Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
1984. április 21. Kelet-Magyarország 3 A z év elejétől új szerszámgép felújító műhely működik Nyíregyházán, a Bánki Donát Ipari Szakközépiskolában. A műhelyben felnőtt szakemberek és az iskola gépszerelő tanulói bérmunkában újítják fel megyénk szakközépiskoláinak és szakmunkásképző intézeteinek szerszámgépeit. Régi igényt elégítenek ki ezzel az új szolgáltatással, mert eddig az oktatásban használt gépeket az iskolák nem tudták rendszeresen javíttatni. Képünkön: Simkó József, Fekete János, Vágner Tibor és Bodó István szakmunkások EAN típusú esztergagépeket újítanak fel. (Gaál Béla felvétele) JEGYZET Kollégiumi nevelők SOKSZOR EMLÍTIK ÍGY ŐKET: a pedagógus- munka mindenesei, ők azok, akik a legszélesebb sávbaai gyakorolják a nevelést, szülőt pótolnak, korrepetálnak, szakkört szerveznek, felügyelnek, éjszakáznak. fegyelmeznek, dicsérnek, segítenek a diákok szabad idejének ésszerű kialakításában, kapcsolatot tartanak az iskolával, a különböző munkahelyekkel ... Nemcsak a nevelőmunka mindenesei ők, hanem egyúttal a legnehezebb munka- feltételek között dolgozó pedagógusok. Kedvezőtlen időbeosztással, délutánjaik, estéik jó részét áldozzák fel, miközben éjszakai ügyeletet is ellátnak. Ebben az évben ünnepük megalakulásuk 25 éves évfordulóját a kollégiumok, s lehetetlen nem emlékezni arra az időszakra, amikor a kollégiumok, általában a bentlakásos oktatási intézmények igazi nevelőiskolái voltak a fiataloknak. Hihetetlen előnyük ugyanis, hogy naponta közvetlen kapcsolatban él és dolgozik diák és tanár. Nem iskolai órakeretek között zajlik az ismeretek elsajátítása, elmélyítése és alkalmazása, hanem kötetlenebben, felhasználva a korszerű csoportoktatás módszereit. A diákotthonokban a helyes tanulási módszerek, az önállóság és öntevékenység elsajátítása mellett a diákönkormányzat által kínált közéleti szereplés is gazdagítja a fiatalokat. több mint kétszáz PEDAGÓGUS dolgozik főhivatásban a megye bentlakásos intézményeiben, kollégiumaiban. Bevalljuk vagy sem: egyre kevesebben lelkesednek ezért a munkáért, éppen a már említett rossz időbeosztás, s tegyük hozzá, a nem éppen ösztönző alapbér és pótlékok miatt sem. Pedig még nagyon sokáig szükség lesz a kollégiumokra, különösen megnő a szerepük négy-öt év múlva, amikor a demográfiai hullámban érkező 8 általánost befejező fiatalok elérkeznek a szakmunkás- képző intézetek és középiskolák kapujába. Jó lenne a pedagógus ranglétrán nagyobb megbecsülést, rangot adni a kollégiumi nevelőtanároknak. Megérdemlik. Páll Géza K inek az ötlete volt? Talán nem is ez a lényeges, hiszen ahogy gyülekeztek Pesten, a Szabadság téren — a televízió székházának szomszédságában, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Klubjának bejáratánál — ezt senki sem kérdezte. Eljöttek ezen a verőfényes áprilisi délutánon a legrégibb harcosok, élükön Török János bácsival, aki most jár a 90. évében, s érkeztek a „fiatalabbak” : Oláh László, Murczkó Károly, Pintér András, majd a harmadik generáció: Benkei András, Karasz Lajos, Bernáth György, Kerekes Imre. Afféle történelmi randevút szerveztek a fővárosban a munkásmozgalom jeles szereplői, akik a Horthy-kor- szakban néztek farkasszemet a szuronyokkal a szabadságért, s akik a felszabadulás első óráiban, a „fényes szellők” hónapjaiban, éveiben álltak az élre, vállalták a legnehezebb szerepet az emberibb élet kibontakozásáért. Otthagyták erre a pár órára a temérdek munkát, a nagy elfoglaltságot a „legifjabb” nemzedékbeliek: Soltész István, a Magyar Nemzet főszerkesztője, Pénzes JáBérek „plafonon" E gyáltalán van-e valamilyen plafon, felső határ, ha valaki béremelést kíván? Ha csak az igényeket nézzük, akkor nyilván nehéz ilyet találni. Ám ha arra gondolunk, hogy a teljesítményekkel arányosan nőjenek a keresetek, akkor már lehet különbséget tenni. A nyíregyházi gumigyárban például tíz százalék körüli volt a béremelés tavaly és tavalyelőtt. Ugyanakkor akadt a megyében olyan építőipari szervezet, ahol a központilag engedélyezett 1,2 százalékos emelésnél többet nem adhattak. Korántsem arról van szó, hogy az említett üzemek közül az egyikben csakis kiváló munkások lennének, a másikban pedig lógósokból állna a társaság. A munka szervezettségétől, a vállalati hatékonyságtól függ sokszor, milyen lehetőségek vannak a bérek emelésére. Nincsen recept arra, hogy milyen rendszerrel lehet a legjobban emelni a béreket. Annyi biztos, hogy egyre inkább a vállalati teljesítmények határozzák meg ennek a mértékét. Ezé.rt lehet mondani, hogy nehezebb körülmények között is lehet „plafont” találni. L. B. Sok dudás egy csárdában A vállalat igazgatója, Szikszói Imre hosszasan tanulmányozta a levelet, közben areizma sem rezdült. Később. lemondóan legyintett: — Ne csodálkozzanak nyugalmamon. Tudják, hány bizottság ült már ebben a szobában? El tudják képzelni, hány vizsgálatot éltünk már át az utóbbi két-három évben? Itt már csak az ENSZ nem ellenőrzött... Jelentgettek sorozatban Szó ami szó, a szálkái vállalat az utóbbi években nem a termeléssel, sokkal inkább az itt uralkodó áldatlan állapotokkal hívta fel magára a figyelmet a környéken. A kívülállóknak úgy tűnt — joggal — ahányan vannak, any- nyifelé húznak. A kőműves jelentgette a művezetőt, a raktáros az igazgatót, a főmérnök a művezetőt, a következő hónapban pedig fordítva. Csoda-e hát, ha vizsgálat vizsgálatot követett, s a tulajdonos, a tizenhárom környékbeli termelőszövetkezet már a vállalat felszámolásán töprengett, hiszen a kezdeti sikerek után a munkamorál, s ezzel párhuzamosan az eredmény rriind rosszabb lett. A mélypontra 1982-ben jutottak, amikor történetükben először veszteséggel zárták az évet. Utána leváltották a teljes vezérkart, ekkor került az igazgatói székbe Szikszai Imre is. Azóta, ha nem is látványos, de biztató fejlődés tapasztalható az alig kétszáz főt foglalkoztató vállalat életében. A lavinát elindító okokat ma már szinte lehetetlen felderíteni, maradjunk hát mi is a nyolcvanas évek elejénél, amikor összecsaptak fejük fölött a hullámok. Az áskálódásnak, a másik becsmérlésének akkor már „figyelemre méltó” hagyományai voltak itt, s a hír gyorsan terjedt. Ráadásul a fellazult munkafegyelem természetes velejárója volt a gyengébb minőségű munka, így vészesen kezdtek csökkenni a jól fizető megrendelések. El kellett tehát vállalniuk olyan munkákat is, melyek nem sok hasznot hoztak. Többek között ezzel magyarázható az is, hogy megtalálhattuk a vállalat munkásait CsengerújfaluA LEVÉLÍRÓ nem teketóriázott, a MEGSZÓLÍTÁS UTÁN RÖGTÖN A TÁRGYRA TÉRT: „JÖJJENEK, MERT MÁTÉSZALKÁN A TERMELŐSZÖVETKEZETEK KÖZÖS ÉPÍTŐIPARI VÁLLALKOZÁSÁNÁL RABLÓGAZDÁLKODÁS FOLYIK!” AZT AN KÖVETKEZTEK A RÉSZLETEK, HOGY KI MENNYI JUTALMAT KAPOTT AZ ESZTENDŐ VÉGÉN, HOGYAN LOPJAK AZ ANYAGOT, A DOLGOZÓK ÉRDEKEIVEL NEM TÖRŐDIK SENKI. ban, de Nyíregyházán is. Még tavaly is csaknem harminc szabolcs-szatmári településen dolgoztak, s a vállalat ga- vallérosan háztól házig autóbusszal szállította dolgozóit. A vállalat kőművesei, szerelői szerint — akik a szálkái húsüzem bővítésén dolgoznak — rendszeresen előfordult az is, hogy elindult hajnalban az autóbuszuk Ti- szakerecsenybe négy vagy öt segédmunkásért, elhozta őket Napkorra, Nyíregyházára, s délután vissza. Nem is lepődött meg közülük senki, hogy a vállalatnak tavaly csak a személyszállítás kétmillió forintjába került. Öt munkásért autóbusz Mindez azonban eltörpül a tavalyelőtti viszonyokhoz képest, amikor már az első negyedévben megközelítette veszteségük a hatmillió forintot, s ezt csak tetézte az a 800 ezer forint visszafizetési kötelezettségük, amit korábban jogtalanul vettek fel. Ebben a helyzetben került sor az irányító szakemberek cseréjére — többek között nyolc középvezetőtől is megváltak — ám a legtöbben ettől sem vártak csodát. Csoda valóban nem történt, ha csak nem tekintjük azt annak, hogy a negyedév közel hatmilliós veszteségéből „mindössze” 1,1 millió forint lett az esztendő végére, s tavaly már újra nyereséggel zártak. Igaz, nem volt valami eget rengető, de nyereség az az 1,3 millió forint is! Ügy tűnik — a néhány területen még tapasztalható hiános, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese és mások, hogy kötetlen beszélgetésen felidézzék a szűkebb haza, Szabolcs-Szatmár sorsformáló időszakát, s hogy emlékeik újraélésé- vel megöntözzék, megerősítsék a földieket összekötő hajszálereket. Megemelő jelkép is sűrűsödött abban, hogy az „elnöki asztalnál” Török János bácsi mondott afféle nyitóbeszédet. A tíz híján százesztendős, töpörödött alkatú harcos, — akit már 1931-ben elkergetett a Nyírségből a csendőrszurony, mert szót mert emelni a rabság, a megalázottság ellen — még mindig fiatalosan idézte a hajdanvolt emlékeket a nyírségi munkás- mozgalom hajnaláról, hogy aztán nem titkolt elérzé- kenyüléssel beszéljen róla: Ami ma a mi szülőföldünkön valóság, arról legmerészebb álmunkban sem mertünk képzelődni.” A nyírségi munkásmozgalom élő doyenje megvallotta: „Nem tudok könny nélkül örülni azoknak a szép eredményeknek, amelyek ma a mindennapi valóságot jelentik szeretett szülőföldünkön”. Ragaszkodás a szülőföldhöz A spontán szervezett ösz- szejövetel — melynek célja az is volt, hogy szorosabbra szője a szálakat a Szabolcsból, Szatmárból elszármazott, jeles munkásmozgalmi harcosok között — egyik várvavárt programjaként a megye jelenlegi vezetői — Varga Gyula, megyei első titkár, Tisza László megyei tanácselnök — tájékoztatták az egykori harciterepről a hallgatóságot, méghozzá kendőzetlenül, az örömökkel és a mai napi gondokkal együtt. Azt látni, hallani kellett, miként örültek a nagy idők tanúi ennek a reális mérlegeslésnek, amely méltó a munkásmozgalom komolyságához. Szóba jött e percekben az elmúlt közel 40 esztendő minden fontos dicsősége csakúgy, mint legtöbb kudarca, melléfogása s a legújabb örökség: az országos mércét is vitézül álló néhány siker a gazdaságban, a kultúrában, majd a közoktatás, a szociális ellátás, a bérezés, az általános megbecsülés még sok hiányossága. Aztán a termelés szép nemzetközi sikerei mellett a gyengeségek, amire nem várhatunk gyógyírt a Duna partjáról, s azok a gondok, melyekhez a Duna-partról kell jönnie még most is a támogatásnak. Hálásak voltak a korabeli küzdőtársak az őszinte, lakkozás nélküli jeladásért, így fejezte ki köszönetét Lajtai Endre, az egykori nyíregyházi kárpitossegéd, aki 1948-ban városi titkár volt Nyíregyházán, majd később Üjpest tanácselnökeként dolgozott. Aztán Pintér András, az MKP első Szabolcs megyei titkára, a Debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, aki később több fontos állami poszton állt helyt; Győré Imre volt megyei első titkár, későbbi belügyminiszter s a mindkét poszton „utóda”, Benkei András, az időközben elhunyt Vajda Márton özvegye, Pálfy Ernő mostanra már nagymama Ili lánya éppúgy, mint az ifjúsági mozgalom egykori lelkes kislánya, Orosz Júlia, vagy Pál József, a felszabadulás utáni évek parasztpártjának megyei titkára — aki jelenleg is aktívan dolgozik az Országos Szövetkezeti Tanács titkáraként. „A sors, a mozgalom érdeke úgy kívánta, hogy kirepüljünk a szeretett szülőföldről, de az évtizedek során mindig szabolcsinak vallattuk magunkat és ma is az a hazánk.” Benkei András mindenki érzését öntötte e szavakba s erősítette meg a szándékot: a jövőben szervezettebben, gyakoribb találkozások révén szeretnénk élesztgetni a tüzet, amely egész életünkben az erőforrást jelentette és jelenti számunkra. Kapcsolatot teremtenek a szabolcsiak már működő baráti körével, közös programokat szerveznek és távol a szülőföldtől is szorosabbra fogják a szálakat egymás között, megpróbálnak maradék erejükkel segíteni a földieknek a még gyorsabb haladásban. Tervüket, vágyukat még mindig a régi tűz táplálja. Angyal Sándor nyosságok ellenére — a vállalat mára túljutott a krízisen, ám miképp vélekednek erről a leginkább érintettek, a munkások? Egy csoportjukkal a helyi húsüzem udvarán beszélgettünk, rájuk bízták az épület rekonstrukcióját. A kőművesek brigádvezetője, Balogh Endre vitte a szót: Rossz munkáért nagy fizetés — Láttuk mi, hogy bajok vannak az irodán, de azt is, hogy nem úgy megy a munka kint a terepen sem, mint régebben. — Akadozott az anyagellátás, hol ide kaptunk, hol oda, hol Nyíregyházán dolgoztunk, hol a megye másik sarkában ... Szóval minden volt itt, csak fegyelem nem — kapcsolódtak a beszélgetésbe a brigádvezető társai, többek között Szondi Gusztáv kőműves, Budai László vasbeton- szerelő. S furcsa módon, a rosz- szabb munka ellenére a bérek nemigen csökkentek! Sőt! A mélypontot jelentő évben, 1982-ben jócskán túllépték az optimális bérszintet, melynek most isszák a levét, tekintélyes adótörlesztés formájában. Ennek ellenére a dolgozók többsége ma már egyre inkább bízik a vállalatban, ám azzal is tisztában vannak, hogy seregnyi visszás helyzetet kell még felszámolniuk. Mindenekelőtt tovább kell szigorítani a munkafegyelmet, ha kell, elbocsátásokkal is. Igényesebb vezetői munkára van szükség, s a korábbiaknál reálisabb normarendszert kell kidolgozni. Most van olyan munka, mellyel — ha megfeszül is az ember — nem keres többet napi száz forintnál, míg ugyanaz a dolgozó egy másik megbízatással naponta négyszázat is. Ez utóbbit persze csak elvileg, hiszen a vállalat sorozatban aligha lenne képes ezt az összeget kifizetni. Visszatér a bizalom ? — Az a fontos, hogy most már nyugodtan dolgozhatunk — foglalta össze a brigád véleményét Balogh Endre. — Év elején a tavalyi munka után már égy kis jutalompénz is csurrant, hogy mondjam: reménykedünk... Munkánk, van, ráadásul itt a közelben, ami azt is mutatja talán, kezd a megrendelők bizalma is visszatérni. Aki meg irogatni akar, írogasson. Mi dolgozni akarunk. Idáig jutottunk tehát a szálkái levél nyomán. Az abban írottak nagy része ugyan nem állta meg a helyét, mindenesetre elgondolkoztatta az embert: milyen állapotok lehettek itt két-három éve, melynek emléke még most is kísért? S vajon miért késlekedtek a közbeavatkozással az ellenőrző, felügyeleti szervek ... Balogh Géza
