Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-03 / 53. szám

1984. március 3. Kelet-Magyarorszrig 3 Ahol korábban kel a nap... HA TANÁCSI VEZE­TŐKKEL a társadalmi mun­káról beszélget az ember, akkor azt valamennyien el­ismerik, hogy — különösen most, amikor sokszor kevés a fejlesztésre fordítható pénz, — a község- és város- fejlesztésben a társadalmi munkának egyre nagyobb a jelentősége. Ha viszont az kerül szóba, hogy valame­lyik település sorozatosan jó eredményt ér el a tár­sadalmi munka megyei, vagy éppen országos verse­nyében, akkor azonmód kész az ellenérv: „Igen, mert ott ügyesebben köny­velik el a társadalmi mun­kát, mert ott mindent be­írnak, mert..." Bevezetésnek szántam ezt a néhány mondatot, ugyan­is valóban egyre nagyobb, olykor forintban ki sem fe­jezhető értéke lett napja­inkban a társadalmi mun­kának. Lehet, hogy vala­mennyi igazuk van azok­nak, akik egy-egy kiugró eredményt azzal kritizálnak — és ez a legjobb indulatú kritika —, hogy az adott helyen volt egy olyan fel­adat, aminek elvégzésére az egész község mozgósítható volt. Hozzáteszik, hogy ilyen feladatot találni szerencse dolga is, ugyanis egy-egy jobb év után törvényszerű a visszaesés. SZAMOSSZEGEN 1980­BAN kétmillió 975 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek el. A lét­rehozott új érték egymillió forint volt. Akkor a megfe­lelő kategóriában megyei el­ső lett a község. Nem szük­séges felsorolni, hogy mi minden létesült akkor, de érdemes hivatkozni rá, hogy akkor azt mondták: az a falu még egyszer nem ér­het el ilyen kiváló ered­ményt. Könnyű volt mozgó­sítani a lakosságot egy új iskolai ebédlő építésére, de nehéz lesz bármi másra. Egy év múlva a szamosszegiek újra az elsők között végez­tek. 3 millió forint értékű társadalmi munkájukkal majd’ másfél millió, ma­radandó értéket hoztak lét­re. És ugyanígy, a számok is megközelítően azonosak, 1982-ben és 1983-ban is. Mindebből kiderül, hogy mozgósító jellegű feladatot találni nem egészen szeren­cse dolga. Álljon itt a tanácselnök velemenye: „Engem azzal csúfoltak, nem is olyan ré­gen, hogy ha kijöttek a já­rástól vagy a megyétől, ak­kor úgy kellett, hogy elő­kaparjanak. Mert vagy va­lahol szinteztem (sok gond volt nálunk a belvízzel), vagy a tetőkön mászkáltam, vagy tervet rajzoltam, vagy éppen a többiekkel együtt dolgoztam valahol. Mi épí­tettünk utat, járdát, öregek otthonát, itt és a társköz­ségben is, ebédlőt, végez­tünk vízelvezetési munkála­tokat, építettünk a társköz­ségben óvodát... Csak a fontosabbakat sorolom, de legalább két évre való kész tervünk van most is ...” A SZAMOSSZEGI BE­SZÉLGETÉSBŐL TUDOM, hogy a például hozott évek alatt folyamatosan emelke­dett a lakosság által ön­kéntesen vállalt, és befize­tett összegek nagysága. Az addig természetes volt, hogy az útépítésnek mindaddig sok a híve, amíg több utca vár a kövesútra, ám éppen itt bebizonyosodott, hogy az utolsó utcához is maradt se­gítség, hogy pénzzel, mun­kával segített az is, akinek tavaly vagy tavalyelőtt már lett kövesútja. És nyilván­való, hogy ha a következő program a folyók határolta község belvízelvezetése lesz, ahhoz sem csak azok segí­tenek majd, akik mélyeb­ben fekvő területeken lak­nak, hanem, éppen a siker­élmények hatása alatt azok is, akik nem önmagukért, hanem a lakóhelyükért vál­lalnak szívesen áldozatokat. ÉRDEMES ELGONDOL­KODNI EZEN, ugyanis nemcsak a társadalmi mun­ka rangja nőtt meg napja­inkban. hanem a társadal­mi munka szervezésének szükségessége is. Az önként adott százezrekhez, a vilá­gosan meghatározott felada­tokhoz ugyanis ma is lehet központi segítséget kapni. De csak így lehet. Jobbat követelni csak a magunk­ban már megteremtett, a tettekkel, vállalásokkal iga­zolt jóhoz szabad. És gon­dolom, nem azon kell vi­tatkozni, hogy egy-egy ki­ugró teljesítmény megismé­telhető-e, hanem a kiugró teljesítmények példáit kell felkutatni. __Zr vaskerítés nagy hát­ránya az, hogy nem lehet eltüzelni. A kó- rókerítést viszont pompásan kitalálták. Anyai nagyanyám azzal keserítette nagyapám életét, hogy rendre elégette minden buzgóságát. Történt ez úgy, hogy a jó öregasszony már kakaskukorékolás előtt — legyen az évnek bárme­lyik évszaka — tört gerjesz­tőt a tűzhöz hajnalok hajna­lán. A kerítés ott volt, kéznél volt, — mint mondtam — nagyapám fonta a naprafor­gó lágy bélü szárából. A ke- ritéscsinálás nagy szentsége mindig tavaszra esett. Ügy volt az kifundálva, hogy há­rom részre ossza a tanya ud­varát, kertjét. Kóróból kerí­tett udvara volt az aprójó­szágnak, a veteményesnek és kórókerítés határolta a kül­sőséget, a disznóólát, a fé­szert, a dohánypajtát. Ezt a rengeteg munkát ősztől a ki­tavaszodásig nagyanyám mindig eltüzelte. A tüzelés, a tűzrakás gyö­nyörűségével ébredt mindig a ház. A jó öregasszony ezt úgy cselekedte, hogy a csi­kós tűzhely hidegre hült szá­ját jól megrakta. Egy ma­réknyi szalma, rá a kerítés­ből tört kóró lazán és réte­gesen, ennek föléje válogatott (se nem vékony, se nem vas­tag) hasogatott akác került. A gyújtostól (gyufától) előbb a szalma kapott lángot, a láng a kóróba csapott és már pattogott is az akác égetni­Gerjesztő való kedve. Mindezt észlelte, tudta nagyapám, de még nem kelt ki az ágyból, míg nem. volt parazsa a tűznek. Ami­kor már volt parazsa, ami­kor már a bádogcsuporban felforrt a bor, akkor nagy­apám gatyaszárban a spar- helt elé guggolt, kinyitotta a tűzhely ajtaját, mustrát tett a parazsak felett, hüvelyk­és mutatóujjával kicsippen­tett egy elevent, tenyerére kapta, pipájába tette és pöff, pöff. Akkor azt mondta nagy­anyám : — Fürdik a veréb a por­ban. Csinálja kend a kerí­tést. — Hát már eltüzelted. Az anyád! így ment ez rengeteg ta­vaszon. Akkor aztán, hogy nagyapám elpipálta utolsó dohányát, megsirattuk. Nagy­A A Papíripari Vállalat nyíregyházi gyárában a zsákgyártó gépsoron az édesipar részére ké­szítenek több rétegű papírzsákokat. (Jávor László felvétele) HOL MARÁD A BIZALOM? Felelős kerestetik A külső szemlélő mit tehet? Ha gondol a jövőre, ak­kor minden bizonnyal csak sajnálni tudja az előbb-utóbb tönk szélére jutó leányvállalatot. Azt az üzemet, amelyet hagytak „lerongyolódni”, most hagyják, hogy kínlódjon sa­ját erejéből, hogy aztán segítség nélkül valamelyik hivatal megfogalmazza a halálos ítéletét. A nyíregyházi AFIT-szer- vizről szólnak a nem túlságo­san hízelgő szavak. S mind­járt szögezzük le elöljáróban, hogy a XIII. számú Autója­vító Vállalat leányvállalatá­nak megrendelői ebből vaj­mi keveset tudnak, de nem is fontos, hogy érdekelje őket, mert a szolgáltatások színvonala nem változott, ugyanazok a jó szakemberek várják őket, akikkel eddig is dolgoztattak. Mi több, a le­ányvállalat igyekszik még in­kább megnyerni az ügyfelet, munkával bizonyítani, hogy a sorsát megkérdőjelező men­demondák helyett igenis élet­képes szervezet. Harminc- vagy nyolcmillió? Fél évvel ezelőtt foglalkoz­tunk a szervizzel — nem vé­letlenül. Az AFIT Tröszt megszűnése után ugyanis or­szágosan általában tanácsi kisvállalatok alakultak a szervizekből. A nyíregyházit viszont nem vette át a me­gyei tanács, legalább 25—30 millió forintot kért előbb a rendbehozatalához. (Azóta többen, többször kifejtették, hogy túlzó volt a kérés, kö­rülbelül 15 millió forinttal megoldhatók a gondok.) — Erre a költségvetésből ilyen nagyságrendű pénzt nem lehet adni — fogalmaz­za meg Szilas Pál, az Orszá­gos Tervhivatal főtanácsosa, majd így folytatja: — Mi 7—8 millió forintban partne­rek vagyunk, de nem tudjuk kivel. Még az előzményekből: a városközpontban lévő szer­viznek egyedi a fűtése, a víz­ellátása és csatornázása. Eze­ket kellene a városi vezeté­kekre rákötni, valamint a zsúfolt szociális helyiséget elfogadhatóvá tenni. A pénz tulajdonképpen ehhez kell. mert az autójavításhoz, -sze­reléshez megfelelők a felté­telek. Tavaly szeptemberben arról tárgyaltak, hogy a Tem­pó Ipari Szövetkezet veszi át a szervizt, de kiderült, hogy ennek akadályai vannak. Jogilag... anyám hozzánk költözött. Szegényke a mi vaskerítéses udvarunkban hiába kereste, nem lelte meg a boldogságát. Hajnalonként csak állt, meg állt a vaskapu előtt és nézett befelé, önmagába keserűség­gel. Egyszer rákérdezett anyám: — Mi baj van édes? — Nincs gerjesztő. Elhangzott ez a maréknyi szó vagy négyszer, és akkor azt mondta apám: — Gyere fiam a hátsó ud­varba, kerítünk. És kerítettünk. Volt ott cu- láp, meg napraforgókéra és megidéztük nagyapám míves tudományát. m/grn volt szép kerítés. yV Nem állt vigyázzba minden napraforgó­szár. De bánta is azt nagy­anyám. Rontotta a művet, amit megalkottunk. Gyújtást tört, gerjesztőt szedett és tü­zelt. Tüzet rakott egy télen át. Ügy ment el a jó öreg­asszony, hogy megmaradt a kerítésből egy picinyke da­rab. Jó lenne gerjesztőnek. Jó lenne, nagyon jó lenne. De ezen a tavaszon már be­jött hozzánk a gáz ... Seres Ernő — Mivel ki kell fizetni az állóeszköz értékét, ezért'nem tudjuk vállalni — indokolja a visszalépést Fábi Andor, az OKISZ pénzügyi főosztály- vezetője. (A szövetkezet ugyanis központi támogatás­sal, s a tervhivatal által ígért pénzzel gondolta rendbetenni a szervizt.) Most furcsa helyzet állt elő. Jogilag ugyanis a tulaj­donos vállalat, a XIII. sz. Autójavító kötelessége, hogy az üzem működjön. Csak­hogy ott például Boronyák András műszaki igazgatóhe­lyettes így vélekedik: — Az volna a tragédia, ha a szerviz így maradna, ná­lunk lenne a gondja, amikor a minisztertanácsi határozat megszüntette a trösztöt. — Mert ha nem szűnik meg, előbb-utóbb történik a szervizzel valami, de ne­künk erre nincs pénzünk — teszi hozzá Tasnádi Lajos igazgató. Tavaly a leányvállalat 628 ezer forint rendelkezési alap­pal (vagyis eredménnyel) zárta az évet. Ahogy mon­dani szokták, ez a megha- láshoz sok, az élethez kevés. A jelenlegi hangulatot a he­lyi vezetők így jellemzik: — Ha tudnánk, hogy lei a felelős a sorsunkért, akkor legalább elindulnánk, meg­kérdeznénk, milyen lehető­ségeink vannak — indulatos­kod ik Tarkó Sándor, a párt- alapszervezet titkára. — Keserű tapasztalatom van a múltkori cikkel, meri az ügyfelek bizalma rendül meg bennünk — állítja Pál- házi István szakszervezeti titkár. — Pedig ma ez a sze­mélyi állomány felveszi a versenyt bármelyik vállalat­tal. — Azt szeretnénk, ha hosz- szú távon kimondaná valaki, kihez fogunk tartozni — mondja Czvik Ferenc igaz­gató. Felemás megoldás A belső bizonytalanság jo­gos. s kedvezőtlen hatásai érezhetők. Néhány jó szerelő eltávozott, a leányvállalatnál nem érzik a biztos jövőt. Idézzük újra Szilas Pált. aki a Szolgáltatásfejlesztési Tanácsnak is titkára: — Amennyiben a helyi ellátást érinti a szerviz sor­sa, mozogni kellene érdeké­ben a megyei tanácsnak, nem elég egy-két levél elküldést negyedévenként. Adjanak tippeket rá, ne hárítsák a központi költségvetésre a megoldás gondját. Talán ennyiben lehet ma­radni a mai helyzetet illető­en. Lentről és fentről egy­aránt sürgetik a megoldást, keresik azt a felelőst, akinek a szavában megbízhatnak Korábban a Közlekedési Mi­nisztériumban vizsgálták a nyíregyházi szerviz sorsát Most nem volna jó, ha az új­ság fogalmazná meg egye­dül: tulajdonképpen nem történt semmi, egy felső szin­tű határozat felemás ..megol­dásával' konzerváltak egy olyan helyzetei, amely ne­hány évig talán fenntartható, de utána elkerülhetetlen a csőri. Lányi Botonri címmel sugározta a Ma­gyar Televízió azt a be­szélgetést, melyet Falu­végi Lajossal, a kormány elnökhelyettesével, az Országos Tervhivatal el­nökével folytatott a két ismert rádiós újságíró: Mester Ákos és Vértes Csaba. Nem kisebb do­logról faggatták partne­rüket. mint a hosszú tá­vú népgazdasági terve­zésről, gazdasági életünk további útjairól. Ami a műsor izgalmát adta: a nyíltság, az őszinteség, a felkészült kérdező éles probléma- felvetése, a válaszoló ab­szolút biztonsága. Ebből a parázs alaphelyzetből, amit riportbejátszások tettek még színesebbé, derültek ki mindannyi- ónkat érintő elvi és gya­korlati igazságok. Ilye­nek: az előre haladónak nem elég visszafelé néz­ve a megtett utat meg­elégedéssel nyugtázni, hanem előre is fel kell mérni a távot. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, a jelenlegi nehezebb gazdasági helyzetben is kell, mi több, követel­mény a hosszú távra te­kintés, tervezés. Vagy: folyjék bár vita arról, hogy nem lenne-e jobb zártabban gazdálkodni, az élet már döntött. A magyar nemzetgazdaság számára a kijelölt út és mód az egyetlen, még ha vannak is kockázatai Nem kevésbé megszívle­lendő volt Faluvégi La­jos eszmefuttatása arról, miként kell értékren­dünket okosan átértékel­ni. A foglalkoztatottság, az önállóság, a sikeres gazdálkodás fogalmait csak akkor érthetjük jól, ha nem elvontan, hanem realitásaink közepette használjuk. A néző — aki kényte­len volt figyelni, hisz' a hang, a módszer, a nyi­tottság erre kényszerí­tette —, bepillantást ka­pott a kormányzati mun­kába is. Oda, ahol töp­rengő, felelős emberek, megverve a tévedés jo­gával is, ezernyi szálat tartanak a kezükben, a párt kijelölte politika si­keres végrehajtását szol­gálva. Imigyen rajzoló­dott ki a kormány el­nökhelyettesének szemé­lyén keresztül azoknak a közéleti embereknek a hű alakja, akik egyéni vágyakkal, szándékokkal is leszámolva szentelik tudásukat, idejüket, a vállalt szolgálatára. Ta­lán sosem éreztem ma­gam ennyire a képernyő előtt, politikai esemé­nyen a cselekvő politika részesének, mint csü­törtökön este. (bürget) Az ELEKTERFÉM Ipari Szövetkezet kállósemjéni üzemé­ben bérmunkában a legkülönbözőbb termékeket horganyoz­za. Idei tervük 42 millió forint. Képünkön: a galvanizáló­üzem. (Jávor László felvétele) Hír­háttér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents