Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

1984. április 4. ^ ülik az idő, drága barátom, kegyetle­nül loholnak a na­pok, az évek. Ami­kor huzamosabb pesti tartózkodá­som alatt felhívtál telefo­non és bejelentkeztél: „Nya- nyi”, erre még nem gon­doltam. Csak örültem a hangodnak, hogy annyi év után változatlan derűvel, szeretettel szidsz össze („Te pimasz, itt tömik a fejedet Pesten és még csak eszed­pénzért jó kásás fagylaltot vettünk s akkor mi voltunk a világ legboldogabb embe­rei. Majd futottunk zsák­ban, versenyeztünk kézen- állásban s az év végi torna­ünnepélyeken csak úgy lo­bogtatta a szél a fényes klottgatyánkat... Igen, emlékszem, ilyen nagy jókedvvel > hancúroz- tunk haza az iskolából azon a február végi verőfényes napon is, amikor — meg­halt az apám. A faluvilla­és tágas új lakásban! — szálltunk meg? Tehetted, hát elvittél bennünket a Szigetre, a Várba, pezsgőt rendeltél a Savoy bárban. Mi akkortájt ugyancsak fo­gunkhoz vertük a garast, hát csak csodáltalak, hon­nan a fenéből tudod előte­remteni munkásember lé­tedre a pénzt ehhez a fény­űző élethez. „Fussa” — mondtad kacagva és meg­mutattad a tenyeredet: bi­tagjai vagytok ennek a kö­zösségnek. Akkor éppen Gyúró Imre megyei tanács­elnökhelyettes és Gyuricsku Kálmán nyíregyházi városi tanácselnök érkezésére ké­szültetek. Mondtad s ne­kem jólesett: bár nagyon sokan elkerültetek a szülő­földről, azért a szálakra vi­gyáztok, nehogy elszakad­jon. Hiszen ami veletek az országnak ebben a szegleté­Magánjellegű történelem be sem jutok?”) Finom volt a vacsora, kellemes a bor, kedvesek a szomszé­dok, akik a régen látott ba­rátra kíváncsian kopogtak be hozzád, hajításnyira a Duna-parttól, a Béke út 125-be, amit még a munkás- lakásakció hajnalán építet­tetek vagy tizenketten, cse­peli melósok. Biz’isten, má­ig sem tudtam elfelejteni, miként is ragasztottuk rád a „Nyanyi” nevet, hiszen az anyakönyv szerint Tarcsa vagy és László. Mindegy. Hanem az idő múlása ... Csupán távozás után döb­bentem rá, hogy a te nosz­talgiázó kérdésözönöd való­jában a mi immár ötödik évtizedbe jutott, megélt tör­ténelmünk afféle magánjel­legű felidézése volt. Mennyi mindenbe bele­kaptunk azon az estén! Ugye, emlékszel? Fényes­re pucolt cipőben, ropogósra keményített ingben men­tünk életünk első tanévnyi­tójára. A hivatalos beszéd után a templom követke­zett, majd utána Májlinger Piroska 0tanftónő a zsibon- gás miatt olyan nagyot csa­pott a katedrán az asztalra, hogy nyolc évre megijed­tünk. Pontosabban: nyolc éven át nem felejtettük el, hogy az iskola a mi munka­helyünk, ahol fegyelmezet­ten kell dolgoznunk, visel­kednünk. Akkor még divat­ban volt a körmös, meg a fenekelés. Emlékszem, a szüléink még biztatták is a tanítókat: ne sajnálja a nya­valyását, megéri ez mind a pénzét! Bázisiskola lett a mienk, ami azt jelentette, hogy mintaiskolaként he­tedhét országból oda jártak a tanítók: miért olyan jó nálunk az eredmény? Ilyen­kor persze, mindig kivágtuk a rezet, arról nem esett szó, hogy a nyelvtanár még a kitűnő tanulót is megfene- kelte, ha két szót elfelejtett beírni a szótárába. Nagyszerű emberek, ki­váló oktatók voltak a mi tanítóink, tanáraink! Ott volt például Danes Lajos, az egykori Kodály-tanítvány: kisírta a pénzt rá és úttörő fúvószenekart alakított. Egy időben én voltam a „kar­mester”, akkoriban jártunk szerenádot adni a begyűj­tésben élenjáróknak, meg azoknak, akik sok tervköl- csönt jegyeztek. Egyszer még a filmhíradó is meg­örökítette a nagyszabású felvonulást: ott feszített az egész falu a mozivásznon, merthogy nálunk mindenki teljesítette a tojásbeadási tervet!... Mit? Hogy ne hallgassak a felsülésemről sem? Na jó, igaz volt, megtörtént. Ver­set írtam Rákosi Mátyás születésnapjára, meg is je­lent az akkori Pajtás újság­ban. Aztán amikor el kel­lett volna szavalnom közön­ség előtt, — belesültem, kuncogott az egész publi­kum ... A majálisokra emlékszel-e Nyanyi? Szappanozott ru- dakon kapaszkodtunk a ma­gasba, hogy elérjük a lek­város lepényt, amibe egy kétforintost sütöttek? A szemünk, a fülünk csupa lekvár lett, s a kiharapott mosításnál kapcsolta rá az áramot a mellé beosztott ta­nuló ... Mondtam is akkor Király Zoltán osztályfőnöknek, én nem megyek középiskolába, nekem mielőbb dolgoznom, keresnem kell, mert sokan vagyunk testvérek. Hallani sem akart róla, valósággal megparancsolta a továbbta­nulást ... Jelentkeztem, de nem oda vettek fel, hanem bejárónak a szálkái gimná­ziumba. Emlékszel, bará­tom? Mint. afféle kis öntu­datos, szemébe is vágtam az eligazításon az egyik tanár­nak: engemet azért dugtak el bejárónak, mert mi nem tudtunk hízott libával ked­veskedni. Akkor kizavartak a teremből. De, szegény anyám, mint afféle varázsló, egyik napról a másikra el­intézte, hogy mégis a kí­vánt iskolába mehettem. Neked most megvallom, igaztalanul gyanúsítottam akkor azt a tanárt, később igen jó barátságra jutotr tunk. Ekkor váltak el az útja­ink. Te Pestre mentél, Cse­pelre, szakmát tanulni — hej, be’ szépen feszítettek akkor az' ipari tanulók az egyenruhájukban! A téli szünidők, a szilveszterek azonban összehoztak ben­nünket és a nyár is a miénk volt. Akkoriban nem volt klub, meg diszkó, kiseper­tünk egy éppen üres helyi­séget és feldíszítettük, kerí­tettünk egy harmonikát és rúgtuk a port kivilágos ki- virradtig. Aztán a nyarak! Ingyenprogramot kínált a sekély vizű Kraszna, az egy- szem moziba gyakorta csak beszöktünk és dolgoztunk is, hogy keressünk egy kis pénzt új ruhára, amiben szeptemberben feszíthetünk a lányok előtt, öntöttünk ürgét a Kraszna-parton, íi-_ guránsok voltunk mérnökök- mellett, gyártottunk vasbe­ton telefonpóznákat a gát­őrudvaron, megforgattuk a begyulladt szénport a vil­lanytelep udvarán és elsze­gődtünk cséplőgép-ellen­őröknek a bandához. Akko­riban — amiről csak igen ; halvány sejtésem volt — se-' perték le a padlásokat ar­rafelé s neked most eláru­lom, engemet, mint ellenőrt néhányszor félrevezetett a cséplőbanda vezére. Mond­ta, látja fáradt vagyok, pi­henjek le, majd ő beírja a tételeket. Bizony jó néhány zsák csúszott fel a padlá­sokra, be a szalmakazalba könyveletlenül s a banda- vezér esténként úgy fizetett a többinek, mint egy millio­mos ... Őrzöm a dísztáviratodat, amit a ballagásomra küld­ték merthogy nem engedtek el a munkahelyről. Csak anyám és a bátyám jött el, hoztak rántott csirkét és kőttes kalácsot, azzal terí­tettük meg az ünnepi asz­talt, — a kollégiumi tanuló­szobában. Azután mind ritkábban futottunk össze. Nősülés, családi gondok, albérlet: ezekről azért mindig szót ejtettünk. Te, Nyanyi! Tu­dod, mennyire irigyeltek, amikor első külföldi utunk előtt nálatok — már a szép. zony nem úgy nézett ki, mint aki most jött a mani­kűröstől. Engemet meg az tett boldoggá, hogy Bécs- ben megvehettem magam­nak életem első négerbarna orkánkabátját... Tudom, persze, hogy a te életed sem volt ezután séta­galopp. Az üzemetek „le­ült”, már nem jött úgy a forint, nyakadba vetted az országot és Pestről ingáz­tál sok éven át egy vidéki tsz melléküzemébe, aminek nemigen örült a feleséged, ezt magad panaszoltad többször. De hát akkoriban nem te voltál az egyedüli, aki a megszokott életvitelt folytatni szerette volna. Az­tán rájöttél: egy élete van az embernek, nem töltheti el azt végig a család, a gye­rek nélkül. Kapóra jött — mint mondtad —, hogy a melléküzemiek magasabb keresetét egyre többen iri­gyelték a tsz-ben s te szépen elköszöntél. Már néhány éve hajításnyira a lakásodtól egy szolgáltató szövetkezet amo­lyan műszaki vezetője vagy, kisebb, de még mindig tisz­tes pénzért, amiből ha nem is lehet minden este grill­csirkét enni, hozzá nagy­burgundival, azért még van mit „lekopogni” ... Fényképeket nézegettünk azon az estén. Felvételt, ahol még dús volt a ha­junk; amelyekről szárnyal a jókedv. Felfedeztük a rég nem látott rokonokat, akik hál’istennek élnek, szépen vannak. Aztán előkerült egy füzet: a Pesten élő szabol­csiak baráti körének prog­ramja, merthogy te, ti törzs­ben megtörtént, azt soha­sem felejtitek, nem tagadjá­tok meg... Itthon is gyakorta vissza­csengenek szavaid, mivel — talán nem is sejted — erőt adtál nekem. Mert mostaná­ban, ezerféle gondunk-ba- junk közben bizony gyak­ran homályba vész az utunk eleje. Morgunk, zsörtölő­dünk a legkisebb nehézség­nél is, gyakran fitymálko- dunk és nem jut eszünkbe: valaha sokkal kritikusabb helyzetekben sem estünk kétségbe, tudtunk örülni a kevésnek is és mosolyogni sem felejtettünk el. Tudom, miként te is jól tudod, hogy mai szemmel jó adag naivi­tás is volt a mi akkori éle­tünkben. Bár a nagyon ne­héz időket mi gyermekfejjel éltük át, annyira azért már nem voltunk gyerekek, hogy ne vettük volna észre, mi­lyen szívszorító érzés éjfél­kor kenyérért sorba állni, egyszem bakancsban télen- nyáron évekig iskolába jár­ni, három napig csak krumplilevest látni a fazék­ban ; akkor is harsogni a vi­dám indulókat, amikor ko­rog a gyomrunk vagy ope­rettmuzsikát hallgatni a kis vezetékes rádión az esti sö­tétben, mert kifogyott a petróleum a lámpából. Ez is volt, de volt sok minden más is: sokféle ingyenes el­látás, féltő gondoskodás a tanulásunkról, a szegények felkarolása, aztán jobb idők­ben már bőséggel terített asztal, ország- és világlátás, tisztességes hajlék. Mond­tad és sokunk helyett szól­tál: a mi legnagyobb kin­csünk mindig a hitünk volt abban, hogy amit cselek­szünk, az jó és tisztességes. Talán ma sincs ez másként, Nyanyikám! Angyal g Pásztor Gábor grafikája N incsen ebben semmi túl­zás: nekünk akik eb­ben a társadalomban élünk, mindig sok volt, és mindig sok lesz a minden­napos dolgunk. A történe­lem keserű tréfája volt, hogy dolgunk javarészén foltoz­gatni kellett a tegnapokat. A puszta megélésért, aki él, kénytelen volt hátrafelé is figyelni. Kevés olyan nép van, ahol ennyire kénysze­rítő lenne a múltra figyelés, a jelent a múltból magyará­zás. Olyan a világ, mint egy óriási pályaudvar, ahol hor­dárok hordják utánunk a csomagjainkat, és megütő- dünk, ha az elcserélt csoma­gokban hasonlít egymásra az útipoggyász. Szerencsém volt? Lehet. Beszélgettünk. Együtt egy család. A tágabb család, amelybe belefér a majdnem idegen másodunokatestvér, a nagyon távolról jött vő, a sorsát egy helyen lenyűvő öregasszony, ahová belefér­tek azok, akik már nincse­nek, akiket eltemettünk, de akik hosszú ideig hatóan jó gazdái voltak ennek a vi­lágnak. — Hát az úgy volt, hogy nálunk Nyírbélteken nem is lőttek. Ott nem volt harc, néhány gránát robbant csak, aztán csend lett, nagy hosz- szú csend. Az öregasszony, aki mesél hetvenéves. — Apátok tudjátok milyen volt? Olyan, mintha para­zsat tett volna bele az isten, hogy sohase nyugodott. Ak­kor a nagy csöndbe meg ép­pen neki virágzott a kedve. Minket asszonyokat agyon­rémítettek. Azt mondták, hogy kormozzuk be az ar­cunkat, mert ha jön az orosz, akkor jaj lesz minden menyecskének. Igaz az ar­cunkat nem kormoztuk be, de felvettük a legcigányabb rongyot, amit otthon talál­tunk, hadd legyünk attól csúnyábbak. Azt, hogy most már béke lesz onnan tud­tuk, hogy elmentek a falu­ból egy csomóan. A hajnal még ott találta őket, nappal­ra üres lett a házunk. Volt persze néhány szomorún üres ház is Nyírbélteken. Jó ember volt a boltos, jó ember a maga módján a zsidó bér­lő is. A boltos cukrot adott, a bérlő beengedett néha a körülkerített kertbe, hogy mi gyerekek felszedjük a hulló gyümölcsöt. Apátok olyan magának való ember volt. Hol tanulta hol nem, nem tudom, de még akkor a nagy csendben is azt beszél­te az embereknek, hogy másként lesz ezután a föld­del. Mesél egy öregasszony, és amíg mesél különös varázs­latképpen elképzelem ma­gamnak a bekormozott arcú, az ócska aneugokba öltözött asszonyokat, mögéjük a cibe- releveses szegénységet, meg a csendet, amikor az egyik sereg már elment, és a má­sik még meg sem érkezett. Elképzelem a sosem látott rokont, aki akkor azt mond­ta, hogy másképpen lesz a földdel, a többieket, akik nem egyformán várták, sze­rették, akarták ezt a mást, de a parasztemberi bölcses­séggel tudták, hogy hadse­reg jöhet vagy mehet, a földbg mag kell, az aratás­hoz ember, és mindent meg kell tenni a maga idejében annak aki megélni akar. — Az oroszok Omboly fe­lől jöttek. Néhány család ki­ment a szőlőbe, mi többiek egy-egy házba húzódtunk. Tyúkom már nem volt az udvaron csak kettő, malac se, azt is elvitték a németek. Volt viszont két háborús rossz lovunk. Azt úgy fog­tuk be a Kati-tóról. Apátok azt mondta, hogy bármiként is lesz a holnap, ló meg szer­szám az mindenképpen kell, mert étellel él az ember. Aztán jöttek az oroszok. A mi házunk jó helyütt volt. Parancsnokságot tettek oda, őrrel a kerítésnél. Két lá­nyom akkor volt nagyon ki­csi. A katonák kitettek minket a „kiskonyhába”. A házba a tisztek laktak. Én nem tudom mi ütött apá­tokba, de az elmondta az oroszoknak a lovat. Azok csak nevették, de géppisz­tollyal lelőtték a maradék két tyúkomat, hogy a szívem belefájdult, és az én kony­hámba az én fazekamba kezdték főzni. A szemüket szerettem volna kimarni, de amikor megfőtt a tyúk ak­kor a kicsi lányomnak mer­tek a levéből először. És a katona mutatta a képet, hogy neki is van gyereke otthon. A lányom már az ölében ült. így volt. A világ dolga, hogy ami régen történt az legendává legyen. A történetet amit hallok harminckilenc év alatt legalább százszor elme­sélték. Másnap a kicsi lány hajából ki kellett fésülni a tetveket. Nem különös, hogy ezekre a tetűkre igazából senki sem haragudott. A te- tűt a háború adta, az a ka­tona pedig a két lövés közöt­ti csendben a maga gyere­két ölelte a más gyerekében. A két ló közül a románok elvitték az egyiket, de aztán megint oroszok jöttek, és a juttatott földhöz megmaradt a felgyógyult másik. A szó­ló emberből, a távoli rokon­ból, az egykor volt kubikos­ból a falu egyik párttitkára lett. A történetből pedig le­genda. Űjra és újra elmesél­hető, időben távolibb, em­berhez egyre közelebb eső. Bort iszunk. Homokon ter­mett fanyar vörös bort. Aki nagyon fiatal, az nem is ér­ti, hogy a napi szokástól el­térőn mért koccint, mind aki öregebb. Nekik mindez öregek szava, valamiféle me­se. A többiek meg tudják, hogy nincs olyan ember, aki­nek ne lehetne vendége a történelem. Barth a Gábor KM ÜNNEPI MELLÉKLET Mohácsi Regős Ferenc grafikája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents