Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
1984. március 10.^^ Tisztelt Törvényalkotók! Rég töröm rajta a fejem, hogy valamiképpen megkérdezzem: nem volna-e időszerű a bűnmegelőzéssel és a büntetéskiszabással kapcsolatos rendeletek felülvizsgálata? A napokban két olyan, esemény is történt, ami ürügyet szolgáltatott ehhez: a legfőbb ügyész sajtótájékoztatója és az a sajtókonferencia, amelyen az igazságügyi tárca vezetői válaszoltak az újságírók kérdéseire. Ám a két esemény után is úgy érzem: nem kaptam választ a velem együtt még sok embert foglalkoztató kérdéseimre. Hogy konkrétabb legyek, az üt gyakran szöget a fejembe: vajon elég szigorúak-e törvényeink, vajon a bíróságok ítéleteinek van-e elegendő visszatartó hatása? A legfőbb ügyész országos adatai mást mutatnak, s hadd tegyem mellé a mi szabolcs-szatmári adatainkat is, hisz a mi megyénkben még kedvezőtlenebb a kép. Az 1980-as 5300-ról tavalyra 7500-ra emelkedett a bűncselekmények száma, 44 emberölést, 85 rablást jegyeztek fel a statisztikák, de a társadalmi tulajdont is másfélszer any- nyian károsították meg mint négy éve. Nem statisztikai adatokat akarok egymás mellé rakni, hiszen ez Önök előtt is ismert, sőt azt is tudom: úgy általában nem lehet kimondani, hogy szigorúak, vagy enyhék az ítéletek, mert minden ügy más, mindegyikben lehetnek olyan enyhítő, vagy súlyosbító körülmények, amelyeket az átlagostól szigorúbban, vagy enyhébben bírálnak el. Van azonban valami, ami inkább általánosítható. Ez a szemlélet, amelyet jogpolitikai irányelvek, legfelsőbb bírósági állásfoglalások formálnak, alakítanak, de nem vagyok benne biztos, hogy mindig a legjobb irányba. S ez az, ami gyakorta irritálja a közvéleményt. Sok milliós, néha sok tízmilliós kárt okozó ügyekben születhek felfüggesztett szabadságvesztést hozó ítéletek, brutális támadásokért, az utcán járókelőket kifosztó-kirabló esetekért adnak rövid lejáratú szabadságvesztést, vagy a rendőrre támadók — van szerencsére egy-két kivétel is — kapnak fél, vagy egyéves büntetést, amelyet sokszor még egy másik eljárás is megelőz, mert a bűnöző feljelentésével előbb meghurcoltatja a rendőrt —, csak az ilyen esetekről kevesen szereznek tudomást. Nemrégen mondta el egyik rendőrismerősöm kellemetlen esetét, amikor két rájuk támadó garázdát fékeztek meg úgy, hogy lefogták a támadó kezeket. — Hónapokba telt, mire nagy nehezen tisztára mosták magukat, ám közben elmaradt a fizetésemelés és sokáig nem kaptak egy fillér jutalmat sem. Nyomozó barátom mondta keseregve: több olyan ügye volt, ahol egyedül nem merte kihallgatni a gyanúsítottat, mert ha az alá is írta a jegyzőkönyvet, később bejelentést tett, mondván: megverték a kihallgatás alatt, s kényszerítették a beismerő vallomás megtételére. A minap a megyei tanács végrehajtó bizottsága foglalkozott a körzeti megbízottak tevékenységével, s ennek ürügyén konkrét példákat hoztak fel a szőkébb környezetükben történtek közül, amelyek az ítélkezés liberalizmusát, a bírói függetlenség valamiféle félreértelmezését, a bűnüldözők kezeinek megfékezését jelezték. Szóba került az önvédelem is, hiszen társadalmi igény, hogy a garázdákat közös erővel fékezzük meg. De vajon ki mer szembeszállni fenegyerekekkel, ha még az is szeme előtt lebeg, hogy esetleg őt marasztalják el, a visszaadott pofon miatt, mert teszem azt, tíz kilóval nehezebb volt, mint aki rátámadott. Másfél évtizede van módom közelebbről ismerni a bűnüldözői, áz igazságszolgáltatói gyakorlatot, így többször találkozhattam a saját és — mondhatom talán — a közvéleményt egyáltalán nem megnyugtató ítéletekkel. Szemtanúja lehettem olyan eljárásoknak, amelyek a legmesszebbmenőkig figyelembe vették a bűnöző, a vádlott jogait, érdekeit. És ez utóbbi így van jól. De valahogy úgy kellene viselkedésünkre szabályokat alkotni, hogy ne csak a bűnözőknek, hanem a becsületes embereknek és például az értünk intézkedő rendőröknek is legyenek jogai. A korszerű gyógyászati eljárások ma már feltételezik a bonyolult, drága gépeket, berendezéseket. Vizsgálatok sora hazánkban egy betegnél is sok száz ezer forintot igényel. Mit tesz az orvos, ha leegyszerűsítve a kérdést, egy gépe é» két betege van ugyanahhoz a gyógyításhoz? az orvosi etikáról A Évszázadokon át misztikum lengte kö- w rül az orvos személyét. Mára ez a korlát ledőlt, maradt a tekintély, amelynek kivívásáért és megvédéséért nap nap után küzdenek meg hazánkban az orvosok. Ez a tekintély alapvetően függ az orvosok magatartásától. Mit jelent szocialista társadalmunkban az orvos etikája? — Az etika nem egy évezredeken át megcsontosodott tudomány, hanem egy folyamat, amely ugyanúgy nem vonhatja ki magát a társadalmi folyamatok hatása alól, mint mondjuk egy matematikus a kibernetika újdonságai elől sem zárkózhat el. A fejlett szocialista társadalom eddig soha nem látott követelményeket állított az orvosok elé. Nemcsak az egyes tudományágak művelése, a nemzetközi eredmények nyomon követése, a tudományos kutatás lett napi feladat, hanem a társadalmi viszonyokban bekövetkezett változás hozta szükségszerűen magával, hogy valamennyi orvos átértékelje a klasz- szikusan az orvosi etikát meghatározó tényezőket, mégpedig az orvos és a társadalom viszonyának alakulását, a beteggel való kapcsolatát, az orvoskollegákkal való együttműködését,-és végül az orvosnak saját magával, a lelkiismeretével szemben is újfajta kérdésekre kell válaszolnia. A Professzor úr a Debreceni Orvostudo- ^ mányi Egyetem rektorhelyettese, nyolc éve oktatja a medikusoknak az etikát. Milyen helyet foglal el a hatéves orvosképzésben az etika? — Sajnos, nem olyan a rangja, mint amennyire a későbbi években valamennyi orvos fontosnak tartja majd. A magyar orvosképzésben az a gyakorlat alakult ki, hogy magas elméleti szinten sajátítják el a medikusok az orvosi tudományok elméletét, de nem tanulják meg azt a szerepet, amelyet már a diplomaosztás másnapján magukra kell ölteniük és soha egyetlen percre nem lazíthatnak. Az orvos hét végén, szabadságán, de még magánbeszélgetésen is a hivatását teljesítő ember, aki kész arra, hogy a hozzáforduló rászorulón segítsen. A Orvosi várókban, rendelőintézeti folyo- “ sókon röpködnek a latin szavak. A betegek hihetetlenül sokat tudnak a bajukról, érdeklődnek az orvostudomány, a napi gyógyítás ismeretei iránt. Milyen álláspontra helyezkedik a mai orvos ebben a helyzetben? — Felvilágosult, az egészségtudomány iránt fogékony lett a társadalmunk. Ennek a ténynek örülnünk kell. Ma már nem lehet mindent gondosan eltitkolni a beteg elől. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a beteg majdnem annyit tud a betegségéről, mint az őt gyógyító orvos. A leggyakrabban csak részkérdéseket ismer, felnagyít egyes jelenségeket, a szomszéd, a sógornő, a munkatárs gyógyszerében hisz. Tehát egyrészt „helyre kell tenni” az így szerzett tudást, de a legfontosabb feladat, hogy az orvos úgy építse fel a gyógyító folyamat egészét, hogy a beteg ismereteit, a tudomány megismerésére, az egyes betegségek lefolyására feltett kérdéseit is a terápia szolgálatába állítsa. a Ha már a beteg ismereteinél tartunk, ^ alapvető etikai kérdés, mennyit mondjon el az orvos a betegnek. Nyugaton és a szocialista országokban eltérő álláspontot képviselnek az orvosok. Nyugaton általában megmondják a betegnek: gyógyíthatatlan-e és várhatóan mennyi ideje van hátra. Nálunk teljesen ellenkező a gyakorlat. Melyik az etikusabb magatartás? — Ha a gyakorlati elintéznivalókat tekintjük, talán racionálisabb, ha megmondják a betegnek, készüljön fel a legrosszabbra ... Megírhatja a végrendeletét, intézkedhet az örökség elosztásáról. De mi, szocialista orvosok soha nem tekinthetjük megengedhetőnek, hogy az életbe, a gyógyulásba vetett hitet elvegyük a gyógyíthatatlantól. A hozzátartozónak kötelességünk pontos információt adni. A családtag átvállalhatja a halál körüli de az élők számára fontos intéznivalókat. Közép-Európában általában a beteg igényli, hogy utolsó percig bíztassa az orvos. A hippokratészi esküt szegnénk meg, ha a beteg titkát akár magának a betegnek a tudomására hoznánk. A Felvilágosult társadalmat említett előbb ^ professzor úr, s most mégis azt mondja, soha, semmilyen körülmények közt nem szabad a végső szót a beteg tudomására hozni. Nincs ebben ellentmondás? — Ha a dolgok logikáját nézzük, talán. De a beteg ember étrékrendje egészen más, ....a beteg a kezünkbe adja az életét, ránk bízza az egészségét, s ez a legfontosabb érték, amivel orvos ezen a földön gazdálkodhat. S ezzel sáfárkodni a legnemesebb feladattá teszi az orvos hivatását. Egész etikánkat ennek szolgálatába állítjuk.” mint az egészségesé! Az őt körülvevő világ dolgai átértékelődnek, s amit addig fontosnak tartott, a betegágyon tudomást sem vesz róla. Addig, míg egészséges valaki, józanul mérlegeli, ha majd ő beteg lesz, pontosan tudni akarja mikor és mi vár rá. Aztán bekerül a kórházba és pontosan ugyanúgy viselkedik, mint minden más beteg. Igényli, hogy az orvos tájékoztassa őt az állapotáról, de csak addig, ameddig bízhat a gyógyulásában ... Működésbe lép a biológiai lét csodálatos motorja, az értelem tudja, az érzékelés azonban nem képes felfogni a szervezet működésének véges voltát. Orvosi hivatásunk legszebb feladata, hogy a hozzánk forduló betegeknek meg kell adnunk a modern medicina minden diagnosztikus és terápiás eljárása mellé a biztató szót, hogy ne veszítse el emberi tartását az utolsó pillanatban sem. A A szervátültetés mindennapi gyakorlattá vált. Milyen etikai kérdéseket vet fel ha élő szervezetből, vagy ha halottból vesznek ki valamilyen szervet a transzplantációhoz? — Ha élő szervezet a donor, ez inkább etikai, míg az utóbbi inkább jogi megítélés alá esik. Ami minden esetben vitathatatlan, az élet feltétlen tisztelete vezérli a szervátültetésben részt vevő orvosokat. Etikai kódexünk rögzíti, gyermeket, kiszolgáltatottat, halálraítéltet soha nem tekinthetünk donornak! Halottak esetében mindig a halálmegállapító bizottság dönt, bekövetkezett-e ténylegesen a teljes agyi elektromos csend. Ez ugyanis a legmegbízhatóbb jele az élet végének. Ebben a halálmegállapító bizottságban nincs benne a szervátültetést végző orvos, hiszen ő esetleg elfogult lehetne egy másik élet javára. Bár az tény, hogy a szerv- átültetés szempontjából az az előnyös, ha minél előbb konzerváló folyadékba helyezik az átültetésre kerülő szervet, viszont a donor újraélesztése esetleg kecsegtethet a pillanatnyi gyógyulás reményével. * A Világszerte alakulnak a szervbankok. w Vannak, akik évekig várnak egy-egy szívre, májra, tüdőre. Ki lehet-e zárni az elvtelen megkülönböztetést, hogy ki kapja az adott szervet a rászorulók közül? — Három orvosból álló bizottság dönt arról, ki kaphatja az adott szervet, ha biológiai, élettani szempontból teljesen azonosak az esélyeik. Nálunk ingyenes a szervátültetés, hogy még csak véletlenül se adjon senki okot anyagilag megvásárolható transzplantációra. Ma már nagyon sokféle szervet ültetünk át, csontot, csontvelőt, térd- és csípőizületet, eret, int, szívet, májat, vesét. Bár az élő szervezetből vett anyag átültetése természetesebbnek hat, mégis a műanyagok térhódítása, az így alkalmazott terápia jelenti a jövő útját. A szervezet immunrendszere jelenleg olyan gátat szab a másik szervezetből származó testrész befogadása elé, hogy az orvosi technika fejlődésében, a modern eljárások elterjesztésében bizhatunk inkább. — Különösen az intenzív osztályokon merül fel gyakorta ilyen probléma. Én még emlékszem arra az időre, amikor azt mondtuk, az orvos ne foglalkozzon gazdasági kérdésekkel, hanem gyógyítson. Mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy a leggazdagabb országok sem tudják beszerezni válogatás nélkül a világszerte drága egészség- ügyi berendezéseket. Szörnyű felelősség, amikor ki kell mondani, hogy egy beteget kiveszünk a műveseprogramból. A heti két- három dialízis tartotta életben, s ezzel egyértelműen döntöttünk a sorsáról. Kegyetlen lelki teher, ennek elviselése és a tévedés kizárása érdekében orvosokból álló bizottság dönt a gyógymód megváltoztatásáról. Ez növekvő probléma mai társadalmunkban. Közismert a nyugatnémet kézilabdázó esete, aki hónapokig feküdt teljes öntudatlanságban és végül mégis felgyógyult. Mi lett volna, ha közben mégis másnak adják oda a lélegeztető készüléket az orvosai! Ebből azt érezzük, a gyógyíthatatlanságot kimondani sokkal később kell. A Az élet befejezésével szemérmeden nem ^ foglalkozunk. Amíg a pap a belenyugvás jelképeként feladta az utolsó kenetét, addig a mai beteg egy kórházi ágyon, távol a szeretteitől háf meg. Sokan teszik fel a jogosnak vélt kérdést, miért nem segítik a szenvedőt könnyű, szép halállal búcsúzni? Hogy viselkedik etikai szempontból kifogástalanul az orvos a halál órájában? — Itt két dolgot sürgősen el kell különíteni. Mint ahogyan a közvélemény sem tesz különbséget a halálba segítés, az eutanázia és a halálfájdalmak könnyítése között, ez a kérdés sem egyértelmű. Mi orvosok, akik az élet szolgálatára esküdtünk fel, soha semmilyen körülmények között nem segíthetjük elő az eutanáziát. Nincs rá indok még akkor sem, ha naponta kérjük a különleges, választott vért a gyógyíthatatlan betegnek, ha akkor is adjuk a drága gyógyszert, amikor kilátástalannak tűnik a beteg állapota. Ha viszont a leglelkiismeretesebb gyógyítás ellenére sem tudjuk a halál közeledtét elhárítani, akkor szent kötelességünk a halálfájdalmak enyhítése. Meg kell adnunk a betegnek, hogy emberhez méltó körülmények közt, önérzetét megőrizve haljon meg. Kórházi gyakorlatunk még nem készült fel rá, de ilyenkor igenis oda-kell engedni a családtagot, a barátot, hisz az már többet jelent az utolsó órában, mint egy újabb injekció. Engedjük elbúcsúzni a beteget, vagy ha az állapota olyan, hazaadjuk, hogy szerettei körében búcsúzzon az élettől. A Az orvosok fegyelmi vétségeiről a na- ” gyobb nyilvánosság is tudomást szerez. Szükséges-e az effajta megszégyenítés, noha az természetes, hogy tudásban, etikában a legtöbbet várjuk el az orvostól? — Az orvos tévedéséről vagy vétségéről nem szabadna a nagy nyilvánosság előtt beszélni. Félreértés ne essék, nem eltussolás- ra gondolok, szakmai berkekben igenis marasztalják el az illetőt, a jelenleginél hatásosabban, de a beteg bizalmát nem kellene megrendíteni a fehér köpeny hitelében. Hisz ő nem X vagy Z vétségét jegyzi meg, hanem az orvos tekintélye omlik előtte porba. Mint ahogyan a tisztet sem fenyítik meg a közlegény előtt, a nyilvánosság előtt zajló elmarasztalás többet árt, mint használ. a Milyen a mai magyar orvostársadalom ^ etikája? — Az orvosi etikát nem választhatjuk el a társadalom egészének etikájától, szoros kölcsönhatásban állnak egymással. Az is etika, hogy az orvos állandóan képezi magát, nyelvet tanul, hogy a nemzetközi eredményekkel lépést tartson. Tanul egy életen át, hogy a medicina mindenkori újdonságait al- kamazni tudja betegei érdekében. Magyar- országon az orvosok többsége eleget tesz a társadalom által támasztott Igen magas erkölcsi és tudásbeli kívánalmaknak. Bemegyek egy kórházba és kérdezés nélkül megállapítható, milyen ott az orvosi etika. A portás köszönésétől kezdve az ápolónő mosolyáig, a tisztaságtól a betegek közt ural-, kodó légkörig árulkodik minden az ott máikodó magatartásról. Nem nagy szavakról, deklarált etikai tézisekről van szó, hanem sok olyan apró tényező meglétéről, amelyek közepette jó érzéssel keres gyógyulást a beteg. S végül egy személyes példa. A medikusoktól mindig megkérdezem: ki az alá- és fölérendelt az orvos-beteg kapcsolatban. Kapásból az orvost mondják. Dehogyis! Abból kell kiindulnunk, hogy mindketten a gyógyítás folyamatának résztvevői, hiszen a beteg a kezünkbe adja az életét, ránk bízza az egészségét, s ez a legfontosabb érték, amivel orvos ezen a földön gazdálkodhat. S ezzel sáfárkodni a legnemesebb feladattá teszi az orvos hivatását. Egész etikánkat ennek a szolgálatába állítjuk. A Köszönöm az interjút. Tóth Kornélia i4fRKk dr. Lampé István professzorral KM HÉTVÉGI melléklet
