Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
Hf ÜNNEPI MELLÉKLET 1984. április 30.0 hogy tudásunk teljesítményképes legyen... „Valami hajtja az embert...“ Időnként számvetést készítünk. Életünkről, munkánkról, terveinkről. Időnként minősítenek bennünket. Életünket, munkánkat, tudásunkat. Néha vitatkozunk: miért nincs a megfelelő ember a megfelelő helyen? Nyúzzuk évek óta országos szinten a hatékonyság, a minőség jelszavait. Egyesek húznak, mások lapítanak. Áz a cél, azért kellene többet tennünk, hogy meglevő tudásunk valóban komplex és teljesítményképes legyen... Ezekről a témákról ültünk le beszélgetni négy vendégünkkel a vásárosnaményi művelődési házban. Marczi Sándorné gyógyszerész, s a művelődési ház társadalmi vezetőségének tagja; Bognár István nyugalmazott alezredes, a társadalmi vezetőség elnöke, a kertbarátok vezetője, azonkívül számos társadalmi tisztséget tölt be; Bori Kálmán építész üzemmérnök, a városi tanács dolgozója, a művelődési házban a fotó- szákkör vezetője, Dér István a forgácslapgyár műszaki rajzolója és a citera baráti kör vezetője. Kiderül mindjárt az első percekben, hogy valameny- nyiük életvitelében az a természetes: nem elég a nyolc órát letudni... — Valami hajtja az embert — mondja Bognár István —, hogy ne legyen megelégedett, ha többet is tehet. Én is azt gondoltam, majd ha nyugdíjba megyek, elmaradnak a társadalmi megbízatások. Aztán hiányát éreztem ... Elidőzünk a témánál, mert szívesen beszélnek róla, mi az oka, hogy az ember a közösségben jobban érzi magát, beáll tehát a citeraegyüttes- be, rávezeti a kezdő fotósokat, milyen bámulatos a hívóoldatban előtűnő fénykép, egészségügyi felvilágosító előadásokat tart, vagy szervez, mondjuk a korszerű növényvédelemről. Hogy menynyi mindent lehet összeegyeztetni az idő széttörése és a képességek elfecsérlése nélkül, arra a gyógyszerésznőtől hallottunk szép példát. — Először: a munkám az napi 9 óra, aztán másodállás a kórházi patikában, harmadszor a családom, egy elBognár István: ...ne legyen megelégedett, ha többet is tehet ... Marczi Sándorné: ... önképzésre is kell, hogy jusson idő... sős és egy ötödikes gyerek, negyedik a szocialista brigád, ötödik a lakás, hatodik a társadalmi vezetőség. Ez átlagosan napi tizenkét óra. S akkor még olvasásra, önképzésre is kell, hogy jusson idő, vagy egy tévéműsorra, de azt már nagyon válogatom: híradó, tudóekiub. Kiegyensúlyozottnak, boldognak látszik, neki így teljes az élet. Visszük tovább a beszélgetés fonalát, hogy persze vannak olyanok, akik kényelmesen elvégzik a csak szűkén rájuk szabott munkát és kész, bezárják maguk mögött az ajtót. Hogy ez a többség, vagy a kisebbség: nem tudunk közös nevezőre jutni. Vannak viszont sokan, akik a napi nyolcórai munkában nem azt, vagy nem egészen azt végzik, mint amire a bizonyítvány, a diploma jogosít. Ilyenkor szokás pótmegoldásokat keresni — mint például Bori Kálmán esetében. Magasépítési szakot végzett, s üzemmérnöki diplomával került a tanácsi hatósági osztályra. Most főleg az építési engedélyek és a szabálytalan építkezések ügyei tartoznak hozzá. Ez a munkakör nem igényli azt a tudást, amit megszerzett. Ha fölöslegben marad a tudása, miért vállalta el mégis a hivatalnoki munkakört? — Ennek is megvannak a maga előnyei. Üjabban főállásban is hódolhatok legfőbb szenvedélyemnek, a fotózásnak — egy rendelet szerint ugyanis minden új és lebontandó lakóházat le kellene fényképezni. No, és nem utolsó szempont, hogy nagyon sok emberrel tálálko- zom. Ami a szakismeretet illeti — magántervezéssel is foglalkozom, munka után tehát „elővehetem” a diplomát: típusházak adaptálása — meggazdagodni nem lehet belőle, de a fotózásra elég. Hasonló Dér István pályakezdése is, ő érettségivel segédmunkásként kezdte. — Nyíregyházán végeztem, az ÉVISZ-ben. Nem íróasztalos állásra vágytam én, sőt... De nem sikerült más, beálltam. Később aztán elértem, hogy szakmunkásként foglalkoztassanak, kőművesként dolgoztam. Felfigyeltek rám, s műszaki rajzolói állást ajánlottak. De úgy látszik, ez sem az igazi... — Persze, nem életem végéig szól. Most készülök technikusminősítőre, aztán szeretnék még feljebb lépni — az építőipari főiskolára. Többször szóba került a kihasználatlan szellemi kapacitás, amiről Pista bácsinak is van mondanivalója. — Nagyon sok fiatal fordult meg a kezem alatt sorozásoknál, az MHSZ-ben, szóval bőséges a tapasztalatom. Sajnos nagyon sokat ismerek, aki kényszerpályára került. Szerintem ebben az a szemlélet a ludas, hogy egyszer kitaláltuk: csináljunk Bori Kálmán: ...munka után elővehetem a diplomát ... bukásmentes iskolát. A kettes tanulókból lesz viszont a munkásság java része, akik ráadásul nincsenek is fölkészítve az életre. Kijönnek az iskolából, azonnal mindent akarnak, 15 ezer forintos fizetés, kocsi, lakás — és meg vannak sértődve, ha nem minden úgy alakul... Erről kis vita kerekedik, mert épp Dér István a példa az ellenkezőre, a gyógyszerésznőnek viszont az a véleménye : a kényszerpályákat, a pályamódosításokat az okozza, hogy 14—18 éves gyerek, fiatal nem képes még életre szólóan dönteni. Megegyezünk viszont egy lényeges kérdésben: ahhoz, hogy kibontakozzon a tudás, elsősorban a tudásra magára van szükség, azaz korszerű iskolai oktató-nevelő munkára, az életre, a munka szereDér István: ...nem maradhatok meg az átlagos színvonalon ... (G. B. felv.) telére is felkészítő pedagógusokra. Aztán kedvező körülményekre — példának említenek vaskalapos főnököket, akik nem engedik, hogy mások is „labdába rúgjanak”. Megvitatjuk és megegyezünk abban: sok munkahelyen kellene még vitatkozni arról: milyen alapokkal bocsátja útra az iskola tanulóit, milyen késztetést ad arra, hogy amint műveltségünk réseit észrevesszük, megrázzuk magunkat, és utánanézzünk a hiányzó ismereteknek? Vendégeink legszívesebben saját példájukat mondják el. — Én azzal jöttem ki a középiskolából, hogy nem szeretnék elvegyülni. Ez alatt azt értem — magyarázza Dér István —, hogy nem maradhatok meg az átlagos színvonalon, mert többre érzem képesnek magam. Végül is Őrülök, hogy a fizikai munkát is megpróbáltam, mert így más szemlélettel folytathatom tovább a tanulást. — Nálam furcsán, összetetten alakul a teljesítményképes tudás: másként, ha magamat értékelem és másként, ha feletteseim értékelnek — veszi át a szót Bori Kálmán. — A hivatal mércéje az akták megfelelő számú és szabályos kezelése. Ehhez a városrendezés és a várostervezés során felhasználom a főiskolán szerzett ismereteimet, de — mint említettem — annak csak egy részét. Nekem a sok új jogszabályra kell állandóan ügyelnem — ami rendszeres képzést igényel —, mert az nem lehet, hogy valamelyiket ne ismerjem ... — A patikában a hatékonyságról, a minőségről nem lehet beszélni, mert a táraasztal mellett nem létezik minőségen aluli munka, csak munka — mondja Marczi Sándorné. — Ezért a gyógyszerésznek állandó készenlétben kell lennie — és soha ilyen ütemben még nem jöttek az újabbnál újabb készítmények. Küldik Amerikából a rokonságnak az ismeretlen gyógyszereket, hozzánk szaladnak vele. Szóval nincs más választás, mint a rendszeres önképzés. Erre persze a napi 12 óra nem elég, de másképp meg nem érdemes ... Baraksó Erzsébet Munkát, békét, C saknem harmincmillió ember! Szinte elképzelni is nehéz ezt a hatalmas tömeget, hát még azt, hogy valamennyien munka nélkül vannak. A tőkés országokból szinte naponta érkeznek hírek — s mind nagyobb számban arról, hogy miként alakul az állást keresők száma és hányán vannak azok, akik talán már holnap, holnapután nem mehetnek dolgoz-s. ni, mert elbocsátották őket. Látszólag majdnem egyforszabadságot! mák ezek a hírek, ezek a képek — mégis megrendí- tőek. Esőben, búban, napsütésben, nappal és éjszaka — otthonuk az utca. A képen: amerikai hajléktalanok San Franciscóban. „Jogunk van a munkához!” — olvasható a tiltakozó hamburgi hajógyári munkások transzparensén. Az NSZK-ban jelenleg a 22—23 millió foglalkoztatottnak mintegy tfa százaléka, két és fél millió ember állástalan. Reményüket vesztett állásnélküliek a mexikói fővárosban az utcán árulják munkaerejüket. Legelemibb jogaik, az élethez, a demokráciához és a munkához való joguk érvényesítését követelik ezek a tüntetők Santiagóban, a chilei fasiszta junta ellen tüntetve. r A lepoitintott lókat fj( mCSCIl élül T udjuk (hiszem hogy tudjuk), mit jelent értelmesen élni, mit jelent az élet teljességé, ami felé törekednünk kell, de azt is tudjuk, hogy a teljesség megvalósítása nehezen áthágható akadályokba ütközik. Ma — ez jóformán világjelenség — min- denekfelett a munka tölti ki életünket, ráadásul nem is csak nyolc órában; vagyis: az értelmes, teljes életnek többnyire az egyik szférájában törekedhetünk a mindenség felé. Az előbbi mondat természetesen hiányt mutat. Ám korántsem jelfenti, hogy aki dolgozik, és jóformán csak dolgozik, mert az élet ezt követeli, boldogtalan legyen. Végtére is: a munka az élet alapja,.s aki ebben teljeset ad, jókora lépést tett a teljesség felé, lepattintotta a legnagyobb lakatot az értelmes élethez vezető út sorompójáról. A minap a FÉMMUNKÁS Vállalatnál munkásokkal beszélgettem, mondhatnám úgy is, hogy korosztályokat kérdeztem arról: mit gondolnák akkor, ha ezt hallják: „értelmesen élni”. Kozák István 24 éves hegesztőt, Kiss István 42 éves lakatost és Márföldi József 19 esztendős lakatost faggattam meg erről. Azt hittem, éveik különbözősége miatt sok eltérés lesz közöttük. Tévedtem: sokkal több volt az azonosság. Egyeznek abban, hogy egyiküknek sem volt, és ma sincs könnyű élete. Mindhárman szeretik a munkát. Anyagiakban egyikük sem dúskál, és mégsem keserűek. Mondandójuk egybecseng, bizakodásuk hiteles. Márföldi József: — Szeretni kell, amit az ember csinál. Össze kell szednie minden tudását, amikor egy feladatot kell megoldania. Kiss István: — Majdnem harminc éve ütöm a vasat, mindig örültem, ha valamit megcsináltam, mert ebben találtam a szépséget, a gyönyört. Nincs annál jobb, mint megmagyarázni egy fiatalnak, hogy mi a szép a munkában, hogy hol rejtőzik az értelme... A feladatok közt válogatni nem lehet, nem’ szabad, mindenbe bele kell adni mindent. Jó érzés, hogy a fiatalok nem vallanak szégyent, és nagy dolog, hogy kiveszik kezünkből a tízkilós kalapácsot, mert több az erejük a vasat verni Márföldi József: — Az idősebbeknek segíteni kell. Ugyanúgy, mint otthon, ök pedig tanítanak minket. Kozák István: — Lakatosmunkát is csinálok, nemcsak hegesztek, mindent a legjobb tudásom szerint próbálok elvégezni... Nagy szükségem van a pénzre; kisebbik fiam hathónapos, a nagyobbik hároméves, most költöztünk új lakásba, a feleségem gyesen van ... Különmunkákat is vállalok, mert anélkül nem tudnánk megélni. Kiss István: — Valamikor én is ezt csináltam; amikor 1971-ben építkeztünk, az éjt a nappallal egybe kellett tenni. Egy időre leálltam, de pár éve belefogtam a mezőgazdaságba. Vidéken lakom, az ember nem támaszkodhat a kapunak, amikor hazamegy. Valamit csinálni kell, aminek értelme van ... Márföldi József: — A fiatalok szebbre, jobbra vágynak, de ezért meg kell dolgozni. Sajnos úgy alakultak a körülmények, hogy édesapám meghalt, beteg édesanyámmal vagyok, otthon rám hárul minden munka. Sok mindenről le kell mondani; a gyár most is küldött volna tanulmányi kirándulásra, de nem hagyhatom magára anyámat. Bíznom muszáj, abban kell reménykednem, hogy felgyógyul édesanyám. Sok fiatal nem cserélne velem, de ezt csinálni kell... Tanultuk és tudjuk: az embert a munka tette emberré, és csakis általa léphet mindig feljebb. Ezek az emberek természetesen nemcsak dolgoznak. Olvasnak is, jobbára csak újságot, vagy szakkönyvet; tévét néznek, a fiatal diszkóba is eljut, néha jut idő egy-egy mozira is, de életük gerince és bordázata a munka. Valaha, úgy húsz év előtt, filosz felsőbbrendűséggel még azt gondoltam: aki nem olvas szépirodalmat, aki nem jár színházba, csak fél ember. Az élet aztán megtanított nagyon becsülni azokat, akik „csak” dolgoznak, akik munka után is munkába mennek. Ma már tudom, ők így törekszenek a teljességre, habár ezt nem fogalmazzák meg, mert többnyire nem a szép szavak mesterei. Így találnak értelmet, még ha tudják, érzik, hogy talán lazítani kellene, de azt is tudják, hogy legelőbb élni kell, értéket kell teremteni, s minden, ami ezenkívül fontos és szép létezik, csak eztán jöhet. V annak, akik a munkáról, az izmok örökös próbájáról sosem mondanak majd le, mert nem lehet, és nem tudnak lemondani, mert nem tudnak másként tenni. De az is biztos, hogy az új és újabb generációk, ha életük könnyebbre fordul, nemcsak a munkában keresik majd az értelmeit, megtanulják, jobban, mint apáik, a munka által teremtett értékek élvezését is. Addig azonban marad a munka. És aki ebben értelmet tud találni, az az egész életben is értelmet talál. Speidl Zoltán
