Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

HÉTVÉGI MELLÉKÚT 1984. április 21. M ár elcsendesedtek a böjti szelek, felszikkadt a határ. A télvé­gi pocsolyák ki­száradtak, kék­lett, ragyogott a mélyedések­ben a felgyülemlett hóié, tisztán, átlátszóan. A szél olykor beleharapott a friss tavaszi vizekbe, megborzol­ván a tetejüket. A nyárfák, a fűzfák barkái illatoztak, el­indultak útjaikra a leg vak­merőbb méhek, dongók, re­pülő bogarak. A vadkacsák hímjei — a gácsérok — csat­togtak a vizek felett, baktat­tak a. megkopott szőrű nyulak a barázdák mentén, mintha mindegyikük lesántult volna a télen. A vízparti nádak, gyékények, a sás szinte órá­ról órára zöldebbek lettek, naponta hagyták el az erdei fák a téli szürkeségüket, meg­feketedtek a gallyak, teli­szívták magukat friss tavaszi vizekkel. Nagy nagy lélegzetet vet­tek a földek, egy-egy frissen felszántott földdarab mintha tüdővé változott volna, sóhaj­tozott, lélegzett, ásított, friss illatos párát fújt ki magából. Mintha ki akarná szellőztet­ni óriás tüdejével minden sejtjét. Megmozdultak' a patakvi- ■ zek i§,- esténként a békák olyan vidám koncerteket ren­deztek, hogy kuruttyolásuk felhallatszott a kertig. Hova lett az a sok béka? Majtison tavasz jöttekor alig-alig bre­keg már egynéhány. Annak idején meg szinte mint egy óriási lepedő, lebegett a bé­kák kuruttyolása a falu felett, betöltve mindent. Apám azt mondta, ha nagypénteken a varjú nem .tud elhúzódni a búzában, ha kilátszik belőle, megette a fene az az évi búzatermést! Nagypénteken mosta a hol­ló is a fiát. Kirepült vele és megfürösztötte egy-egy tócsa tiszta vizének széliben. Hol van már a majtisi határból a holló? Semmi nem volt olyan kellemes, , vidám, biztató, mint a nagypénteki böjti sze­lek fütyölése. Az a tavaszi szél, amelyik a dal szerint is vizet áraszt. ★ Húsvét ünnepére ragyogni kellett mindennek a ház kö­rül. Anyám a nagyhéten min­dig meszelt. Olyan nem volt, hogy a húsvéti ünnepekre meszeletlen hagyta volna a házat. Ez az idő már megfe­lelt a meszelésre, mert ilyen­kor apám már reggeltől es­tig kint járt a mezőn. Az el­viselhetetlen lett volna, hogy anyám akkor meszeljen, ha apám is otthon volt. Apámat a ház körüli rendetlenség, rendezetlenség olyan izgágá­•Részletek az író így éltünk Szatmárban című, hamarosan megjelenő művéből. vá tette mindig, hogy azt nem lehetett elviselni. Ezért intézte anyám úgy, hogy a meszelés idején apám távol­létére essen. Szaladtunk Jánkra a boltba budai földért, húzogattuk anyám után a meszes edényt, mert estére kész kellett le­gyünk mindennel. Anyám oly szépen tudott meszelni, mintha az lett volna a mes­tersége. Mondja is most itt Pesten — Budán —, amikor befejezték a festők a laká­sunkban a munkát, hogy ezt bizony ő szebben kimeszelte volna! — A festők azt hiszik, hogy. ez az öregasszony csak beszél.... Anyám mág halála után betegen, elerőtlenedve is ne­kiállt, hogy húsvétra, ha me­gyünk, kimeszeli az egész há­zat. Magda, a szomszédasz- szony fejezte be a mesze­lést ... Anyám a falat a kés foká­val kocogtatta meg. Ahol hul­lott, vagy hullani akart a mész, ott a kés élével nagy darabokat szedett le belőle és csak azután meszelt. A mun­kához pemzlit is használt, ez­zel húzta meg az elválasztó csíkokat alul, felül. > A lába­zatot mindig sötétre meszelte, másutt hófehér volt a fal. Az ól falának lábazatát mindig zöldesbarnára meszeltük ki, ahhoz a részhez nem kellett semmiféle festék, csak lótrá­gya. Az adta meg a fal alsó részének a megfelelő színt. A meszelés utón mázolni is kellett. De nem a falat, ha­nem a ház földjét. És a tor­nácot is, amelyik szintén föl­des volt. A mi lakásunkban két he­lyiség volt földes, a többi padlós. Ezt a két helyiséget kellett kimázolni. Hoztunk a falu végéről sárga földet — homokot —, abba jó bőven lótrágyát kevertünk, és ez­zel az anyaggal mázoltunk. Egy rongyot kellett húzogat­ni a konyha földjén, amelyet időnként bele-belemártot- tunk a lótrágyás földes haba­rékba, így hordtuk fel a kel­lő mennyiségű mázat a kony­ha földjére. Majtison a konyhák, de rendszerint a szobák is földe­sek voltak, így hát a mázolás fontos dolog volt. Mázolni is kétféleképpen lehetett. Jól, szépen és csúnyán, rosszul. A szép mázolás olyan sima volt, mint a tükör. Ha egy kicsit szikkadt, homokkal hintettük fel és csak egy jó idő eltel­tével léptünk rá. A mázolás­hoz csak a friss lótrágya volt a jó, akinek nem volt lova, kiállt az utcára, várván egy arra járó lófogatot, hogy majd potyogtatnak a lovak, legalább annyit, amennyi elég lesz egy mázolásra. ★ A húsvét előtti hetet nagyhétnek neveztük. A nagyhét minden napja bűn­bánó nap is volt, reggel, este istentisztelettel. Erre is el kellett járni, hogy készíthes­se az ember a maga lelkét az ünnepekre. Az ünnepek előtt mindenütt sovány, köny- nyű ételek járták. Nagypén­teken csak egy istentisztelet volt — délelőtt. Nem sokan voltak ilyenkor a templom­ban, mert tulajdonképpen nagypéntek sem igazi ünnep. Az emberek jóformán fel se öltöztek, legfeljebb aki fér­fiember templomba ment, az levetette maga elől a kék kötőt, az úgynevezett surcot. Ilyent csak a férfiemberek vi­seltek, az asszonyok-lányok másfajta kötőben jártak, az övék színes kartonból készült. Kötő nélkül hétköznap a majtisi asszony, lány soha nem mutatkozott. A kötőt gyakrabban is cserélték, mint a ruhát. Nagypéntek délutánján esz­tendőről esztendőre lejött hozzánk Bornemisza nagy­anyám. Kezében a rosta, hó­na alatt egy kis gyékényko­sár, benne az úgynevezett „csinkánti máié”. Ezt ők min­dig vetettek néhány szemet, nagyanyám a kukoricatörés­kor a csinháti csöveket jól el­tette, nem is vette elő azo­kat Nagypéntekig. A csinhá­ti máié — vékony csövű ap­ró szemű, fehéres, majdnem átlátszó kukoricafajta volt. Ez pattogott ki a legszebben. Nagyanyám lejövet meg­pihent egy kicsit, aztán sor került a pukkant máié elké­szítésére. Nagyon száraz, könnyű fából, lehetőleg fe­nyődeszkából vékony, apró szeleteket hasogattunk, tü­zet raktunk. Ha már jól égett és volt a tűznek parazsa is, lángja is, akkor nagyanyám egy jó félkilónyi kukoricát tett a rostára és azt a tűz fölé tartotta. Ha átmelege­dett, himbálni kezdte. Ahogy egyre forrósodott a rosta drótja, úgy kezdtek kipattog- zani a kukoricaszemek. A vé­gén már kiugráltak a rostá­ból. Mi meg visítva kapkodtuk el. A pattogatott kukorica ak­kor volt szép, ha hófehér ma­radt, és minél több szem ki- rüffent. Amelyik nem, nagy­anyám azt is megpörkölte és a többivel együtt beleöntöt- te a gyékénykosárba. Há­rom-négy rosta kukoricát pattogtatott ki. Mi meg ettük, azonmód, melegében. A szép, nagy kirüffedt szemeket úgy neveztük, hogy kakas, ame­lyik szem nem pattant ki, az volt a tyúk. A tyúk mindig a kosár aljára került, de vé­gén azt is megropögtattuk, az utolsó szemig. Ünnep szombatján, de fő­ként az ünnep vasárnapján tojást festeni illetlen dolog volt. Anyám már hetekkel előt­te egy nagy gyékénykosárba gyűjtötte a tojást, olykor több százat. A kosarakat a kamrában, vagy a hűvös fel­ső szobában tartotta az ágy alatt. Nagy baj volt, ha hús­vét előtt nem kezdtek el toj­ni a tyúkok: Nem tojtak, ha hideg tyúkólban, gyenge éle­lemmel teleltették ki őket. Amelyik tyúk csak annyit evett, amennyit összekapir- gált, az nyár elejénél előbb nem kezdte el a tojást. Pedig az nemcsak a festéshez, ha­nem az ültetéshez is kellett. Éppen ez idő tájt kotlottak meg a tyúkok. Később, ha volt is már tojás, nem volt kotló. Megtörtént, hogy egy­szerre több tyúkunk is meg­kotlott, • mint ahány alá anyám tojást tudott tenni. Ilyenkor ezeket a tyúkokat megvadítottuk, hogy minél előbb hagyják el a kotlást, és kezdjenek el megint tojni. A vadítás úgy történt, hogy ha a kotló bárhol elült, azt naponta többször elvertük onnan. Aztán a farka fóliára papírmasnit kötöttünk, a tyúk ettől félt, nem mert leülni, megállni, addig futkosott, ad­dig szaladgált, amíg elhagyta a kotlást. Eredményes vadí­tás volt az is, ha a kotlót na­ponta többször hideg vízbe mártottuk. Ha volt olyan tyúk, amelyik már-már kotlott volna, de még nem ült biztosan a tojá­son, abba apám pálinkát ön­tött. Elszenderedve megszok­ta a tojáson való ülést. Ha kijózanodott se állt fel róla. A kotlót mindig szalmával bélelt vesszőkosárba ültet­tünk. Kivétel azok az évek, amikor a téeszbe lépés után a szövetkezet annyi szalmát se hagyott elhozni a közös­ből, amin egy tyúk megült volna. Anyám ezekben az években laskára vágott új­ságpapírral bélelte ki a fész­ket, abba rakta bele a tojást! Páros számú tojást a kotló alá sose volt szabad tenni. Mert akkor nem kelt jól. A tyúktojás 21 napra kél ki, de tíz nap után át kell világíta­ni a tojásokat, hogy kötött é? Ezt anyám mindig a lámpa fényénél végezte. ★ A tojásfestés. Ezt minden háznál el kellett végezni, még ott is, ahol lánygyerek nem volt. Mert a locsolás az asszonyoknak is kijárt, ha mástól nem, hát a keresztf­áktól. Lányos házaknál meg száz tojás alatt Majtison nem igen festett senki. A tojást először megszok­ták főzni. Főzetlen tojást Majtison nem festettek meg. Ha megfőtt, hirtelen hideg vízbe kell mártogatni, mert feltöréskor csak így válik le könnyen, szépen a héja. A legegyszerűbb tojásfes­ték a vöröshagyma héjának a leve. Ehhez csak meg kell szedni a hagyma felső levele­it, beletenni forró vízbe és ebben a lében mártogatni a tojást. Pillanatok alatt szép vörösbarna színű lesz. Az így festett tojásokat, ha kihűltek, meg szokták dörzsölni egy kis szalonnabőrrel, hogy szé­pen ragyogjanak. Nagyon szép hímes tojáso­kat lehet festeni hagymahéj­jal úgy, hogy a tojásra friss bürökleveleket ragasztanak, azokat a részeket a hagyma leve nem fogja be, rajta ma­rad a tojás héján a bürökle­vél finom csipkés rajzolata. Majtison a legtöbb hímes tojás úgy készült, hogy pi­ros vagy kék festékbe márto- gatták. Ezeket is megdörzsöl­ték szalonnabőrrel. Az igazi hímes tojáshoz azonban viaszt használnak. Ezzel lehet felvinni az arany- és az ezüstport. Ebből lehet kiformálni mindenféle figu­rát, nyulat, virágot és még a vászonszövéskor használatos díszítősorokat is. A viasszal való festés azonban már tu­domány. Időről időre elkopott a viasszal való tojásfestés szokása. A falusi diáklányok ecsettel, vízfestékkel is szép tojásokat tudtak festeni. Sőt, még színes ceruzával is. Ha minden tojást megfestettek, újra berakták mindegyiket a nagy gyékénykosarakba. Vár­va vele a locsolódás napjá­ig. Azelőtt Majtison az úgy­nevezett rózsavízzel locsolt a nép. Nagypénteken a boltok sem voltak zárva, így a pati­ka sem. A rózsavizet a pati­kából hordtuk, mindig nagy­pénteken mentünk érte. Maj­tisop nem volt patika, de Jánkon igen. Nagypéntek napján Jánkon a patikában annyi volt a gyerek, hogy alig lehetett be­férni. Jöttek más faluból is, mert a környéken csak egy patika volt. A patikus pedig félliterszám mérte a locsolni valót, fillérekért. Olyan ol­csón adta, hogy arra még a legszegényebb gyerekeknek is volt pénzük. De vajon mi lehetett ez a furcsa, jó szagú víz? A pati­kus maga csinálta, valami il­latos, jó szappanból. Tett még bele más illatosítót is, ettől lett a színe szép átlátszó, rózsaszín. ★ Húsvét vasárnapján kö- szöntgetők se jártak. Csak üldögéltünk, beszélgettünk, töltöttük a napot, várva a húsvét hétfőjére. Délben úgy jóllaktunk, hogy este már alig ettünk valamit. Mivel délelőtt úrvacsora volt, délután el kellett men­ni a templomba hálát adni az úr által kirendelt borért, ke­nyérért. Még jól is jött ez az ünnep délutáni kis áhítat. Legalább ki lehetett mozdul- dulni otthonról. A húsvét is csak akkor volt igazán szép, ha fújt a friss tavaszi szél, sütött a nap, ra­gyogott az ég, a vasúti töltés­ről lehetett látni a messziről kéklő Máramarosi hegyeket. Egy-egy lecspoccos esős nap, vagy a hideg zimankó nagyon meg tudta törni az ünnep hangulatát. De persze, húsvét hétfőjére cigánygye­rekek is hullhattak az ég­ből ... Húsvéthétfőjén olyan ko­rán nem tudtunk felkelni, hogy az első locsolókat meg­előztük volna. Alighogy pir- kadt, máris megjelentek. Nem azt mondták, hogy me­gyünk locsolódni, hanem azt, hogy megyünk tojást szedni. Nem is arról beszélt senki, hogy hány helyen locsolódott, hanem hogy hány tojást sze­dett. Locsolásra a már említett patikusi készítményt hasz­nálták a majtisi fiúk. Ügy, hogy az üveg tetejére kötöt­tek egy darab vásznat, azon keresztül engedték a rózsa­vizet. így se kevés, se sok nem folyt ki belőle. A legbúzgóbbak Majtison annak idején tarisznyával jártak, abba rakták a tojást. Egyszerre két-három gyerek jött, legfeljebb ha négy. De volt, aki egyedül járt. Aki­nek hamar megtelt a tarisz­nyája, hazaszaladt, kiürítet­te, ment tovább. Míg karácsonykor az éneklés-kántálás járta, hús- vétkor a versmondás. Akár- hanyad magával jött valaki, verset mondani kellett. Egyenként, sorba állva mond­ták el a fiúk. Aki belesült vagy nem mondott verset, az nem kapott semmit! A beharan­gozástól az istentisztelet vé­géig szünetelt a locsolkodás. A templomból kijövet foly­tatták, késő estig. Felnőtt emberek, komoly gavallérok csak az ebéd vé­geztével indultak el. Nekik is járt tojás, de pénzről itt már szó se volt. Viszont a süte­ménnyel, borral, likőrrel, pá­linkával való kínálgatás el­engedhetetlenül hozzátarto­zott a vendég fogadásához. Ha későre esett a húsvét, a komoly locsolódók virágot is vittek, ibolyát, nárciszt, tulipánt. De ők is kaphattak a lányoktól egy-egy szálat. Felnőtt locsolódó már nem mondott verset, csak kelle­mes húsvéti ünnepeket kí­vánt, és máris locsolkodha- tott. Ha mégis előfordult a versmondás, akkor az csak amolyan tréfás vers lehetett: Én kis kertész vagyok, / Rózsavizet hordozgatok, / Ta­láltam egy virágszálat, / El akar hervadni, / Meg szabad locsolni? / Ez volt a legkez­detlegesebb, a legprimití­vebb húsvéti locsolódó vers Majtison. Ezt mondták a leg­kisebb fiúcskák is, akik már nekiindultak, de még éppen csak hogy - megtanultak be­szélni. Ma van Húsvét napja, / Második hajnala, / Melyen locsolódni indul / az ifjak tá­bora. / Keljetek fel lányok, / a paplanos ágyból, / adjátok a tojást a cifra kosárból. / Mert ha nem adjátok / Vizi- puskám készen, / reátok bo­csátom, / Szívemből kívá­nom! ★ Az ünnep után, másnap, harmadnap megettük az ösz- szes maradék sonkát, meg a főtt, hímes tojásokat is, és nekivágtunk a tavasznak! Megjöttek a dologidők, egye­lőre nem mutatkozott semmi, csak a dolgos hétköznapok hosszú sora. Pár nap múlva elpárolgott a lányok hajából is a kölni, a rózsavíz illata. Elfújt, kifújt mindenből min­den ünnepit a könnyű tava­szi szél. Befüvesedtek a rét­oldalak, megjött a gólya, a fecske. Bágyadt, fáradt nap­sugaras tavaszi reggelek kö­szöntöttek ránk, irdatlan sok munkával. Jöttek a könnyű hústalan tavaszi levesek is, meg a nagy tányér főtt tész­ták, rá a jó friss hideg víz. Kikelt minden kotlóalja csirke, a már-már zöldellő bokrokból lesett rájuk a szür­ke varjú, a szarka, a sas. A kiskacsák meg vízre szálltak, ki- költő kotlós ma­májuk egy ideig sétált mellettük a tócsa szélén, az­tán magára hagyta az egyre idegenebbé váló csemetéit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents