Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. március 31. 0 VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Ü z ember „engede az ördög intésének, és evék azon tiltott gyümölcsből. És azon gyümölcsben halált evék ... Nem csupán magának, de az ő egész fajának halált evék”, — szól nyolcszáz esztendő messziségón át a halál rettenetéről a Halotti Beszéd. De „azon tiltott gyümölcsben” nemcsak „halált evék”, hanem tudást is, épp általa lett „jónak és gonosznak” ismerője. Az élőlények közt az ember az egyetlen, aki tudja, hogy él, hogy élni jó vagy rossz, hogy van halál, egyszer meg kell halnia, és meghalni rettenetes. Any- •» iszor éli át az átélhetet- ienrt, halált, ahányszor hall , /agy eszébe jut. Halálának afféle előpróbái ezek és 'egtöbbször mégis készületlenül éri a halál. életidejét születéstől halálig tétlen várakozással. Sejtette, hogy a tétlen élet után valóban nem marad utána semmi. Igyekezett nagy — vagy nagynak hitt — tetteket véghez vinni, hogy maradjon híre. Hésziodosz is azzal biztat: „El nem veszhet egészen a hír, amit egyszer a sok nép I szája kimond...” Az ember megpróbált életében többé válni, mint ami, megkísérelte átlépni a félelem, az előítéletek, a kényelem mindenki számára adott korlátáit, hogy élete végességét — és annak tragikus tudatát — koporsó." A bárkát gyomrában a koporsóval temetik el. Ügy tűnik, az ember a sírban is erős, tartós lakást akar, ott is biztonságot óhajt. Hozzá ne férjen testéhez a föld, hiszen „a föld esz meg mindent, az embert is odalenn”. Távol akarja hát tartani magától. Reméli, hogy így jóval túlélheti a maga halálát, megmarad belőle valami a vallás ígérte feltámadásig. Tenni, tenni valamit a megsemmisülés ellen, pedig — a költővel szólva — „Tudom, sírom sötét és hideg lesz, / S szívem porán féüdvére. Így mindkettőjük számára életté válik a halál.” No de beszélnek a halál megóbajtásáról is. Ez iránt is érdeklődtem. Jókai mondja: „Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.” Egy nagyon idős asszony pedig azt mondta: „Én siettetném már a halálom. Régen nem vagyok itthon a világban!” Jól ellátták, szerették, nem volt életunt, csak idegen. Régen kiszakadt az életből, nem sokat értett a megváltozott körülményekből. Idegenebbnek érezte ma— Miikor lehetett az? — Gyermekkoromban. — Akkor sem lehetett szép minden halál. — Nem, de többnyire. — Különbségek akkor is voltak? — Igen! Volt, aki betegségben halt, volt, akit az öregsége vitt el és volt, akit hívtak és mennie kellett. — Ilyet is tud? — Úgy halt meg az egyik nagybátyám is. Egy vasárnap észrevettük, hogy nagyon szomorú. Kérdeztük. Nem akarta, de aztán mégis elmondta. „Az éjszaka itt járt Szabó György: „Láttyátuk feleim sziimtiikkel... ff A tudománytól, a kultúrától magyarázatot kaphat minden tettére, érzésére, indulatára, azok eredetére, irányultságára, de halál dolgában az ember ma is tudatlan. Az elmúlásról nincsenek megosztásra érdemes ismeretei, hasznosítható tapasztalatai, ezért nem beszél a pusztulásról szívesen. Társaságban — jellemző módon alakítván a társalgás szokását — illetlenség halálról szólam. Miért? Kíméletből? Vagy talán, mert halálról gondolkozván köztudottan képmuitatásra kényszerülünk: játszuk a közönyöst, pedig jajveszékelni volna kedvünk és szeretnénk megtépni ruhánkat kiszolgáltatottságunk feletti tehetetlenségünkben. Inkább hallgatunk az elmúlásról — vállalva a hallgatás minden ódiumát —, bár minden örömünk alján, minden tettünk mozgatói között ott van érezhető elemként a halál keserűje, rettenete. Nem tartom túlzásnak kijelenteni: napjainkra mind- - azon rossz közül, melyek évezredeken át konokul kísértettek — éhhalál, tűzvész, árvíz, járvány és háború — egyes-egyedül a halál maradt meg ősi sorsszerűségében: ma is kivédhetetlen! Az ember tudja, hogy a különféle bajokat elkerülendő mit kell tenni, de a maga elmúlásának csak az okát ismeri, miközben bajai még teljesebb megismerésére — és ezáltal elhárítására — lehet reménye,'^ +i alá Ka jövőben is felderíti etette ó:. »tehát' .nem megismerhető;marad számá-* ra. ’ ' -■ ‘ Különös, hogy a tovább tudatosodó ember látókörében mégis szélre került a halál, bekövetkezésének helye pedig már ma sem azonos a hagyományossal és emiatt a végső órában ki-ki magára marad a halállal. Abból az enyhítésből sem jut neki, amiről végső önvigaszként írta Babits: „...te borulsz rám, asszonyi jóság, / mint a letört karóra a rózsák, / rémült szemem csókkal eltakarni ...” Korunk embere általában kórházak, klinikák paravánja mögé zárva néz szembe az elmúlással, szerettei nélkül, magányosan sóhajthatja- „Jaj, meg kell halni, meg kel halni!” El kell dgadnia a halált, bár megbékélni nem tud vele. Hogy képes az ember élni biztos halál tudatával? ,'ogy nem bénítja meg az elmúlás félelme? Az ittlét rövidsége? Az Iliász egyik hőse mondja: „Mint levelek születése, olyan csak az embereké is. i Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő / mást sár jászt újból, mikor eljön a szép tavasz újra: így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.” Hát valóban csak annyi az ember lehetősége, mint a falevélé? Az ember ezt aligha hihette valaha is komolyan. Tanúság rá, hogy az ember sohasem töltötte — tölthette — maradandó értékűnek ítélt tettekkel ellensúlyozza. Mintegy megnyújtsa általuk saját idejét Különben itt rejlik a halandó ember „örökéletű istenekét” meghaladó nagysága: tudja, hogy csak egyszeri az élet és mégis képes feltenni valamire, sőt feláldozni a maga teremtette értékekért, eszményekért, övéiért, s mi több — mások életét is képes a magáéval együtt odaadni ezekért. „Bizony egy ember sem kerülheti el e vermet. Bizony mind ahhoz járók vagyunk” a Halotti Beszéd intelme szerint is és mégis rejtőzik bennünk egy titkolt reménység: hátha mi mégis kivétel leszünk. Elias Canetti írja: „A hosszú életnek a legtöbb kultúrában nagy szerepet játszó óhaja valójában azt jelenti, hogy ki-ki túl akarja élni a vele egykorúakat”. Ettől indíttatva rokonszenvezünk a pátriárkákkal, mint példáival a hosszú életnek, vágyunk életkorban követni őket. hogy lieszármazottaink számos nemzedékén tekinthessünk végig. Ez roppant erős. de nagyon szégyellős vágy. Nem mindegy hogy mikor, hol, milyen modorban beszélnek róla nekünk. Ismeretes a történet: egyszer egy király a bazárban sétált. Az árusok között megpillantott egy jóst. Odament hozzá. Jósolj nekem! — parancsolt rá. A szegény jós nagy „jutalom reményében meggondolatlanul szólt: Felséges uram, te fogod sírba tenni gyermekeidet, majd unokáidat is ... Nem folytathatta tovább. Száz botütést neki! — fortyant fel a király és tovább ment. Kisvártatva odalépett egy másik jóshoz. Jósolj nekem! — parancsolta. És a jós szólt: Felséges királyom, téged nagyon hosszú élettel áld meg az isten, de éppen emiatt részed lesz szomorúságban is: te fogod eltemetni gyermekeidet, sőt unokáidat is ... A király elfogódottan hallgatta, majd így szólt: Derék ember! Száz aranyat neki! A hivő ember hosszú életért imádkozik, az ateista testi-lelki állapotát vizsgálva száz és egy olyan ismérvet, jelet talál — mert akar találni —, amire bizonyos- ságérzetét alapozhatja: hosz- szú életű lesz! Amikor meghal, mert örök életű nem lehet, akkor nagy fejfa, tartós oszlop, emlék mű álljon sírja felett és hosszabbítsa meg hírét a világban. Bizonyos akar lenni ezért előre elkészítteti mara- dandósága eme eszközeit. Farkas József Szatmári ember, szatmári táj című tanulmányában leírja a bárkás temetkezést: „A bárkás temetkezésnél tölgy, fenyő, nyár, újabban akác testfából hasított, manapság már fűrészelt, de gyalulatlan deszkát nyernek, melyekből aztán olyan méretű ladikot ácsolnak össze, hogy beleférjen a reg tanyázik majd. / De fölötte örök mécsként lángol / A Nap, s a fű kihajt.” Az ember kíváncsi, mi történik halála után, mi lesz, ha kiszakadt a maga közösségéből. Szeretné végignézni, élvezni a halálával támadt űr betöltésén fáradozók gondját, szerettei, barátai gyászát, óhajtaná a halál „élményével” gazdagodott bölcsességben látni ellenségei, irigyei hiábavaló kárörömét... Az ember mondattanul elismeri ezzel — az élet minősíti a halált is! Következésképpen nincs rosszabb számára, mint észrevétlen halni, azzal a tudattal menni el, hogy semmilyen űrt nem hagy maga után. Ösztöneinkben is, tudatunkban is benne fészkel: meghalni is könnyebb a magunk közösségében, a magunk közösségével vagy közösségéért, mint magányosan, elhagyva és csak magúinkért. Tehát senkinek sem lehet mindegy, miként hal meg! — Tessék elhinni, hogy a meghalás sem mind egyforma — mondta nekem egy újfehértói asszony. — Van szép halál, van rossz halál és az önmagukat elemésztők választott halála.., Elgondolkoztató! Lehet-e a halál, a megsemmisülés szép vagy boldog? Aki minden dolgát elvégezte, az sem halhat boldogan. Boldog lehet, hogy ólt, hogy kötelességeinek eleget téve távozhat, örülhet, ha küzdései nem bizonyultak hiábavalóknak, de a halál bizonyára mégis rettenetes. Igaz, Goethe azt mondja: „A halál megható képe nem mered borzalomként a bölcs elé, s nem végenyészetként a jámbor elé. Azt visszanyomja az életbe s tettre tanítja, ezt meg bánatában reménynyel teljesebbé teszi jövendő gát, mint a húsz évi bolyongásból hazatérő Odysseus, mert ő még elég könnyen visszatalált a maga világába. A feltámadó szigeti hős az Űj Zrínyiászban már nem képes beiMieszikedni megérteni a világot. Ismét várba húzódik és kirohan a halálba. Napjainkban 20 évi alvás elegendő ahhoz, hogy szükségtelennek és idegennek érezze magát az ember és óhajtsa a halált. A történelem folyamán a nagy sorsfordulók idején sokan élhettek át hasonlót, de ilyen rövid idő alatt annyira eltávolodni soha nem lehetett, mint napjainkban. Emiatt talán több is az ilyen halált óhajtó öreg ember, mint bármikor az elmúlt évezredekben lehetett. — Milyen a szép hálál? — kérdeztem az újfehértód asz- szonytól. — Az, amikor halálos ágyán az ember ott látja maga körül a családját, a gyermekeit, az unokáját, látja, hogy sajnálják, hogy nehezen válnak meg tőle, hogy hiányozni fog ... Amikor a haldokló tudja, hogy szeretteit egymással békességben, boldogságban és anyagilag is jó nyomban hagyja itt... Es egészségesen hal meg, nem pedig kínok közt... — És van, aki ilyen szépen hal meg ? — Egyre ritkább az olyan! — A legtöbb ember nem otthon hal meg, hanem kórházban, ezért? — Kórházban is lehet nyugodtan halni... Talán. Más oka van. Ma már kevés idős szülő van egyetértésben a gyermekeivel meg az unokáival. A mai fiatalok nagyon más úton és másfelé haladnak ... Emiatt van a legtöbb baj. Az ilyen családban a haldokló azt látja, hogy a szerettei éppen csak megszeppentek, valójában nem is bánják, hogy elmegy közülük ... Valamikor talán szebben haltak az emberek...! nénétek. Szemben ültünk a kis szobában az asztalnál. Sápadt, sárga volt, mint halottnak. Azt kérdezte tőlem: Nem fáj neked, Miklós, hogy én olyan egyedül vagyok? Ott vannak a szüleid! — mondtam neki. Azok máshol vannak, nem velem. Én egyedül vagyok és csak sírok, sírok és hiába várok rád.” A nagybátyám elszomorodva felelte: „Várjál még egy kicsit, majd megyek!” A felesége kikönyörögte Istennél, hogy szólítsa el az ő férjét. Ezt álmodta tavaszelőn, őszszel elment ő is. — Tehát szólításra ment... és szépen? — Szépen. A gyermekei, a testvérei mind ott álltak az ágyánál lábtól. A világért sem ültek volna le. Két éjszakát töltöttek szomorúságban talpon, már a haldokló is megsokalta és a második éjszaka éjfélkor azt mondta a legidősebb testvérének: „Vir- rassz, Ferke, virrassz. Nem virrasztói már több éjszakát mellettem!” A megszólított öccs a fal felé fordult és sírt. A haldokló vigasztalta: „Ne sírj, Ferke, ennek így kell lenni. Mennem kell. Várnak. De szépen temessetek, ahogy egy olyan testvérnek, mint én voltam, kijár.” Végül a legkisebb unokáját kívánta látni. Odaállították az ágyához. Hosszan simogatta a gyermek fejét, majd kérdezte: „Kisfiam, fogsz emlékezni rám?” Igen, nagyapám! — felelte a kicsi. Hajnali ötkor halt meg. Hetvenöt éves volt, mai kor szerint fiatal... — A néni is hasonlót választana? — Én már tudom, hogy nem úgy fogok... ! A gyermekeim távol élnek, haza sem érnek, csak halálom után.'Egy lányom van,-<ő lesz csak mellettem. Ha lesz! A lelkére kötöttem, ha végtére kórházba kerülnék és észreveszik, hogy nekem már nem sok van hátra, hozzanak haza. Itt, ezen az öreg ágyon akarok meghalni... A lányom is, a vejem is meges- küdtek, hogy így cselekednek ... — Ennyire tetszik ragasz- kodni a helyhez? — Hát... itt éltem ... itt, ebben a házban voltam fiatalasszony, itt születtek a gyermekeim, itt éltünk az én urammal... és itt halt meg szegény, ő is. Sokan a hirtelen halált tartják a legelfogadhatóbb- nak. Egy ismerősöm előre tudta, hogy nem fog megnyugvással halni. Folyton lázadt a halál ellen, igazságtalannak tartotta a teljes elmúlást. — A legnagyobb, amit a szemetekre vethetek, hogy elvettétek tőlem a szép halál lehetőségét. Ügy halok meg, mint a kutya! Tőlem nem vettetek el vagyont, mert nekem nem volt, amit gróf, báró rokonaimtól elvettetek, az nekem már nem fáj. Testőrtiszt voltam, de a rangom sem sajnálom. Amit fellövök, az az, hogy nem úgy halok meg, mint elképzeltem — mondta egyszer, amikor közöttünk a meghal ásról esett szó. Nem értettem. — Én azt képzeltem, hogy a halál áthaladás egy ajtón, ami másik világba nyílik... Ezt vettétek el! — Az ilyesmit nem lehet elvenni! — Nem szó szerint! Azzal vettétek el, hogy foglalkoztattok. Olyan munkát végzek, amihez nagyon sokat kell olvasni. És nem azt, amit magam választok, hanem mindent, ami időszerű. Az olvasottakat definíciókba kell szedni, mindennek megkeresni az eszenciáját... Ez a dolgom és eközben jöttem rá, hogy a halál áthaladás ugyan egy ajtón, de az az ajtó a semmibe nyílik! És ezzel nem tudok megbéküí- ni !... Van, akinek a halált az teszi elfogadhatóvá, hogy a sír sötétségében amellett fog örökre nyugodni, akivel jóban, rosszban együtt élt, de nem hisz abban, hogy az embernek van olyan része, amin nem fog a halál. Egy közeli rokonom magyarázta: — Sok halottat láttam, sok embert láttam is meghalni. Volit úgy, hogy reggelre mindkét ágyszomszédom meghalt. Fogságban voltunk, mindnyájan egy nyavalyában szenvedtünk. Az orvos tőlem is megkérdezte: Mit szeretnél enni? Ebből tudtam, hogy hamarosan én is elmegyek. Tojásrántottát! — feleltem. Adtak. Egy hétig. Akkor megvizsgált az orvos. No, több rántottét nem kapsz! — mondta. Ebből tudtam, hogy megmaradok. Miért maradtam meg? Mert erősebb volt a szervezetem. Akkor láttam be, hogy az emberből éppúgy nem marad semmi, mint más élőlényből. Ha mégis féltem, azért volt, hogy messzire halok meg, otthon tudni se fogják, hogy hol nyugszom... s egyedül... Már nem félek, a párom elment, s tudom, hogy mellette, ebben a hazában fogok elmúlni, semmivé válni ... O i tudja, valóban lehetséges nem félni? Thomas Mann hőse, Hans Castorp kerül egyszer olyan körülmények közé, hogy egyformán vonza az étet és a halál. Ingadozik, melyiknek engedjen. A fagyhalálhoz közel kerülők megerősítették, hogy a halál vonzása is lehet édes, félelem nélküli. Ilyenkor az élet vonzása egymaga kevés is az életben maradáshoz. Mindig kell valami vagy valaki, hogy az embert átlendítse az élet oldalára. Mi sem volna bölcsebb, mintha a halál pillanatában az ember ilyen állapotba kerülne és az elmúlásban nem látna mást, csak édes vonzást, megnyugvás felé húzó erőt. Talán a sokféle csillapító, nyugtató szer sok betegnek könnyíti meg így a végső pillanatokat. Mondják azonban, hogy legtöbbször a megelőző percek halálfélelemben telnek. Az ember fél a megsemmisüléstől, fél szerettei, barátai elvesztésétől, az elképzelt örökös magánytól, fél attól, hogy személyisége semmivé hullik szét visszavonhatatlanul, visszaidézhetett énül. „Láttyátuk feleim szüm- tükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk.” Kótics Ferenc: A NAP ALATT
