Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

1984. április 30.

Galambos Lajos:

ALKU

Tiborc, sorkoszton

n

Szinte beláthatatlan idők óta viszály volt a két falu között csekélységért, semmiségért; azaz húsz hektárnyi föld hovatartozandósága miatt. A másikat csak Bicskásoknak, Tolvajoknak nevezték egymás között. S történt, hogy a Bieskások Mária Terézia korában megkömyékezték Bessenyei György testőrtisztet, akinek szabad bejárása volt a császár-királynéhoz: eme földterület tekintetében döntene az ő javukra. Igaz volt-e vagy sem; a szerencse a Bicskásoknak kedvezett, övéké lett a terület királynői pecséttel igazolva. Am a Tolvajok később a Kalapos Királyt környékezték meg, aki Türelmi Rendeletében az ő javukra döntött.

Jómagam ugyan ilyen döntéseket sem egyik, sem másik uralkodó intézkedéseiben, sem azok záradékaiban föl nem fedeztem, de hát a hit: hit; szentebb minden valóságnál. Pedig a birtokviszonyokat meghatározó iratok léteztek már akkor is, mi több, jóval- jóval előbb is! Gondoljunk csak az Árpádkorra, amikor István hét falut kötelezett arra, hogy közösen egy templomot építsenek. A Bicskásoknak már akkor nem tetszett ez, hisz a lemplomépítés jogát a Tolvajok kapták. (Nyilvánvalóan a jogot is lopták, józan ésszel belegondolva másként ez nem is lehetséges !)

S mi jött még!

Egy húszhektámyi területet a földosztás idején a Tolvajok osztották ki,- s ebből kapott négy hektárt Dócs András is. Hú, micsoda kasza-kapa háború lett ebből! A Tolvajok osztják az S földjüket? Van isten az égben? Van egyáltalán kormány, amelyik eltűri eme poklot?

A szövetkezeti gazdálkodás útjára már csak ezért is jó héttel hamarább léptek a Bieskások s beleköptek a markukba: jöhettek, Tolvajok, miénk lesz a föld. A miénk az most már volt gazdájával együtt. Mehettek Péterhez, a Mennyország kapusához, nálunk már a kulcs, nem juttok ti már sehová, könyöröghettek a mocskos patájú ördögnek is, a bojtos farkú Sátánnak is könyöröghettek, a kénköves pokolba se enged be benneteket, hitványok!

Ó, az a szégyen.

‘ Néth alibid, riénrá 'bfetoíe sarjadó pénz, tiém’a jög; áí'iste'ntelén’níegveretés a szégyen. Most már csak az!

Később, sokkal később, a kisebb közös gazdaságok egyesítése idején ezért is nem fogott össze a két község. Mindkettejük máshoz pártolt, holott tudhatták volna: jobb a testvér haragban is, mint az idegen bármi’ jó barátságban.

Nem tudták. Vagy nem akarták tudni.

Ám elmúlt a társulások ideje s jött a szakosodásoké, az úgynevezett termelési rendszereké. Mármost a Bicskásoknak földjeik nagy részének minősége szerint a búza, kukorica, cukorrépa, ilyesmi jutott, a Tolvajoknak a nagy gyümölcsösökön kívül a krumpli, lucerna, lóhere s a kertészeti kultúrák.

Jaj.

Öntözési berendezéseikhez elkészültek . a tervek, a csatorna közel volt, hanem a gazdaságosság szempontjából ama húsz hektárnyi földre, amely a fentebbiek szerint annyi századok óta ide-oda sodródott, igen nagy szükség lett.

Ki menjen át?

Ki tárgyaljon?

Vagy kicsoda az az ember, aki legalább kémlelni, szimatolni, fürkészni tud?

Nem kellett soká keresgélni.

Csakis Dócs András lehet ez az ember, akit ugyan nyugdíjba küldtek a zárszámadás idején, de a két „csikót” változatlanul ő gondozza, a kutyája a szövetkezet konyháján eszik s legfőbbként az ő földje ott terült el a földosztás után s a „birtokát” máig sajnálja a Bicskásoktól.

Hú, de nagy kár volt az öreget nyugdíjba küldeni!

Nagy vétek volt.

Ámbár hát föl se vette, vagy legalább nem látszott rajta, hogy túlságosan a szívére vette volna, hisz’ bejár mindennap idejekorán a csikókhoz.

Minden amellett szólt, hogy az öreg menjen. Különösen Szili Bálint, az öreg messzibb unokaöccse, az agronómus egyik helyettese ágált mellette: ő bizony nagyon jó lesz. Ráadásul az öreg nemhogy húzódozott volna, mi több, szeme hunyorításából ítélve talán örült is a megbízatásnak.

— Befoghatom a csikókat? — csak ennyit kérdett.

— Hogyne. Zabot is vihet nekik, hadd ab- rakoljanak, amíg tárgyal.

— A zab? Hiszen az mindig el van készítve a tarisznyájukban, ha lopom, ha csenem nekik, az mindig megvan! Hanem a kutyámnak valami mócsingot az útra a konyhárul.

Vén kutya keveset eszik egyszerre, ilyenformán hamarabb is megéhezik.

— Lesz minden, pakoltatunk magának is.

— Nekem aztán nemigen kell, megvan az én tarisznyám pakolva tisztességesen minden napra.

— S ne igyon, mielőtt tárgyalt volna.

— Jóemberek — mosolygott az öreg —, hát a nyolckilométeres homokúton van-e az úristennek ilyesfajta kulipintyója?

Nem is volt.

Csak az ülés alatti rejtekhelyen, egy vén suba alatt egy teli literes üveg. De rá se gondolt, míg oda nem értek. Csak a kutyának szólt olykor, amikor falatokat hajított neki.

— Látod, Mocsok? — így nevezte a keselábú vén kutyáját —, követségbe megyünk. Voltál te már valaha követségben? Azért a földért megyünk, amelyiken kölyökkorodban nyulakat hajkurásztál. De régen volt, öregem. Azóta tán a mennyország is máshová költözött. Pedig neked akkoriban az volt a mennyország. Nekem is akkoriban, nem mondom. Hát vajon nem kell-e visszaszereznünk a Bicskásoktól ? Életedben egyetlen egyszer ott fogtál nyulat. Kicsi nyúl volt, de nyúl. Kicsi föld volt, de az enyém volt, igaz? Vissza kell szereznünk, hisz törvényesen a mi nagy családunké már az. Így van?

— Vahh — mondotta a kutya.

— Rendben. Legalább te megérted az embert. Bárcsak nehéz követségünket is megértenék odaát.

Meg akarta húzni az üveget, de nyugalmat parancsolt a torkának.

— Csitt — flünnyögte a torkának. — Majd ha végzünk. Akkor kapsz csak pipát is. Addig semmi.

Az ottani szövetkezet nagy irodaépületében igencsak valami értekezlet szünetében lehettek az emberek, mert mindenki a folyosó faburkolatát támasztotta, kivéve az elnököt. Na hisz ismerlek én, helyesebben tán az apádat, aki annak idején a földünket bekebelezte. Az is ilyen karóember volt, vajon él-e még? Vele könnyebb lenne. Annak a szemébe is köphetné a mondókáját az ember. De ennek?

— Hé, te — mondotta annak a nagy karónak —, veled van beszédem. — Inkább ugyan az apáddal lenne, ha (-1 még, de te is jó leszel.’ Mert te vagy á Fekete Miska, mi?

— Nem. Ö az apám volt. Én a fia vagyok, Fekete Pista, az elnök.

— Jól van. Egy kölyök mégis más. Van ott a határszélen egy darab föld, amit az apád elvett tőlünk. Benne az én négy hektáromat is. Vissza az egész. Az a miénk. Szükségünk van rá, kultúrnövények termesztése miatt. Világos?

— Tökéletesen, drága öreg.

— Papírt ide, hogy törvényesen a mienk. Addig én el nem megyek innen.

— Jól van, öreg. De van egy kikötésem.

— Na.

— Vajon mért magát küldték? Miért

nem jött Szili Bálint, a helyettes agronómu- suk? ’ •' •

— Én jöttem. Ez életem legnagyobb követsége, És én teljesítem. Vissza a földünket

— Mondom, hogy rendben. Nekünk valóban messzi van az a darabka föld.

— Darabka?

— Jó, nekünk egy kicsit messze van. De látja itt mellettem ezt a lányt?

— Én látok egy nagyon szép asszonykát. Akinek látszik a hasikája is, egyem meg. Ó, de szeretem a terhes asszonykákat. Annál nincs szentebb. Elhiszi nekem?

— El. De ez a maguk Szili Bálintjának az ügye. Ha ő nincs, hasika sincs, világos, öreg?

— Nagyon.

Aztán hozzátette:

— Hát ezért nem akart ő idejönni, mi?

Aztán még azt tette hozzá:

— Na, majd én szétcsapok, elvégre szeg- ről-végről öcsém az a kölyök. A szíj j ostort a csikaimra úgysem kell használni. Majd a kö- lyökre!

— Nem kell ő már nekem — rebegte a lány.

— Majd kell a pulyádnak, a fellegit neki. Annak apa kell, nem? Utána csináltok, amit akartok. De apa kell a pulyának, ez a legszentebb szentség, szerintem.

Hallgasson arról mindenki, mi s hogyan történt ezután.

Csak az öreg duruzsolta olykor a „csikók” fülébe, meghát a vénséges vén kutyájának is mondogatta:

— A gyereknek apa kell, nekünk meg az

a föld kell. «

Mindenesetre a megszeppen vőlegény mellett a násznagyságot elvállalta még, s megszemlélte olykor a visszaszerzett föld termékeit is.

Szemlélődése közben olykor e senyvedők kutya fejét megsimogatta s mondotta:

— Hej, te. Csak nyulat kergetnél még egyszer úgy, ahogyan régen láttad tőlem. Lesz-e még az életünkben ilyesmi?

Solti Bertalan aki Nyíregyházán 1946-ban az Ember tragédiáját rendezte

Solti Bertalan halálhírét először a Film Színház Muzsika április 14-i száma közölte. Ismertük jól ezt a kitűnő jellemszínészt, az elesett szegény parasztemberek, a Tiborcok döbbenetes erejű, hiteles alakítóját. Számtalan filmből néz vissza ránk kemény, barázdált arca, ajka körül a keserű vonásokkal. Azután kaptunk egy levelet. Porzsolt Istvántól, a régi tanítóképző, a „prepa” volt igazgatójától, aki maga is ^legendás idők” tanúja. Ezt írta:

„A magyar színjátszást ért veszteségen belül nekünk, idősebb nyíregyháziaknak még külön is van rá okunk, hogy elvesztésén érzett fájdalmunkban felidézzük emlékezetünkben 1946 nyarát, amikor Solti Bertalan egy ideig városunkban tartózkodott. De akkor sem töltötte tétlenül a tikkasztóan meleg nyári napokat. Igyekezett hasznossá tenni maga és városunk közönsége javára is az itt töltött heteket.

Kapcsolatot keresett a városunkban is bontakozó kulturális élet néhány aktívabb tagjával és támogatásukkal munkás- és diákfiatalokból színjátszó csoportot toborzott maga köré. Betanította nekik Madách Imre halhatatlan remekművének:

Az ember tragédiájának néhány markáns, az akkori időkben különösen aktuális mondanivalót hordozó részletét. — Engem akkor keresett fel, amikor a próbák már javában folytak, s azt kérte, legyek segítségére abban, hogy szívvel-lélekkel végzett munkájuk eredménye közönség elé kerüljön. Ez a néhány hónappal korábban megalakult Szabadművelődési Tanács eszközeinek felhasználásával és a város illetékes vezetőinek megértőén készséges támogatásával sikerült is. így 1946. augusztus 17-én délután és este zsúfolt nézőtér előtt került előadásra Solti Bertalan rendezésében városi színházunk díszlettelen, kopár színpadán, de nagyon lelkes és hálás közönség . előtt a tragédia körülbelül másfél órás időtartamú, művésziig is élményt adó keresztmetszet-előadása.

Maga Solti Bertalan is — több jelenetben fellépett. Nem mindig úgynevezett „prominens” szerepekben — Ádám, vagy Lucifer alakját öltve magára. Számomra például az Egyiptomi szín haláltusáját vívó rabszolgájának drámai erejű, keserves vo- naglása és dermesztőén ható fájdalmas felkiáltása: „Milliók egy miatt!” maradt meg örökre feledhetetlen élményként.”

46 meleg nyarára magam is emlékszem már, gyermekként éltem át, ébredező tudatom a tejjel meglocsolt aranysárga puliszkára, s a ragacsos barna melaszra emlékezik a legélénkebben. „Alvégesi” legényke voltam és Kovacsics Gyula bácsira is emlékszem, aki a Szilfa utcában lakott, s- 'V *■'*•*■ V ’ í ‘ k ‘ v

akit. valami titokzatosság lengett körül már a felszabadulás előtt is. Nagyapámtól ha kérdezősködtünk felőle, mindig leintett bennünket:

— ne üssétek az orrotokat a felnőttek dolgába. Most Solti Bertalan nyíregyházi tartózkodása ügyében kerestem fel a magányosan éldegélő, többszörösen kitüntetett munkásmozgalmi harcost. Akkor a megye termelési felelőse volt.

— A párt irodája az iparosszékházzal szemben volt, a Vay Ádám utcán — mondja. — Ott ültem a furcsa gömbölyű rácsú ablak mögött, amikor bejött hozzám Solti és felesége, Szende Bessy és azt mondták: „elvtársak, itt rekedtünk”. Itt csapott át rajtuk a front. Az állomást lebombázták, vonat sehova. — „Elvtársak — mondta Solti Bertalan —,

színészek vagyunk, nincs semmink, csak ami rajtunk van. Segítsenek.” Hát mi segítettünk.

— Nálam laktak, a Szilfa utcában és sorkosztra jártak az elvtársakhoz. Nem volt könnyű akkoriban élelemhez jutni. Egyszer lejött Pestről egy magas pozícióban levő elvtárs (nevet ne említsünk) és azt mondta: szerezzetek nekem öt kiló nullásliisztet, meg egy demizson étolajat. Nagyon mérges lettem, de azért elmentem egy malomba, mert tudtam, hogy ott nem vágták fel a hajtószíjakat cipőtalpnak. Kaptam három kiló lisztet. Több nem volt. Hat a kiküldött előadó még meg sem volt elégedve. Entíyit se tudtok elintézni? — mondta, azután összecsapta az előadást.

— A művészeknek mit adott enni Gyula bácsi?

— Hát bizony sült krumplit eleinte.

— Na és az előadás hogyan szerveződött?

— Megkérdezte Solti, hogy van-e itt színház. Van — mondtam neki —, csak egy kicsit rendbe kell hozni. Ezután a MADISZ-os fiatalokkal elkezdett próbálni az iparosszékházban. Nagyon mozgékony ember volt. Szókimondó magyar ember volt. Hamar meg tudta magát kedveltetni mindenkivel. Meghívta Tímár Józsefet, ö is itt rekedt valahol (Tokajban? Szerencsen?), de nem jött el, így hát Solti lépett föl a fiatalokkal több szerepben is. A felesége meg súgott.

— Azon az előadáson ott tetszett lenni?

— Rengeteg dolgom volt akkor. A villanytelep kapott néhány aknát, de világítani kellett. Be kellett indítani. Vasúti kocsit kellett szerezni, hogy tudjanak Nyírbogdány- ból nyersolajat hozni a fűtéshez. Szóval éjjel-nappal ló- tottam-futottam. De az előadásra elmentem a színházba. Nagyon felemelő volt. Éreztük, hogy most már megindul az élet. Hogy most már béke lesz.

Lám — mondja egy kis hallgatás után —, elment ő is. Eltávozott, mi meg még itt vagyunk. Csak az a baj, hogy nagyon egyedül vagyok. Az emlékeimet rendezgetem és egyre jobban körülvesz a csend.

Mester Attila

XANTUS GYULA: PEGAZUS

KM ÜNNEPI MELLÉKLET