Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

József Attila: Thomas Mann üdvözlése Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” — (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyot szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mond el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt az estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj — mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szívünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol — meddig lesz hely, hol fölolvashatol? ... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők — szabadok, kedvesek s mind ember, mert az egyre kevesebb ... Foglalj helyet Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. Radnóti Miklós: Töredék Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, — az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, — a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. 0 Pilinszky János -. Harbach, 1944 Üjra és újra őket látom, s hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketősük osztozik. Viszik az utat és a tájat, a fázd krumpliföldeket de mindennek csak súlyát érzik, a tájakból a terheket. Csak szomszédjuk esendő testét, mely szinte beléjük tapad, amint eleven rétegekben egymás nyomában inganák. A falvak kitérnek előlük és félre állnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut. Térdig gázolnak botladozva facipőiknek alacsony, sötéten zörrenő zajában, mint láthatatlan avaron. De törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályúkat. Mert fogadásukra már készen, akár egy, megnyíló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál. MÚLTAK IDÉZÉSE „Mikor a földön megnyílt az erőszak...'4 A HITLERI FASIZMUS HATALOMRA­jutAsa a harmincas Evek elején MEGDERMESZTETTE A VILÁGOT. AZ ERŐSZAK, A KÍMÉLETLENSÉG, A SZÜKSÉGSZERŰEN HABORÜBA TOR­KOLLO FAJI HATALOMVAGY NEMCSAK A „FEHÉREK KÖZT EURÓPAI” THOMAS MANNT KÉSZTETTE SZÜLŐHAZÁJÁ­BAN TILTAKOZÁSRA. FELÉBRESZTET­TE A VILÁGOT FÉLTOK LELKIISMERE­TÉT. A KOMMUNISTÁKON ÉS BALOL­DALIAKON KÍVÜL FÖLDRÉSZÜNKÖN, EZEN BELÜL HAZÁNKBAN IS, NEM KEVESEN EMELTÉK FEL SZAVUKAT, NEM VALLALVA A NÉMASAG CINKOS­SÁGÁT. TUDÓSOK, ALKOTÓ MŰVÉ­SZEK, POLITIKUSOK ISMERTÉK FEL: MINKET IS FENYEGET A FASISZTA IDEOLÓGIA, SZÜKSÉGSZERŰEN AZ EMBERISÉG VÉGZETÉHEZ VEZET A NEMZETISZOCIALIZMUS MÉRGEZŐ ESZMERENDSZERE. KÜLÖNBÖZŐ VI­lAgnézetüek, korábbi nézetüket TISZTESSÉGESEN FELÜLVIZSGÁLOK KERESTEK S TALÄLTAK FÖRUMOT, HOGY KIFEJEZZÉK: A MIND JOBBAN TERJEDŐ, S NÁLUNK IS LABRAKAPÓ ERŐSZAK A TISZTESSÉG, A HUMÁ­NUM, MINDEN IGAZ EMBERI ÉRTÉK MEGCSŰFOLASA. ÖSSZEÁLLÍTÁSUNK csupán szelete e kor magyar humanistái ERŐFESZÍTÉSEINEK, AKIK A HATALOM MEGTORLÁSÁTÓL SEM FÉLVE TETTEK HITET A NÉP TÖBBSÉGÉRE JELLEMZŐ TISZTES­SÉG MELLETT. Babits Mihály: „...ha megőrzi nemzeti sajátságait" A magyar ma hivatást tel­jesít avval is, ha ragaszko­dik ősi, nemes és termé­keny lomhaságához. Körü­löttünk az újítások jelszavai zúgnak, s cselekedni .való­ban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. S ■jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti interciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtar­totta; ha átalakul, s játéká­vá züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legna­gyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha meg­őrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó ré­gi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, s nem valami nyomorult, ki­csiny erőlködés a nagy erők félelmetes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné vál­ni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, sza­badnak, nemesnek, alkotó­nak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely sen­kinél sem érzi hátrább ma­gát. Nem átváltozásra, ma­gunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább ma­gunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra. (Részlet A magyar jellemről c., 1939-ben megjelent tanul­mányból) gyarságnak nevezhető lélek mindig konokan ellenáll. Egy jottányit sem vesz át a germánság sajátos és oly értékes szellemiségéből, vagy ha átmenetileg vala­mit belőle átvesz is, rövi­desen türelmetlenül, meg­lepően heves ellenhatások közben adja ki azt magá­ból. Ez a furcsa ellenállás már önmagában figyelemre méltó lehet, fokozza az a tény, hogy a magyarság egyáltalában nem merev az A következések nem maradtak el: a szellemi ér­tékeitől kiüresített libera­lizmus általános európai bukása, az államnak ki­emelkedése földrengés, ten­gerzúgás és — két világhá­ború viharaiban. Ma Angli­án kívül nincs többé szá­mottevő liberális párt, s az még ott is túl gyönge, akár arra is, hogy a mérleg idegen hatásokkal szemben. A germánság nyugati hatá­rain túl eső területek hatá­sait készségesen fogadja magába, a történelem ré­gebbi korszakaiban és a kö­zelmúltban is. Azokat a nyugat-európai áramlatokat, melyek a né­met szellemiség keretében születtek vagy érlelődtek, a magyarság egykettőre át­formálja, jellegzetesen ma­gyarrá teszi. Ezek a megma­gyarosított új formációk in­kább hasonlítanak a nyuga­nyelve legyen a két nagy párt között. A múltszázadi liberalizmus, mely nem tudta sem 1914-et, sem az azóta elkövetett szörnyűsé­geket megakadályozni, nem támasztható fel többé, mert már régen elvesztette nagy emberi és erkölcsi értéke­it. Nekünk csak arra kell vigyáznunk, hogy ezeket az értékeit, melyek közösek ton, Franciaországban ka­pott képünkhöz, mint akár a német eredetihez. Van­nak nyugat-európai áram­latok, mexyek német köz­vetítéssel, s rendszerint már jól átgermanizálva ér­keznek a magyarsághoz. Ezek a magyarosodás fo­lyamán egykettőre elvesz­tik a fölvett német vonáso­kat és eredeti alakjukhoz hasonulnak vissza. " I** (Részlet az Apollo című fo­lyóiratban 1938-ban megjelent tanulmányából) / minden tisztultabb szelle­mi iránnyal, tehát az embe­ri és szabadságjogokat, s az emberszeretetet kiragadjuk ebből a veszni induló világ­ból és megkíséreljük az ő segítségükkel új alapok le­rakását. (Részlet a szerző 1942-ben megjelent Valahol utat vesz­tettünk című művéből) Szekfü Gyula : „...ebből a veszni induló világból..." Illyés Gyula: m Kovács Imre: „...mindig konokon „...veletek, ha kell, nélkületek, ellenállt..." sőt, ellenetek..." Volt idő, évtizedek vol­tak, amidőn a Habsburgok germanizáló törekvése úgy látszik, hogy célt ér, s a germánság politikailag meg tudja szállni a török—tatár betörések elleni küzdelem­ben elgyöngült országot; ezek a magyarság történel­mének legszomorúbb kor­szakai. A politikai uralom következményeképp a köz­igazgatás, az oktatás, sőt az egzakt tudományok is mu­tatnak némi germán hatást. A szellem azonban, a ma­Huszár Tibor: Nem, én a rendszer messzebbre tekintő vezetőire gondolok, például a Keresztes—Fischer baráti köréhez tartozó Szekfű Gyulára, aki a Történelmi Emlékbizottságban maga is szerepet vállalt, és a „Nép­szava” karácsonyi számába cikket írt. Kovács Imre: Kitűnő so­rozata volt a „Valahol utat vesztettünk”, pontosan meg­írta, hogy mik voltak a hi­báink, mire vigyázzunk, merre menjünk. De itt meg kell mondanom, hogy mi — ez nagyon fontos —, mi nem úgy viselkedtünk, hogy elmegyünk odáig, ameddig megengedik, hogy elmen­jünk, tehát hogy van egy cinkosság köztünk, mi él­tünk a lehetőséggel, és azt mondtuk, amilyen messze csak lehet, mi elmegyünk. Próbáltuk, próbáltuk, pró­báltuk. 1942-ben közvetle­nül a letartóztatásom előtt, a Petőfi-szobornál gyüle­keztünk. Ez volt az első nagy tüntetés, azt hiszem, a Történelmi Emlékbizottság rendezte. Zsilinszkyvel együtt tettük a talapzatra a mi koszorúnkat. Rá két vagy három hétre tartóztat­tak le, és behívtak Husztra. A március 15-i ünnepségen a Vigadóban pedig beszé­det tartottam, nem tudom, ez a kezedbe került-e, ez a beszédem megjelent a „Ma­gyar Nemzet”-ben. Huszár Tibor: Olvastam. Kovács Imre: Elemeztem a helyzetet, mi van, hogy van, majd a végén kossuthi szavakkal fejeztem be: „Most pedig a vezető osztá­lyok, a rendszer felé for­dulunk, fordulok, és azt mondom, ha akarjátok, ve­letek, ha kell, nélkületek, sőt ellenetek.” Fölugrott az egész hallgatóság a Vigadó nagytermében, valóban tombolt. Meg mertük mon­dani azt, amit ki kellett mondanunk, és mindig messzebb nyomtuk a köve­teléseinket, az elképzelése­inket. Ott nem volt kétség afelől, hogy mi mit aka­runk, ezzel tisztában volt a Kállay-rendszer; hát olyan félreérthetetlenül megfogal­maztuk a programunkat, a népi mozgalom, a Márci­usi Front, a „Szabad Szó”, a „Népszava”, a „Szellemi Honvédelem”, a „Válasz”, akármerre nézel, ezekből olyan határozott, visszavon­hatatlan program jött ki. (Részlet Huszár István: Be­szélgetések című könyvéből, a Kovács Imrével készült inter­júból) Rónay György: Mikor a földön megnyílt a pokol s okádni kezdte bűzét; amikor lázálmokat láttak a nemzetek, s az ember meztelenre vetkezett, megnőtt karokkal, mint az ősmajom, ágált a páncél brontoszauruszon, s nőstényüket elunva a kanok gyilkos dühe egymásnak rugtatott, fröcskölt a sár, a lúg, a vér, a genny, s kitolta szemét a nap a hegyen, és százszor jaj volt annak aki lát, és kezdett szétrohadni a világ; amikor a Wotan-Leviathán vas talpa tiport a népek nyakán, s kopói falták szegény, gúzsbavert, önnön mocskán kérődző Izraelt; Ozeás könyvéből amikor Sión ájult tetemén sírok bűzlöttek mint a kelevény; amikor annyi volt a borzalom, hogy el sem lehet immár mondanom: akkor írtam ezt, és csupán azért, hogy szót emeljek e néma fajért, rom tűzhelyek, tömlöcök, temetők ■s rabok fölött, az Űristen előtt. Hogy számonkérjem: minek ennyi vér, üvöltsék, ahogy torkomon kifér, poroljék, rázzam öklömet vadul, míg megharagszik s agyonvág az Űr; sírjam: itt álltunk érted és ebek harmincadjára hagytad népedet; hálátlan Isten, mondtam volna, lásd művedet, ezt a koldus pusztulást, s örülj! — De nyelvem puffadt, mintha már fölfújna engem is a döghalál; keserű lé buggyant ki ajkamon, s csak ennyit tudtam nyögni: „Irgalom!” 1944 KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. április 21.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents