Kelet-Magyarország, 1984. április (44. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. április 14. O |eseregve nézegettem az eget, amikor autóba ültünk: vastag, szürke-fekete felhők lógtak, meg-megeredt az eső. Útközben, Mátészalka tájékán csöndesedett, de amikor Pátyod határában bal felé mutatott a tábla, rajta Szamosangyalos felirattal, ismét zuhogóra váltott. Útközben böngésztem a megye térképét, felidézve újra, hogy merre is tartunk. A régebbi kiadású térkép jelölése azt mutatja: egy kurta bekötőút vezet Sza- mosangyalosra, szinte nekifut a Szamosnak — s ott véget ér. Emlékeimben fölbukkant egy régi pátyodi nyár. Néhány napot ismerősömnél töltöttem ott, s egy forró júliusi délelőtt kerékpárra kaptunk: irány a folyópart. Angyalos felé kanyarodtunk, s nem túl hosszú ka- rikázás után már lubickolhattunk is a meglehetősen sekély vízben ... „Menjünk csak be a falu közepére” — mondtam fotós kollégámnak, aki a volán mellett ült. — Ha jól emlékszem, nem is nagyon lehet eltévedni.. Jól emlékeztem: egyetlen út kanyarog végig a kiszélesedő terecskéig, ahol a ma már eléggé ütött-kopott templom áll, mögötte ott magasodik a Számos-töltés. Kíváncsi arcok fordultak a kocsi után, volt, aki le is hajolt kicsit, hogy szemügyre vehessen bennünket. így tettek a nem sokkal utánunk befutó Ladánál is, meg még több kocsinál. — Nocsak, micsoda forgalom van itt! — jegyezte meg kollégám, s nem sokkal később fény derült az okra is. — Temetés van ma Angyaloson — mondta özvegy Győri Károlyné. — A rokonok érkeznek sorra, ezért nézik a falubeliek, ki ül az autóban. Magukon kívül csupa ismerős arcot látunk, a faluból elkerült fiatalokat és idősebbeket. A „csúcsforgalom” mellett még egy meglepetés ért (ebből is látszik, hogy nem túlságosan gyakran fordulunk meg itt ...): nem zsákutca ma már a Pátyod felől befutó út — a temp— Nem láttam — mondta Orgován Lajos Győri néninek, — Nincs az itt. Biztosan összetévesztették a gyerekek valami másik autóval az övét... — Illyés Sanyi? — kérdezte már messziről két asszony (Orgován Lajos felesége és édesanyja) — hát azt ma délelőtt láttam Szálkán! Még köszönt is ... Nem ő jött most, az biztos. — Nem! Itt szeretek lakni. Inkább buszozok... A falu szíve felé sétálva már csak csöndesen szemerkél az eső, a templom mellett sárgászölden ragyognak a fűzágak, mögöttük biztonságot sugározva emelkedik a töltés. A nagy árvíz idején, 1970-ben sem Barangolások Szamosangyalos lom előtt elkanyarodik, és továbbfut Csenger felé. Mi is lehetne a neve az utcának: Csengeri utca. Győri néni háza előtt két legényke egy jókora kutyával álldogált, őket szólítottuk meg élőször, s mint kiderült, a nagymamánál voltak látogatóban. — Győri Gábor. Sándor Róbert. — hangzott a katonás bemutatkozás a fiúktól. Az is kitudódott, hogy unokatestvérek, és ráadásul egy osztályba járnak Csen- gerben: az ötödik débe ... Győri néni idegesen fogadott. No, nem amiatt, mert beszélgetésre invitáltuk. — Itt van a tévészerelő, éppen utána indultam, hogy szóljak néki... A tévém ugyanis olyan hóka, hogy meg kéne nézetni. Aztán, tudják, nem könnyű elkapni a szerelőt. Csengerből jár ki, s ha már itt van, sokan igyekszenek szólni neki. Egymaga járja a környéket, nehezen jut el ide... Együtt indultunk ahhoz a házhoz, ahol a két fiú szerint a szerelő dolgozik — de bizony nem állt- ott a barna autó. Valaki a temetésre, annak az autóját látták. Hümmögve indultunk vissza a kis házba. — Pedig de jó lett volna, ha megnézi — csóválta a fejét Győri néni. — Ha elromlik itt nékem, olyan csendes lesz a ház, hogy ... Ez az egyetlen szórakozásom. Az unokák addig a házat őrizték, Gábor a cserépkályhát támasztotta, kezében könyv. — A meséket szeretem olvasni legjobban — tette le. — Ebben Benedek Elek meséi vannak. — Hogy megy az iskola? Vagy ne kérdezzem ilyenkor, a tavaszi szünetben?... Szó szót követett, és az angyalosi „iskolahelyzet” is kirajzolódott. — Itt, a faluban csak az elsősök meg a másodikosok tanulnak. A többiek Csen- gerbe járnak. Reggel fél nyolckor megy a busz, és délután ötkor jön vissza. — Szívesen beköltöznél Csengerbe, Gábor? Tétovázás nélkül érkezik a válasz: •tudta áttörni a megvadult folyó, rettegve, de biztonságban vészelte át a község a pusztítás napjait. Meredek a töltésoldal, csúszik a nedves fű. Sárgásszennyesen hömpölyög a Szamos, némileg megduzzadt az esőzés hatására, de most sincs magas víz. ös- öreg nyárfa sok öles törzse mellett lépdelünk le a vízig. Csönd van, a víz csobban időnként. Mélyet szippantunk a levegőből — „micsoda nyugalom...” — aztán meghökkenünk. A hatalmas fa tövében — pihenésre, leheveredésre csábítana jobb időben — csúf szeméthalom. Mosóporosdoboz, olajosflakon, konzervdoboz, papírhulladék ... Megtörik az idill. A falu Pátyod felőli végén szépen rendben tartott jókora ház előtt álldogálnak néhányan. Bíró Lajos és felesége kedvesen invitálnak befelé, a sógorasz- szony, özvegy Bíró József- né szabadkozik: ő tulajdonképpen a buszt várja, mert valószínűleg hazajön a fia Szálkáról. — Gyere be te is nyugodtan, látjuk az ablakból, ha megjön a járat... Sürgölődik a háziasszony, elnézést kér: éppen befejezték a festést, nincs nagy rend. A külső szobában ülünk le kis időre, — a belsőben gyerekhad nézi a tévét. Szünidő van. — Három gyerekünk van még idehaza,, a másik négy, az idősebbek már csak „hazajárók” ... — mondja kicsit szomorkásán Bírúné. Férje sorolja is mindjárt: — A legidősebb lányunk Budapesten dolgozik. Itt volt ő a csengeri cipőüzemben, de aztán elvágyott... Követte a két húga is, az egyik ugyanott a Minőségi Cipőgyárban van, a kisebb pedig tanul: Kelenföldön, a fonóban. A nagyfiúnk is Pesten dolgozik: Csepelen, kohó mellett. Kikukkant a szomszéd szobából a „legkisebb nagylány”, Zsuzsa. A szakmunkásképzőben is szünet van e héten. — A kelenföldi textilgyárban vagyok tanuló, második éves ... Fonónő leszek. — Honnan az ötlet, hogy ezt választotta? — Be kell vallanom: nem ide készültem. Fodrász szerettem volna lenni, vagy kereskedő — nem sikerült. A nővéreim meg a bátyám Pesten vannak, így hát... — Milyen hazajönni a nagyvárosból? — Jaj, nagyon jó! Csak éppen meglehetősen fáradságos az utazás. Ha pénteken Pestről délután öt óra után eljövök a vonattal, akkor éjjel egyre vagyok itthon. Mégpedig úgy, hogy a pátyodi megállótól gyalogolok ... Jó pár kilométer. De sokszor megesik, hogy együtt jövünk a nővéreimmel. Bekukkantok a másik szobába, és számolni sem kell, hogy lássam: a három „hazai” gyereknél több van ott. — Ó, van itt néha tíz pulya is! Szeretjük a gyerekeket ... — nevet a házigazda. — Ahol hét van, ott több is elfér. A másik Bíróné felpattan: megjött a busz. Kis ideig nézi az ablakon át, aztán csalódottan leül. — Nem jött Jóska. Pedig megígérte... De hát, biztosan közbejött neki valami. Azt terveztük, hogy ásni fog a kertben. — Az ő vállán van a kerti munka? — Persze! Úgyis ő viszi el java részét... — nevet a mama. — Itt lakom különben a harmadik házban. Ezt vettük, mert eladtuk a nagyot, s abból tudott lakáshoz jutni Jóska Mátészalkán. L assan-lassan felszakadozik a felhők súlyos hada Angyalos fölött. Újabb Lada gördül be Pátyod felől, kíváncsi szemek kísérik, fürkész tekintetek lesik: melyik família fia vagy lánya tért haza, ha rövid időre is. A halottas ház előtt gyűlnek a kocsik. Az apiró temetőbe két markos férfi vállán sétál be a faragott fejfa. Valaki ismét elment a faluból... A Csenger felé vezető utcán egy romos, régi házikó falai merednek az égre. Előtte, az út szélén falazóblokkok szürke hada áll őrt. Hamarosan kezdődik az új otthon építése —, újabb fiatal házaspár telepszik meg Szamosangyaloson! Tarnavölgyi György Angyalos fölött felszakadt a felhő. (Császár Csaba felvétele)
