előfordulhat, még tovább. Egyelőre úgy tűnik, Irén, Márta, Júlia, Kálmán, Dromedán és a többiek szerencsésebben választottak. Kozmetikusként, vagy autószerelőként, elektroműszerészként vagy kereskedőként nekik a jövedelmek első elosztásából is bővebben jut, és aztán másodszor is sorba állhatnak. Ráadásul az azóta már aranykornak emlegetett hetvenes évekből nekik még jutott egy pár esztendő, míg mi, a másik irányba indulók erről végérvényesen lemaradtunk. Most, hogy útjaink immár találkoztak, hiszen mi is munkába álltunk, ezerötös Ladával nyargalásznak előttünk, s közülünk az élelmesebbek jobb esetben kerékpárral veszik üldözőbe őket. L esz-e még alkalmunk, amikor találkozhatnánk mind a negyvennégyen? Az érettségi óta eltelt tizenegy esztendő alatt statisztikai esélyeink a hosszabb életre tovább növekedtek. Nekünk újabb három, a lányoknak kishí- ján hat évet ajándékoztak a kegyes Moirák. Mit kezdünk velük? Ha már Atroposztól az ollóra semmi reményünk, talán Klotho az orsóját, Lakheszisz a mérőrúdját kezünkbe adja hátralévő időnkre. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. május 19.
