Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-28 / 99. szám
1984. április 28. Kelet-Magyaromig 3 Miért kevés a neveli? □ alószínű, a nem szakmabelieknek kissé unalmas újra a pedagógushiányról olvasni. A nevelőknek viszont azért visszaköszönő ez a téma, mert jól ismerik minden ágát-bogát, mégis nehezen javul a helyzet. Elég sokszor kerül szóba a szabolcsi iskolák pedagógushelyzete a lap hasábjain, s ennek egyetlen oka, hogy létező, sok szülőt, gyermeket, pedagógust érintő kérdés: elegendő számú és felkészültségű tanító, tanár neveli-e a holnap nemzedékét, vagy sem. Mindez a fiatalok tudás- és neveltségi szintjén látszik majd meg, olyanok lesznek, amilyenné az iskola, a szülői ház, a társadalmi környezet neveli őket. Mi a jelenlegi helyzet? Az egyik oldalon, a mérleg pozitív serpenyőjében az áll: az elmúlt öt évben tovább javult a megye iskoláinak pedagógusellátottsága. A mostani tanévben csaknem ezerrel több pedagógus dolgozik a szabolcsi iskolákban, mint négy évvel ezelőtt. A minőségi javulást jelzi — fogalmaztak legutóbb a Pedagógusok Szak- szervezete megyei bizottságának ülésén —, hogy jelentősen csökkent a képesítés nélküliek aránya. Az általános iskolákban ez a szám 5,3-ról 1,3 százalékra apadt, jóval kisebb a 3,8 százalékos országos átlagnál. Természetesen a szakos nevelők által tartott órák aránya is emelkedett, jelenleg 87,8 százalék, de még így is rosszabb az országos átlagnál. Évről évre több pedagógus áll munkába, a tanárképző főiskola jelenléte meghatározó a szabolcsi, szatmári iskolák nevelői helyzetében. Javult a munkaerő-gazdálkodás is, mégis kevés a pedagógus. Annyira, hogy o mostani tanévben néhány iskolában a tanévkezdés is veszélyben forgott, a tanácsi oktatási szervek kénytelenek voltak felsőfokú végzettségű óvónőket és tanulmányukat még nem folytató képesítésnélkülieket is alkalmazni. Igaz, zömében helyettesítésre, elsősorban napköziotthonos munkára. Nem minden iskolában, nem minden szakból, nem is állandó jelleggel — de egy sor iskolában szorító nevelőhiánnyal küzdenek. Évente kétszáz pedagógussal kevesebb dolgozik az iskolákban, mint amennyire szükség volna. De a valóságos hiány ennél jóval több: a sokat emlegetett magas fokú elnőiesedés tovább tart. Az idei tanévben 341 óvónő, 176 általános iskolai tanító, 218 általános iskolai tanár, 15 gyógypedagógiai tanár, 9 zenetanár és 47 középiskolai tanár vette igénybe a gyermekgondozási szabadságot. Ehhez kell hozzászámolni az évenként nyugdíjba menőket, a betegeket, katonai szolgálatra bevo- nultakat, a pályáról elmenőket. Milyen megoldás kínálkozik? A megyei oktatási és szakszervezeti tisztségviselők közös elemzéséből kiderül, igen sok és együttes lépés javíthat a jelenlegi létszámgondokon. Tovább szükséges finomítani a pályára irányítást, növelni a fiúk felvételi arányát. Ennek egyenes folytatása a pályakezdő nevelők úgynevezett fogadási feltételeinek minőségi megváltoztatása, elsősorban az, hogy megfelelő lakásokkal, szolgálati szobákkal várják őket, kapják meg a területi pótlékot, letelepedési segélyt, sőt azok mértékét, ahol csak lehet, emeljék, mert a megélhetési költségek is növekednek. Mit lehet még tenni? Bátrabban kellene élni a nyugdíjasok, a gyesen lévők alkalmazásával, ez iskolai érdek elsősorban. S ha nem is a teljes napi foglalkoztatással, de sok száz és ezer tanítási órával kevesebb jutna az aktív, legtöbbször feszített munkát végző nevelőkre. Az is sürgető, hogy ösztönzővé tegyék — anyagilag és erkölcsileg — a már dolgozó nevelők továbbtanulását, kiegészítő szakok megszerzését. □ szabolcsi általános és középiskolákban több mint hatezer pedagógus van állományban, de ettől sokkal kevesebben állnak naponta a katedra elé. Négy-öt éven belül a középiskolákat is eléri a demográfiai hullám. Újabb fogós gonddal kell szembenézni: kik fogják tanítani őket, „kivonulhatnak-e” az általánosból a legjobb erők a középiskolákba, amikor ott is nagy szükség van rájuk. A válasz nem késhet sokáig ... Páll Géza A TUNGSRAM KISVÁRD AI GYÁRÁBAN műszerek segítségével határozza meg Székely Andrásné az izzólámpák fényerősségét, (elek) BALESET UTÁN Jóskát visszavárják A kótaji faluvégen csendes ház udvarán hosszú hajú fiatalember tesz-vesz a tavaszi napsütésben. Időmilliomosnak is mondható, mivel táppénzen van. Mégis óvatosan vigyáz minden mozdulatára. Részben azért, mert a bal kezéről hiányzik három ujja. Ahogy feláll a sámliról, mindjárt magyarázza: azért dolgozgat, hogy tornáztassa az épen maradt két ujját. Miután leülünk a hűvös szobában, tárgyilagosan mondja el történetét. Megrázó ez a történet, hiszen az erős gép nemcsak az ujjait vitte el Kiss Józsefnek, hanem a terveit is. Halkan sorolja, hogy két évvel ez-- előtt a 107-es szakmunkás- képzőben szerezte az asztalos szakmát. Mindjárt a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál állt munkába. Hamar beilleszkedett, a keresete is jól alakult. Kellett is a pénz, hiszen négy testvére van, minden fillérre szüksége volt a héttagú családnak. Motorkerékpárra is gyűjtött. Mutatja az ablak alatt álló kerékpárt; „Néha bekarikázok a falu központjába. De motorkerékpárt már nem vezethetek, mert a kuplung behúzásához erős bal kézre lenne szükség.” Erős kéz kell Sorolja, miket tervezett még. Komolyan nem udvarolt egy lánynak sem, mert idén várta a honvédségi behívót. Leszerelés után gmk-t, maszekolást, házépítést akart, és persze a házasságkötés is megfordult a fejében. Hogy is kezdődött az a szerencsétlen nap? Ügy mint a többi. Február 7-e volt, az édesanyja a táskába bepakolta a reggelit, s ő felszállt a munkásbuszra. A megszokott módon kezdte a munkát, nem zavarta senki és semmi. A marógépen akart megmunkálni egy ajtókeretet. Fél kilenc körül a gép valahogy megbillentette a faanyagot, és ettől az előretolt bal keze becsúszott a vágófelület alá. Segítettek A kollégái gyorsan intézkedtek. Egyikük telefonált a mentőknek. A másik, aki vöröskeresztes tanfolyamot végzett, elővette a mentőládát és igyekezett, hogy minél kevesebb legyen a vér- veszteség. Azóta az üzemvezető és két kolléga is meglátogatta a kótaji kis házban. Ö is bement már a műhelybe, érdeklődni, beszélgetni. Pont április 4-én volt húszéves. Táppénzen ünnepelte a jeles születésnapját. Az édesanyja mondja: „A kezdeti napokban kamilláz- tam, kötözgettem a sebeit. Öltözni is segítenem kellett. Most már lassan meggyógyul. Csak már fogadnák vissza a munkahelyén.” A szakszervezetek megyei tanácsán a munkavédelemmel foglalkozó szakemberek jegyzőkönyve így rögzítette a rideg tényeket: „A gépen védőberendezés volt. A -sérült nem a technológiai utasításnak megfelelően végezte munkáját.” Az asztalosüzem vezetőjének parányi irodájában még ma is a sarokban áll az a csaknem félig megmunkált ajtókeret, amely a bajt okozta. Ügy áll itt ez a fadarab, mint egy felkiáltójel, mint egy figyelmeztető tábla. Máté János megbízott üzemvezető-helyettes dicséri Kiss József szorgalmát, magatartását. Mintegy a mentségére mondja, hogy pár éve egy tapasztalt asztalos is összeroncsolta az ujjait. És éppen az a gondjuk, hogy a raktárban, a könnyű munkahelyeken nincs üres státus. Szívesen fogadják Csikós László főbizalmi biztató szavai: „Hamarosan segélyt kap Jóska. És azon leszünk, hogy neki is megfelelő munkát találjunk. Szerencséje a fiúnak, hogy a telepen mindenki szereti, bármelyik brigád szívesen fogadja.” Pannuska Márton, az asztalosbrigád vezetője: „Közénk is visszajöhet és javaslom, hogy továbbra is asztalos legyen. Mert a gépek mellett bőven van olyan munka, amelyet hiányzó ujjakkal is el tud végezni.” Zúg a gyantaillatú műhely. Visszavárják ide Jóskát az emberek is, meg a gépek is. Nábrádi Lajos A VÁSÁRHELYI PÁL ÉPÍTŐ ÉS VÍZÜGYI SZAKKÖZÉPISKOLA első éves „vizes” tanulói a korszerűen felszerelt laboratóriumban a talaj áteresztőképességét vizsgálják Hatvani Zoltán mérnök-tanár, irányítása mellett. (Elek Emil felvétele) M ájus első napját várva vártuk. Először is azért, mivel ekkor hajtott ki a csordás, s ettől kezdve nem kellett a tehenek etetéséről gondoskodni. Vallási téren május elsejétől mindennap estéjén mentek a litániára; ezt a pap és az énekes kántor végezte, és ekkor a legszebb Mária-éne- keket énekelték a néppel; és hetente egyszer a pap a magyar hazáért imádkozott, ez hosszú ima volt és a pap letérdelve végezte. Már amikor én az iskola harmadik osztályába jártam, megkövetelte a pap, hogy igenis ott kell lenni. És kihallgattuk a nagyobb legényeket, Vajon kiknek visznek májusfát. Suttogva beszéltek erről, nehogy a kerülők fülébe jusson az egész; ilyenkor még segédkerülő is volt állítva! Már én ekkor a harmadik osztályba jártam, de nem számíthattam, hogy nekem is hoznak, sőt hogy tán az én májusfám lesz a legkü- lönb. Sőt, hogy a másik faluból hozzák. Egyedüli gyerek voltam, apámat elvesztettem, anyám szegény, nagyon egészségtelen volt, és annál szigorúbban vallásos. Rátanított anyám a korai munkára, rokonnái vállalt munkát, de ő már a mák vetését se bírta, rám hárult minden dolog. Ott kint, a határban a szomszéd faluból szántott egy legény, sokat megállott, el-elnézte, hogyan munkálkodók. Elmondotta. hogy ő is egyedüli legény, és csak úgy érdeklődik már, vajon ki ez a lány itt egyedül a nagy határban. Én mondottam, hogy nem a mi földünk ez, ő pedig mondotta, hogy neki húsz hold lesz az öröksége. Délben ismét átjött, hogy sütnénk szalonnát együtt, már a tűznek- valót elkészítette, csak vízért kell elszaladnia a jó- kútra. Elszaladt, vagy két kilométerre volt a jókút, de hamar visszaért, bár ott találkozott emberekkel, és érdeklődött rólam. Hát persze, hogy nem tudtam én szalonnát sütni, énnekem mindig Hiteles kép A „Válogatott perceink” csütörtök délutáni adásának vendégei Szabolcs-Szatmár megye vezetői, László András megyei tanácselnökhelyettes, Juhász Gábor, a megyei tanács munkaügyi osztályának vezetője, és Kuknyó János, a művelődési osztály vezetője voltak. Általuk mutatkoztunk be Pásztor Magdolna mikrofonján keresztül a Petőfi adó hallgatóságának. Ha azt mondom, hogy hasznos volt a műsor, akkor keveset mondok, mert ritka szerencsés összetételű stáb ült a -stúdió asztalához. A valóban felkészült és tárgyilagos választ adó szakemberek és a terepismeretről, sőt, megkockáztatom, érzelmi elkötelezettségről tanúságot tevő riporter összmunkájából reális, előítélet-oszlató kép kerekedett ki. A valóságról és nem annak égi másáról volt szó a műsorban, melyben kiderültek égető gondjaink, sőt az is, hogy bizonyos dolgokban még ma is az országos átlag alatt vagyunk. De szóba került az is, hogy ezért korántsem hibáztatható az itt élő és dolgozó ember, hiszen a történelem, a földrajzi adottságok sok mindent eleve meghatároztak. Kiviláglott, hogy előítéleteknek helye nincs. Bizonyíték erre az a kétszázezer ember, aki 1945 óta hagyta el a megyét, és szerez megbecsülést ennek a tájnak. Igazolják ezt azok a további tízezrek, akik embertpróbáló módon járnak hétről hétre, hónapról hónapra az ország más tájaira, hogy sokszor a legnehezebb munkát végezzék el. Nem volt titok, hogy van még ma is fekete vonat, de helytálló László András megállapítása: „A vonat nem Szabolcsban feketedik meg. Így érkezik ide .. A műsor — jellegénél fogva — természetesen nem csak velünk foglalkozott, de legkevesebb egy órát tett ki a rólunk szóló riportok, beszélgetések időtartama. Jó, hogy volt ez az adás. Jő, mert ország-világ előtt bizonyította: sokkalta több az értékünk, mint sokan tudni vélik, mert reális képet adott arról a viszonylag hatalmas fejlődésről, amit ez a megye a fel- szabadulás — de különösen az 1970-es évek — óta befutott. Talán azok is elgondol* kodnak a hallottakon, akiket eddig semmi sem kötött ide. Speidl Zoltán leesett a nyársról a szalonnám. Na, ez a legény újra megrakta a tüzet, forgatta a nyársat, s meglett a jó vízzel a szép ebéd. Közben elmondotta, hogy ő református, s megtudta, hogy én katolikus vagyok, s ez így nagyon nagy baj. Pedig szeretne feleségül venni. Ám a vallásából ki nem áll. Én se, mondottam neki. Mégis, eljővén a május elseje, ez a Fekete Iván — ez volt a becsületes neve —, kétökrös szekeren hatalmas nyírfát hozott, és a szekérre ültetett három cigányt. Akik húzták az ablak alatt, míg az a nyírfa a pántlikákkal felállíttatott. Gondoltam, hogy gyertyát kellene gyújtani a tisztesség okán, de anyám azt mondotta: egy reformátusnak? Különben is csak két szál gyufánk van, mi lesz velünk? Tán a szomszédba menjünk majd egy-két szem parazsért? „Menjetek kifele az udvarról” — ezt kiáltotta ki nekik. Sok fájdalmat megértem az életben. De tán ez volt az első igazi. Lejegyezte: Galambos Lajos
