Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. március 3. O B arangolni kéne. Soha volt. Megöregszünk lassan mi hogy: „önmagam akarom fű nőtt, ahol művelték, megnem látott, ismeretlen is. megvalósítani”. A ház is ön- kötött. Csak az út mélyült tájakon. Ahova nem maga szeretne lenni, de nem egyre lejjebb, jár se autóbusz, se vonat, hagyják. Bevonják nemesva- Aki gépkocsival suhan Toahova nem lehet szakszerve- Űjsor, Ócskasor, Alsó-Sós- kolattal. Űj ház nem épült kaj, Miskolc felé (majd azt zeti beutalót kérni, s amit kút, affelé ment a Manyigát. itt, Nyírtelek, ez a sok kis- írtam, hogy: „ki gépen száll aprócska pötty se jelez a tu- Balra nyílt belőle a Dugtos, falvas nagyközség másfelé fölébe...”) a két falu szélét ristatérképeken. De sokszor jobbra föl meg a Remész. Itt terjeszkedik. A busz sem jön látja csak. De sokszor elgon- elgondoltam már, hogy csak állunk most azon a dombon, idáig, homokutakon, a hor- doltam már, hogy mit jelent úgy, egy hátizsákkal, — ben- amelyik mögött a tűz villo- hosokban gyalog jár aki itt ismerni egy megyét, egy tá- ne kenyér, szalonna, bicska, gott. Erről készült a kép is. lakik még. Autóval be lehet jat, egy hazát. Nem az orsó — nekiindulok. — Sose Ott hátul az a nagyobb épü- jönni esőben is, — a homok szágutakat ismerjük mi csak? lett belőle semmi. Valami let a régi iskola, s itt közé- elnyeli a vizet, — csak az Nem a városok, községek főszükség, valami rosszul be- pen, a vastag ág alatt a kis akáctüskékre kell vigyázni, utcáit, melyeken keresztül- idegződött életforma, amitől ház, ahova bekérezkedtünk mert az van itt rengeteg. robogunk? Benzinkutakat is- már nem tudunk elszabadul- egy éjszakára. D. Miska is régen járt er- merünk, tudjuk, melyik*, az ni: visszatart. Hol a kaland? — Ez az egyetlen kiemel- re, följebb lakik, az Űjsor éjjel-nappalos. AutóscsárdáKolumbusz vágya, hogy ten- kedő objektum a környéken kanyarulatában. Szakdolgo- kát, ahol mindig friss lapgerre szálljon? Pedig nemmondta katona viselt nagy- tatában azt írta: „A távol csánka van. S az a kis holt- kéne messzire se menni. apám. — Idelőhetnek. élő hazalátogatók mondják: ág, három kilométerre a tuft Nem megy a kártya. Hiába írja Arany János a Hídava- tásban, hogy: „kártya perdül, kártya mén”, ez most nem „mén” sehova, s lassan leszáll a tél végi este. A domb mögött tűz. Valaki égeti a gazt. Vibráló fénye idelátszik.i füstje erre száll. — Emlékszel a manyigáti iskolára? H. Jancsi bólint: — Van mögötte egy kis erdő. Oda jártunk fát lopni. Volt egy szürke lovam, meg egy taligám. Az oroszoktól kaptam. Megraktuk fával és behoztuk Nyíregyházára, a Széna térre eladni. — Arra a kis erdőre én is emlékszem. Ott játszottunk nyaranta. — Nagy különbség — mosolyog H. Jancsi. — Csakhogy én a tűzre is emlékszem egy másik, régebbi domb mögött, amitől úgy megijedtünk. Igaz, halványan, de emlékszem. Aknavetőtűz volt. Fénye folyamatosan villogott, mert nem hagyták abba egy percre sem. — Valami utóvédharc lehetett. A németek már nem tudtak labdába rúgni, de azért még egy üteg beásta magát. „Kitartunk a végső győzelemig.” Mindegy, régen Összeszedelőzködtünk hát, bezártuk a tanítói lakást és a két domb között völgyes úton lapulva idejöttünk, ebbe a kis házba. Már nem emlékszem kik laktak akkor ott, s arra is csak úgy eltűnőben, hogy vastag dunyhába csavartak: ne halljam a robbanásokat. Most, hogy benyitunk, mosolygós arcú fiatalasszony fogad. — Nem apu jött — mondja a kisfiának, s üdvözli D. Misit, aki vállalta, hogy elkísér erre az emlékező barangolásra. Felballagunk a dombra. A községnek ezen a részén semmi sem változott. Minden ugyanúgy van, mint gyerekkoromban. Ha csak a nemesvakolatot nem számítjuk, amit valaki egyszer kitalált, s azóta eltűntek a fehérre meszelt falak, s az alul feketére húzott lábazatok. Hányszor halljuk ezt a manapság divatos kifejezést, olyan nagy a változás, rá sem lehet ismerni a községre.” Most elgondolkodva bólogat. — Igen, itt minden ugyanaz. ★ A kövesút, a 38-as, már akkor is keresztülvágta Királytelket, amikor még valóban kőből volt, szép ívelten rakott kiskockakőből. Nyíregyházáról Tokaj felé haladva jobbra előbb a királytelki szőlők voltak, ami most Dózsaszőlő (ott van a Manyigát is, legtávolabb az úttól). Azután balra a volt Király- telek-puszta, ma Nyírtelek. A Szőlőben kommenciós cselédek laktak aprócska házaikban, úttól, kastélytól messze, s járták hajnalban, este a dombok közé süppedt gya- logutakat, melyek talán a sok mezítlábas taposástól vályú- sodtak a futóhomokba. Mert a lábak nyomán felszálló port odébb vitte a szél, és máshol rakta le. Ahol nem jártak, nyögi úttól, ahol a tündérrózsa nő? ... — Gyakran jársz haza? — kérdem megint H. Jancsit, az „ős-dózsaszőllősit”, aki az ócskasoron lakott. — Elég gyakran. — Legutóbb? — Két hete vezettem ott meccset. Nyírtelek játszott Rakamazzal. Kikaptunk. Egyébként feleségem szülei még élnek, hozzájuk is sűrűn megyünk. — Sok szőlősi dolgozik Nyíregyházán, a régiek közül. Szoktál találkozni velük? — Tudunk egymásról. S hogy majdnem mind itt van már, akikkel együtt fociztunk a porban, nem csoda. Törekvő nép élt ott mindig. Kommenciósok ivadéka, akik megszokták, hogy mennek, s megkeresik a megélhetést. ★ A dombról lefelé jövet D. Misi a fóliasátor bordáira mutat. Ott állnak a kert véBarangolósok Tűz a domb mögött gében, nemsoká rájuk húzzák az átlátszó műanyagot, s kezdődhet a palánta nevelése. Móricz Zsigmond fél életét végigkínlódta leányfalusi kertjében egy melegházzal. Évről évre ráfizetett a palántákra, de a hagymára, paprikára, s a paradicsomra is. Akkor ez még nem volt üzlet. Most jó volna kiköltözni ide, ültetni, salátát nevelni, csak ne esne úgy ki a forgalomból. Benézünk a régi iskolába. Idős, nyugdíjas tanító lakik benne, fát rak a tűzre, amikor rányitunk. Megörül nekünk, s el is mondja, miért. Unalmas itt az élet „távol a világtól”, a magányos embereknek. — Felállók, sétálok egyet az udvaron, bejövök, teszek a tűzre. Ennyi. Nyáron ennek is csak a fele. Az asztalon varrókosár, benne villanykörtére húzott zokni. Fotós kollégám kézbeveszi, nézegeti a szinte művészi stoppolást. — Nem éri meg — mondja az öreg tanító mosolyogva — egy zoknira még telne, ha kilyukad, ennyire nem kell spórolnom. Időm viszont van, s figyeljétek meg, milyen egyenesen mennek a szálak. Már egész nagy felületeket be tudok szőni. — Ez volt a szolgálati lakásom — mondja később, s aztán, hogy nyugdíjba mentem, megvettem. Elmondom, hogy nagyné- ném itt tanított, s itt is lakott. Emlékszik rá, nagyapámra is, akivel gyakran kijártunk. — Húzódik a falu, a forgalom felé — mondja. — Mint az amőba, kinyújtja tapogatóját, s lassan utánaaraszol a teste. Amikor még nagyapáddal jöttetek, a Tokaji út és a falu között jó négy kilométeren csak a puszta mező volt. Aztán bekötő utat csináltak, amellett meg kétoldalt felépültek a házak. Az út felé növeszt új ágakat a falu, emezeket meg elsorvasztja. Lám, ez a rész itt már félig halott. A kertek alatt, egy régi ho- mokúton törekszünk ki a buckák közül. Gépkocsivezetőnk beleélte magát az emlékezésbe. — Menjünk már el a laktanya felé is — mondja, — mert én meg ott voltam katona. — Miért ne? Ha már benne vagyunk. A laktanya felé vezető út (a harmadik kinyújtott kar) egészen más világ. Mintha valami fantasztikus időalag- úton haladtunk volna át. Villák, emeletes paloták pincegarázzsal, színesüveg előtetők, padlásszoba, erkély, tetőterasz. Egyik-másik olyan, hogy ha mesebeli három kívánságom lehetne, egyet kívánnék, hogy abban lakjak. Sajnos sok köztük a fölöslegesen hivalkodó is, az ízléstelen házszörnyeteg, a pöf- feszkedő, „mindent bele, hadd lássák, hogy telik”. Pedig kár. Iszonyú pénz van bennük, sokkal több mint a hasonló méretű, ízléses házakban. D. Misi bólogat. — Lám, így van ez. Akinek nincs pénze, szép fehér falú, tor- nácos házról álmodik. Akinek van, az kockaházat épít saroktoronnyal. M em megy a kártya, alig forognak a lapok. Meg kéne keverni rendesen, vagy új paklit szerezni, mert ez a régi már ragad. Esetleg fel kéne állni, s elindulni soha nem látott, ismeretlen tájak felé. Hátadon zsák, benne kenyér, szalonna, bicska, só. Valahol egy országút menti domb mögött tűz lobog. Gazt éget egy ember, hosszú pálcával piszkálja a tavalyi száraz ágakat, cigarettát kínál és szívesen elbeszélget veled. Vagy van egy falu, ahol még előre köszönnek az idegennek. — Csak ahhoz le kéne térni az útról, a megszokott szürke betonról, s ez a nehéz. Mester Attila OH hátul, az a nagyobb épület a régi iskola... (Gaál Béla felvétele)
