Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
Állok az erkélyen, előttem girbe-gurba utcáival a falu, Nagyar. A park fenyőfái zúgnak, hajladoznak a szélben, hátam mögött, a kastélyban mintha kísértetek járnának. Ajtó nyikorog, gerenda pattog, szél kóborol a falak között. Meg egy ember, a falu tanácselnöke, Fekete Béla. — Segítség kéne — sóhajt. — Nekünk sajnos kevés a pénzünk, pedig meg kéne menteni a kastélyt. De ott szemben, a másik kettőt is — teszi még hozzá, ezt azonban már úgy mondja, mint aki maga sem hisz a sikerben. Hányszor, s hány helyen kopogtattak pedig a három kastély — vagy inkább kúria? — ügyében...! De hát iszonyatos összegekbe kerülne ma már a megmentésük. Ma pótolni a múlt mulasztását ... Pedig milyen vendégfogadó, vállalati üdülő lehetne belőlük. Mint valami dombon álló hadvezérek, tartunk csapatunk, falunk fölött szemlét. Katonás rendet persze hiába várna az ember, hiszen a főutca tekergése egy kígyónak is becsületére válna, nem beszélve a legváratlanabb helyeken felbukkanó vékony sikátorokról. Ám ne csodálkozzunk e látszólagos rendetlenségen, hiszen Isten tudná csak megmondani, hányszor öntötte el Nagyart a Tisza, a Túr, a Szamos. S minden áradás után arrébb költözött a falu. A legmagasabb helyeket keresve persze. De hát erről többet tud Fekete Endre, a falu kovácsa. Pontosabban mindenes iparosa, hiszen ha valahol elromlik a daráló, vagy letörik a villa egyik ága, kihez is szaladnának ... — Ó, elmúltak a szép régi idők! — húz mérgében kalapácsával nagyot az üllőre. — Ki vasaltat ma már szekeret! Lassan már a patkót sem ismerem meg — néz ki a kis műhely ablakán, ahol mit lát: a kis Túrt, ahogy siet a Tiszába. — Tudják milyen bolond, ha megvadul? — int ki a folyóra. — Apám mesélte, hogy itt a faluszélen, a Túrszegben csónakkal jártak az Itt a faluban, Varjú Kálmánnál. Tanulni szerettem volna én, de miből... ! Addig könyörögtem aztán, míg apám bele nem egyezett: ha más nem, legalább iparos lehessek. S az én fejemben meg sem fordult más mescsörtös szilvafáival, égbe szökő diófáival... A Túrszegben bolyongunk, és fa, fa mindenütt. Alma, körte, som, birs, cseresznye, és itt-ott néhány ház, a folyóra szaladó kerttel. Hol is élhetne másutt a falu halászBarangoldsok Olt hol a kis Túr ■■■ emberek az utcán. Nem is volt ember, akinek nem volt udvarán ladik. Bizony, ilyen élete volt akkor az embereknek. — És a kovácsoknak? — Ne is kérdezzék, úgy sem hiszik el — szalad ösz- szébb szemöldöke. — Azt például elhiszik, hogy nem is olyan régen négy kovács dolgozott ebben a maroknyi faluban!! S megéltünk mind a négyen, mert mi olyan, de olyan munkát adtunk ki a kezünkből __! Mindenki mástól dicsekvésnek venné e szavakat az ember, ha nem tudna arról a nábrádi gazdáról, Bihari Mihályról, aki még öt évvel ezelőtt is úgy pátyolgatta szekerét, mint valami hercegkisasszonyt. Pedig csak egy közönséges szekér volt, igaz, Fekete Endre vasalta, ez volt talán az utolsó igazi munkája. Még valamikor 1960-ban, a nagy tsz-szerve- zések idején. S olyan szépre sikeredett, hogy Bihari Mihálynak nem volt szíve azt is bevinni a közösbe... A csűrben rejtegette, jó ideig csak lopva gyönyörködhetett benne... — Hol tanulta a mesterséget? — Hol tanultam volna? térség, csak a kovácsé. Mert a faluban annak volt legnagyobb a becsülete. Csak hát azóta fordult a világ, lakatossá kellett átvedlenem. Meg lehet ebből is élni, nem mondom, de hol van ez a munka az igazi kovácsmesterséghez ... ? Bizony így múlik el a világ dicsősége. A négy kovácsból lett egy, s a hajdan virágzó Nagyar is lassacskán alvó faluvá süllyedt. Elköltözött a tanács, — most Kis- arhoz tartozik a község — elköltözött a termelőszövetkezet — Szatmárcsekével egyesültek annak idején, — • az iskolások is Kisarba járnak át, csak négy összevont osztály maradt a faluban. Csoda-e, ha szép csendesen fogyogatni kezdett a lakosság is? Harminc-negyven éve még ezerkétszázan éltek itt, most mindössze nyolcszáznegyvenen. Különösen a nagy Számos-völgyi árvíz apasztotta meg becsülettel a lakosok számát, amikor seregestül keltek útra a családok. Pedig de szép ez a falu, még Szatmárban is alig akad párja. Vakítóan fehér falú, tornácos parasztházaival, büszke kúriáival, és hát persze a megejtően szép, öreg dzsungelgyümölcsöseivel, gödinasztiája, mint itt, az öreg Túr partján. Az udvaron varsák, csónakok száradnak, a kiskertben megszelídített vadkacsák, fácánok tollászkodnak. Érzik már ők is a tavaszt, akárcsak a dinasztia legfiatalabb tagja, a huszonkét esztendős Nagy Béla, aki nagyban készíti már a hálókat, varsákat. A család fejét, Nagy Józsefet kerestük ugyan, de kiderült, elment még tegnap valami üzleti ügyben Fábiánházára. Kismotorral, jó negyven kilométerre innen. Az öreg tehát elmotorozott, de ért a halakhoz a fia is, hiszen Tatán végzett halászati szakmunkás. És most siet, mert indul a busz Gyarmatra, várja az iskolapad, a gimnázium második osztálya. Igaz, a halakhoz érettségivel még nemigen fog jobban érteni, de baj az, ha az ember azt is tudja, ki írta a Boldog embert!? — Hogyan lesz ma valakiből halász? — kérdezzük az udvaron, szélárnyékba húzódva. Nevetve túr rövidre nyírt hajába. — Halász volt apám, nagyapám... Járni is alig tudtam, de már a csónakokba másztam volna mindig. Igaz, korábban vadtenyésztőnek készültem, de mikor választanom kellett, mégis a halaknál maradtam. El tudják azt képzelni, milyen látvány az, amikor a hajnali folyón rángatja a harcsa a varsát... ? Vagy amikor a víz fölött megjelenik az esthajnalcsillag ... ? — És a szórakozás hol marad? — Nekem a halászat is szórakozás. De ne higgyék, jut idő a mozira, a bálokra is. Csak az a baj, kevesen vagyunk mi, fiatalok. Tízen, tizenöten járunk fel a klubba... ? Ez bizony valóban kevés, ennél még az öregek napközi otthonába is többen járnak. Van úgy, hogy húszán is összeverődnek, kártyával, kötőtűvel, rádióval agyonütve az időt. S persze beszélgetéssel, felemlegetve a régi időket. Mert mennyi elmon- danivaló van még a régi időkről! — Csodálkoznak a sok szilvafán? — néznek nagyot az otthon lakói. — Jártak volna húsz, harminc esztendeje erre. A Palajszeg, az Eskámborja, a Szopányiszeg, a Bábörvénye mind tele volt gyümölcsössel. Mit gyümölcsös, erdők voltak azok, valóságos erdők! Erről volt híres mindig a mi falunk. — Meg a csorbákéról... — kottyintja el magát az egyik öregasszony, de már szívná is vissza szavait, mert vasvillaszemekkel néznek rá. a férfiak. : Elkéstek, el kell árulniuk most már a nagyáriák titkát. Titok ... ? A gyermeklánc- füvet nevezik ezen a tájon csorbákénak, s van annyi belőlük a határban ... Hát még a régi, vegyszerek nélküli időkben. A kapa volt a vegyszer, s miután a nagyáriák takarékos gazdák hírében álltak, összeszedték az utolsó szálig a kivágott láncfüvet. Vitték haza a jószágnak. Rajtuk is maradt, hogy csorbákások. A kisariakon meg a cseprentések. Hogy ez mit jelent, ezt már a nagyáriák sem tudják. Csak azt, hogy nagyon büszke emberek éltek a szomszéd faluban. Meg verekedős legények. Azok még a szomszéd kutyáját sem tűrték meg falujukban. Ezért is emlegetik még mindig Fekete Károlyt, aki nagyari létére Kisarból hozott feleséget. Pedig ötven esztendeje lassan már annak ... ! Az egykori lányrabló itt kártyázik most a napközi otthonban, és azt emlegeti, micsoda bolondságot csinált ő nemrég, már vén fejjel. Egyedül maradt, s beköltözött a lányához Gyarmatra. Vitte magával teheneit, jószágait, de hát mit keres egy nagyari ember a városban ... ! — Három esztendő volt ott nekem három nap. Pedig jó dolgom volt, szerettek ott engem, de mikor összetalálkoztam a falumbeliekkel, s mondták, hogy a Túr-parton már barkázik a ficfa... Visszajöttem azon nyomban. Egyik oldalt a Túr, a másikon a Tisza, s messze, túl az erdőkön a máramarosi bércek ... Csoda-e hát, ha a hagyomány szerint Petőfi Sándor itt írta a magyar költészet egyik gyöngyszemét? Van-e hazában ki nem ismeri A Tisza címűr versét? A verset persze- már 'Otthon, Pesten, vetette papírra, de itt látta a Túr és a Tisza ölelkezését! S áll még a nagy tölgy, ahol megpihent, s áll még a kastély, mely szállást adott a Luby-család vendégének. Dél elmúlt, a főutcán iskolás lányka biciklizik. Haját szél borzolja, tavasz van. Kezében „cicuska”, a Túrparton szedte, ahol barkázik már a ficfa... Balogh Géza Girbegurbán kanyarognak a nagyari utcák ... (Császár Csaba felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. március 17.
