Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
1984. március 3. O MEGYÉNKBŐL INDULTAK Dr. Raft Miklós A Parlamentben, dolgozószobájában beszélgettünk. Raft Miklós tavaly tavasszal került jelenlegi beosztásába: a kormány titkárságának vezetője. Alig múlt ötvenéves, s már több, mint negyedszázados az állam- igazgatási tapasztalata. Volt járási tanácsi osztályvezető és elnökhelyettes (Hatvanban), városi tanácselnök (Gyöngyösön). Közben munka mellett jogot tanult, majd Moszkvában elvégezte az SZKP főiskoláját. Hazajőve az Államigazgatási Szervezési Intézet igazgatója lett, majd a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának elnökhelyetteseként dolgozott. Gyakorlott előadó, mondatai feszesek amikor a munkájáról beszél. Ám érezhetően oldottabbak, ha a szülőföldre, a diákévekre emlékezik. — Záhonyban születtem, édesanyám szülei éltek ott. Nagyapám, Bodnár József, háromholdas kisparaszt, aki az állomáson is szorgoskodott, mint pályamunkás. Egy baleset után rokkant nyugdíjasként kapott egy kisebb összeget, ebből és három hold földjéből élt. Mi, gyerekek, ott töltöttük általában a szünidőt Gimnáziumba Kisvárdán jártam: népi kollégista voltam. Ez annak idején a kisvár- dai Bessenyei gimnázium alagsorában kapott helyet, összesen három teremből állt, s mi voltunk vagy negyvenen. Nagyon kezdetleges körülmények között kezdtünk. Alumínium lavór volt, de fekhely már nem, arról mindenkinek magának kellett gondoskodni. A nagyapám ácsolt egy dikót — ami négy lábon álló lapos kis alkalmatosság volt — és rajta egy szalmazsák —, ez jelentette a komfortot. És — bár nagyon szegények voltunk — ténylegesen azt hittük, amit énekeltünk is: „Holnapra megforgatjuk az egész világot...” Lelkesedtünk, és jártuk a falvakat — teherautón. Ha úgy hozta a sors, békekölcsönt jegyezni, máskor pedig programokat, műsorokat adni. Nagyon jó közösség volt ez a kollégiumi kollektíva. Volt önkormányzatunk, ahol közös dolgainkat együtt döntöttük el. És életünk indításánál sokat segítettek kommunista tanáraink, akik a kollégistákat a politikai érdeklődés útjára vezették. Véleményünkét kérték, befolyásoltak, a politikai érdeklődést igyekeztek bennünk felkelteni. A többi már ment magától. Jó szívvel emlékszem ezekre a tanárokra, s azokra is, akik „csak” a rendezett, megalapozott tudás iránti óhajunkat keltették fel —, akik nem voltak politikus alkatúak, de jól tanítottak. Szívesen emlékszem az általunk rendezett színdarabra, azok sikereire a megyei kulturális versenyeken. És Várdához kötnek az ifjúkori bolondozások is! Aztán eljött a pályaválasztás ideje. Talán a kultúrfelelősi megbízatásom, meg a színjátszóknál elért sikerek ösztönöztek rá, hogy filmrendező legyek. Jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol a második rostán — szerencsére — kiestem. így kötöttem ki Egerben, a tanárképző főiskolán, ahol szép esztendőket töltöttem. Első állomáshelyem a Heves megyei Apc község volt, ahonnan rövid idő múlva bevittek a hatvani járáshoz — innen kezdődik a közigazgatási pályafutásom. Szárnyalt az idő Raft Miklós életében. Tanulás, feladat, újabb tanulás, még nagyobb feladat —, fiatalon, tele lendülettel... — Huszonöt éves voltam, amikor elnökhelyettes lettem a hatvani járásban. Most talán furcsának hat (bár nem tudom, miért.. .), de akkor ez természetes volt. Onnan kerültem Gyöngyösre, tanácselnöknek. Az SZKP pártfőiskolája következett, majd Budapest, a tanácsigazgatási szervezési intézet vezetése. Szép munka volt, szép feladatokkal... Utána a kormány tanácsi hivatala, elnökhelyettesi beosztás. Hét év itt is, ezek az én életem eddigi „hétéves szakaszai...” Mondhatnánk, hatalmas változások résztvevőjeként haladt. Talán kivételes életút? — Aligha, öten vagyunk testvérek, az ország legkülönbözőbb helyein telepedtünk le. Egy húgom Nyírmadára ment férjhez, öcsém Székesfehérváron mérnök, egy másik a paksi atomerőműnél dolgozik, egy húgom Ajkán pedagógus — szétszóródott a família. Mindenütt gyerekek is vannak, nagy a család. Az én fiam orvostanhallgató, most negyedéves, a lányom középiskolás. Feleségem pedagógus, jelenleg pártmunkásként dolgozik. És a kapcsolat a mai Szabolccsal? Mit jelentenek a gyermekkori, ifjúkori emlékek a politikus Raft Miklós számára? — Az érettségi találkozó mindig nagy esemény nekem, különösen, ahogy múlnak az évek. Jó alkalmat adnak, hogy ne csak egymással beszélgessünk, hanem újra ismerkedjünk a tájjal, az üzemekkel, az emberekkel is. Benyomásaimat abban tudnám összegezni: a mi szép iskolánk kissé megkopott, a város viszont szebb, nagyobb, sokat fejlődött. Ma már nehezen találjuk meg a kis utcácskákat, amelyek annak idején az első randevúk színhelyei voltak. Gyarapszik a környék is. Az egész kisvárda—záhonyi vonal — amit any- nyiszor bejártam olykor gyalog is. Egy nagy rendező pályaudvar az egész! És a néhány száz lelkes falu, amelyben születtem, tulajdonképpen az előszobájában van annak, amit városnak nevezünk. Nem elsősorban a jogállást tekintve, sokkal inkább az ellátás, arculat miatt. Sokáig tanácsi területen dolgoztam, és elsősorban hivatásom révén kerültem gyakori kapcsolatba a megyével. 'Mindig örültem annak, hogy nem csak a megye fejlődött észrevehetően, de közigazgatása is. Sok tehetséges ember került a községi, városi, megyei szervekhez, sok kezdeményezés indult útjára Szabolcs-Szatmár megyéből, a közigazgatási munkát, a közszolgálatot, a megye lakossága életviszonyainak javítását célzó akciók. Kialakult a városhálózat, kellemes kisvárosok vannak a megye minden táján. Hallgatom a keresetlen szavakat, az emlékezést. Közben az előbb említett Záhonyra gondolok, amely ma nem csupán átrakó, rendező pályaudvar, hanem a magyar vasút egyik fő ütőere, s közben Raft Miklós egy másik „rendező pályaudvarról" beszél... — Mostani munkahelyem a Minisztertanács Titkársága. Ez a kormány munkaszervezete. Feladata, hogy szolgálja a testületet, segítse a döntések előkészítését, kísérje figyelemmel azok végrehajtását. Egy rendező pályaudvarhoz hasonlíthatnám, ahol jönnek- mennek az ügyek, amelynél — mint akár Záhonyban — fontos, hogy minden pontosan érkezzen és induljon, ütközések ne legyenek. A Minisztertanács Titkársága feladatai közé tartozik, hogy elősegítse az államigazgatás fejlesztését, korszerűsítését. Ebben a folyamatban egyfajta közvetítő láncszem, a különféle kutatóhelyek és a döntést hozó kormányzati szervek között, gondoskodik arról, hogy az arra hivatott szervek a tudománytól többféle döntési alternatívákat kapjanak. Ennek a szerepnek a betöltéséhez széles kapcsolati rendszerre van szükség — a tudományos élet és a gyakorlati munka területén egyaránt. A Minisztertanács Titkárságának feladatai vannak az állami személyzeti munka korszerűsítésében, a tapasztalatok elemzésében, feldolgozásában is. Az alapvető rendeltetése azonban a kormány üléseinek előkészítése, s ez nem csupán technikai, hanem^érdemi tevékenységre alkalmat adó, szerteágazó munka. Egy tevékeny, érdekes életút íve — amely Záhonytól a Parlamentig emelte Raft Miklóst — nemcsak a nagy lehetőségeket reprezentálja. Annál sokkal többet: az egyszerűséget, szerénységet is... — Több mint másfél évtizede köt munkám a fővároshoz. Annak idején én is úgy kezdtem, mint sokan mások, akik — falusi származásúak lévén — vonzódnak a természethez, a nagyvárosba kerülve sokáig idegenkednek a zajtól, a nagyvárosi nyüzsgéstől. Szeretem a munkámat, de a szombatot, vasárnapot lehetőleg meghagyom a pihenésre. Igaz, nem mindig sikerül... Raft Miklós mostanában ritkábban jár Szabolcsban. De aki szavát hallja, életéről kérdez, hamar megtudhatja: mindennapjaiban a szülőföld ma is jelen van. Például abban, hogy a parlamenti dolgozószobában, amikor munkájáról beszél, annak szemléltetéséhez a rendező pályaudvart idézi. Amelyből a legn gyobb itt van nálunk, Záhonyban, az ő szülőföldjén... Marik Sándor Dr. Raft Miklós AZ ÚJ ELNÖK NYILATKOZIK A lengyel filmgyártás éledezik A derék Svejk katona kalandjaira emlékeztető mulatságos történetet tervez filmre vinni Janusz Majews- ki lengyel rendező, s a filmjét Magyarországon szeretné forgatni. Az első világháború utolsó napjaiban játszódó történetben egy magyar, egy lengyel, egy cseh, egy osztrák katona szökik a monarchia hadseregéből, s velük tart egy olasz hadifogoly is. Ügy tesznek, mintha az ötből három kísérné a dezertálás miatt hadbíróságra a másik kettőt. így kalandozza be az öt barát Magyarországot, mindig továbbállva, amikor már ég a föld a talpuk alatt. A sok kacagást ígérő film forgatókönyvét a csehszlovák Pavel Hajny írja, akivel Janusz Majewski már két nagy sikerű filmet készített lengyel—csehszlovák koprodukcióban, köztük a világszerte nagy sikert aratott Hotel Pacifikot. Majewski azt szeretné, ha az öt jellegzetes figurát eredeti nemzetiségű színész alakíthatná. Új kaposolatok Ez a filmterv volt az egyik leggyakrabban visszatérő gondolata a rendezőnek, amikor tervezett budapesti útja előtt az MTI varsói tudósítójával beszélgetett. A másik, az utazás fontosabb célja: kétévi szünet után felújítani a hajdani gazdag és baráti kapcsolatokat a magyar kollégákkal. „A szükségállapot bevezetésekor minden társadalmi szervezet működését felfüggesztették, így a filmművész szövetséget is. Amíg nem működtünk, megszakadtak a nemzetközi kapcsolataink is. Januárban jártak nálunk a szovjet filmművész szövetség vezetői, s együttműködési megállapodást írtunk alá velük erre az évre.” Majewski két hónappal ezelőtt lett a szövetség új elnöke. Személyében a realista irányzat győzedelmeskedett a szervezet feloszlatását illetve önfelszámolását sürgető tendenciákkal szemben. A rendező ma a filmkészítés szervezeti, technikai feltételeinek biztosításában látja a szövetség legfontosabb feladatát. „Az alkotói kifejezés szabadságáért minden művésznek magának kell megküzdenie. Mi többet tehetünk a/ kollégákért, ha biztosítjuk az alkotáshoz szükséges feltételeket. Ha a művésznek nem kell ezernyi technikai nehézséggel, ostoba bürokratikus előírással küzdenie, ha van hol és mivel dolgoznia, akkor több ideje marad, hogy elmélyedjen a művészi kérdésekben.” Nőtt a technikai lemaradás A szövetség vezetői nem véletlenül hangsúlyozzák ennyire az alkotás anyagi feltételeit. Az utóbbi években, miközben többszörösére nőttek a filmek előállítási költségei, a géppark leromlott, nőtt a technikai lemaradás más (nem csak nyugati) országok filmgyártásához képest. Ezzel együtt is tavaly például 33 új lengyel filmet mutattak be, — csak hárommal kevesebbet, mint a mindenkori rekordévben. Ezek közül több — kiváló — alkotás a szórakoztató műfajba tartozik. Ilyen például Machulski filmje, a Szexmisszió. (Vabank című filmjét Magyarországon is sikerrel játszották.) A filmben egy atomkatasztrófa után csak nők maradnak életben a földön. Felolvasztanak két kapszulát, amelybe egy-egy férfi van belefagyasztva. A sci-fi-komédia arról szól, mit művel a két férfi a nők világában. A csakis a rock című új film a legnépszerűbb rockegyütteseket felsorakoztatva ígér nagy közönségsikert. A húszas évek, harmincas évek című alkotás a két háború közötti Varsó re- vűibe és kabaréiba vezeti el a nézőt sok tánccal, zenével, mulatsággal. Előkerülnek a doboxok „Már-már aggasztó is ez az elfordulás a komolyabb kérdésektől — magyarázza Majewski, hozzátéve, hogy most nehéz mai témájú filmet készíteni. — Nem arról van szó, mintha félnének az ilyen filmektől, hanem arról, hogy minden olyan gyorsan változik, olyan gyorsan távolodik tőlünk. Nehéz valamilyen nézőpontot találni. Ami ma még izgat bennünket, holnap már nem időszerű.” Szerinte ebben az időszakban minél több dokumentumfilmet kellene készíteni, — mégha csak az archívumok számára is. A szükségállapot idején visszavont filmekből néhányat már vetítenek a mozikban, s Majewskinek meggyőződése, hogy a többi, korábban be nem mutatott játék- és dokumentumfilm is lassanként vászonra kerül, mivel ezek értékes és szükséges alkotások. „Az 1980—81-es események művészi filmes feldolgozása még várat magára.” Előbb- utóbb minden korszaknak megszületik a maga költője és a saját filmje — mondja erre Majewski, de hozzáteszi, hogy a művészetnek nemcsak akkor kell hozzászólnia, amikor már mindent tudunk egy korszakról. „A művészetnek joga van olyan kérdéseket is feltennie, amelyekre önmaga nem tud választ adni.” Erdélyi nyelvben mártózik az olvasó Sütő András kétségtelenül a magyar nyelvterület egyik legnagyobb élő prózaírója. Az Anyám könnyű álmot ígér óta mind írására, gondolati rezdülésére az olvasók legszélesebb rétege figyel oda. A Mezőség adta őt a magyar irodalomnak, az a kis falu, ahol Kemény Zsig- mond utolsó éveit élte. Gyönyörűségesen szép erdélyi nyelvében örömmel mártózik meg az olvasó, s érti a mai magyarság sorsáért aggódó, meg nem alkuvó közéleti embert, aki a kisebbségi sórsból emelt fővel tekint reánk. A Szépirodalmi Kiadó a Nagyenyedi fügevirág és az Évek — hazajáró lelkek című nagy sikerű műveiből válogatott esszéit, úti tűnődéseit, emlékezéseit adja közre Az Idő markában címmel. Természetesen bővebb ez a kötet a korábbiaknál, hisz azóta sem pihen alkotó szelleme, s azóta a múló idő is gondolatokra sarkallta — Illyés koporsójánál is ott állt, miként korábban Nagy Lászlót is elsiratta. „Ne sirassátok őt — mondja az életmű, amit nehéz lesz bárkinek is meghaladni a jövő században, de magunkat is siratnunk kell a fogyatkozásban. Mert nem bizonyos, hogy elég erőt merítettünk az ő erejéből, Kháron ladikjának láttán, amellyel ő már éltében megfordult odaát. Ahol nagy elődei várták. Ahol most a turini remete, hűséges honvéd-Józsáját látván őbenne, újból azt mondja: Eljött Magyarország! Jött az üzenettel: Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartó, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk.” Ez volt búcsúszava s üzenete akkor, de ezt mondja mindig, ezt mondta a televíziós beszélgetésben is: „Ügy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” ... Hervay Gizella is Erdély szülötte. A hitves, a gyermek tragikus elvesztése után, próbált új létet teremteni nálunk, Magyarországon. Nem sikerült. Áthozta és odahagyta sorsát, a nem fe- lejthetőt. Hervay Gizella Ló- denkabát Kelet-Európa szegén című döbbenetes erejű verseskötete posztumusz kötet, megjelenését a szerző már nem érte meg — megölte őt a bánat, a fájdalom. A kötet minden sora a mélységes gyászé és fájdalomé, sorai fagyos, kietlen s vigasztalan hidegen kopognak; nincs feloldás semmiben. A kötet utolsó ciklusa, a Gyalogzsoltár a magyar költészet legszebb darabjai közé tartozik. Méliusz Józsefnek, a romániai magyar irodalom nagy öregjének legutóbb a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg a kalandos sorsú Város a ködben című regénye — több mint 40 évi há- nyódtatás, visszautasítás után. A bukaresti Kriteriön Könyvkiadó a múlt év végén adta közre a Horace Cockery-múzeum — Horace Cockery darabokra tört elégiája című könyvét. Méliusz, a travesztia, a szatirikus át- költés mestere Horace Cockery személyében találja meg azt az alakot, akinek sorsában a XX. századi költősors értelmezése és magyarázata lehetségessé válik. A pályakép, a sors és egyáltalán a világ oly bonyolult és kusza, az élet oly mértékben irracionális, hogy Cockery nem a valóságot, hanem a vershelyzetet, a műfajt teszi meg kiindulópontnak. De hát akkor miért az elégia, a kiinduló műfaj, és miért nem a kiáltvány, vagy a memorandum? — hisz a század közepének expresszionista költője „szabályosan” csak ezt választhatta. Méliusz úgy gondolja, hogy az irracionálék meghatározottságában élő költő sorsa is szabálytalan, s az elégia maga az élet — az ábrázolás ennek travesztálása. Űjfajta átélés, költői szerepábrázolás Méliuszé, afféle mint Weöres Psychyéje — regényben elbeszélve. A Múzeum és a Darabokra tört elégia a kölcsönösen többszörös magyarázatok összefüggésrendjében egységes egész; az előbbit akár kalandregényként is olvashatjuk. HÉTVÉGI MELLÉKLET
