Kelet-Magyarország, 1984. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
MEGYÉNKBŐL INDULTAK Czimbalnos Béla ITTHON ÉS ÚJ HELYEN. Dr. Czimbal- mos Bélát a legtöbb olvasónknak nem kell bemutatni, hiszen volt a pályafutása során hat olyan esztendő, amikor lapunkban is hetenként írtunk közéleti szerepléseiről. A szó kettős értelmében is mélyvízbe került akkor: negyvenévesen választották meg a megyei tanács általános elnökhelyettesének. Munkáját az emlékezetes 1970. évi számos- közi árvízzel és az azt követő újjáépítés megszervezésével — mint ráadással — kezdhette. Mert a hetvenes évek a területfejlesztésben és az iparfejlesztésben egyébként is nagyon fontosak voltak Szabolcs-Szatmár életében; tulajdonképpen a Politikai Bizottság ismert határozata alapján ekkor kapott nagyobb lendületet a megye fejlesztése. Ezek — munkaköre révén — Czimbalmos (Bélának napi tennivalókat jelentettek, s •nagy részük a nyilvánosság előtt zajlott. De mit jelentett az 1970 előtti és az 1976 utáni időszak Czimbalmos Béla életében, akit megyénkből a TOT főtitkárának hívtak, s e tisztségben teljesített ötévi munka után harmadik esztendeje a Compack Kereskedelmi Csomagoló Vállalat vezérigazgatója? — Köszönöm az érdeklődést. Mi újság otthon? — kérdez ő előbb, ismerősökről, újdonságokról. És nehéz újat mondani, hiszen mostanában is rendszeresen megfordul a megyében, a család révén, meg munkája miatt is. A hajdani ipartelepítő most ipart hoz Beregbe (sómalom, sócsomagolás), a záhonyi átrakókörzetbe (műtrágya-csomagolás és még néhány más dolog). Persze nem nosztalgiából, hanem nagyon is racionális gazdasági érdekből. Mert itt van Záhony, ahol millió tonnákban érkezik a csomagolásra váró, ömlesztett áru. A VIII. kerületi vállalati központ utcafrontján lévő irodaépület első emeleti szobájában beszélgetünk — az ablakból régi üzemépületekre látni, ha kávét pörkölnek, az irodát is belengi annak illata... — ... Ami nem lenne baj, hiszen akár jelképünk is lehetne a kávé. A Compack forgalmának, nyereségének több mint fele származott annak feldolgozásából mind a közelmúltig — magyarázza Czimbalmos Béla, aki az évi hatmilliárd forint termelési értékű, az ország 50 legnagyobb vállalata között is előkelő helyet elfoglaló gazdálkodó szervezetet vezeti. — De mással is kell foglalkozni, hogy a mostani nehéz gazdasági időszakban változatlanul szépen fejlődő, stabil pénzügyi helyzetben lévő nagy- vállalat ne csak egy termékre — a kávéra — alapozza létét. Mert senki sem lehet biztos afelől, hogy mindig a kávé lesz a nemzeti italunk... Beavat a nagyvállalat jelenébe, terveibe. A kávé mellett teát, fűszereket, szárítmá- nyokat, sót, vegyi cikkeket dolgoznak fel és csomagolnak. Elindult egy folyamat, hogy a csomagolóipar — amely Magyarországon a Compack keretében fejlődött ki leginkább, — az élelmiszereken kívül mást is csomagoljon, építsen, gyártson — két lábon kell állni... — Most már nemcsak mi vásárolunk, hanem el is adunk dollárért; ez bizonyíték arra, hogy a szakmánkban világszínvonalon álló munkára is képesek vagyunk. Az általunk csomagolt teát nemcsak itthon forgalmazhatjuk a legjobb márkák egyikét jelentő „Lipton” névvel, ezzel értékesíthetjük Nyugat-Európában is — s eddig a legigényesebb helyeken sem vallottunk szégyent. És még egyet a szakmai, bár mindenképpen Czimbalmos Béla portréját tovább rajzoló tényékhez: a vezérigazgató három helyettese közül kettő még csak harmincas éveinek derekán jár ... A KEZDETEKRŐL. Szabolcsinak tartja magát — s akik ismerik, szintén Nyíregyházához kötik tevékenységét, pedig nemcsak az utóbbi nyolc évet töltötte a fővárosban ... — Kisvárdán születtem, a Bessenyei Gimnáziumban szereztem az első komolyabb ismereteket is — emlékszik a kezdetekre. — Négyen voltunk fiúk, édesanyám varrt, édesapám gyenge látása miatt, rokkantként nem vehetett úgy részt a pénzkeresetben, ahogy szeretett volna. Hamar számot kellett vetni azzal, hogy csak akkor tanulhatok tovább, ha jó a bizonyítvány, ha nem kerül pénzbe a családnak. 1953-ban végeztem el Budapesten a Közgazdaságtudományi Egyetemet. Elsősorban a szövetkezéssel, szövetkezetelmélettel foglalkoztam; ezt a kurzust fel is vettem, később ebből a témából írtam doktori disszertációmat is. Budapesten a SZÖVOSZ volt az első munkahelyem. Aztán Czimbalmos Béla mégis visszajött Szabolcsba, pedig a fiatal szakemberekre a fővárosban is szükség volt, és marasztalták. Mi mozgatta az akkori elhatározást? — Egy jobb világ és persze a jobb megélhetés reményében jöttem haza. Úgy gondoltam, itthon jobban tudok produkálni, többet segíteni, mint ott, ahol akkor bőven volt választék egyetemet, főiskolát végzettekből. A MÉSZÖV tervosztály-vezetőjének jöttem haza, s nemcsak szép feladatot kaptam, hanem Szabó Miklóstól —, aki az elnök volt akkor —, nagyon sokat tanultam. Becsületes, kiváló szervezőkészséggel megáldott ember volt, aki a mélyvízbe dobott — de meg is védett, ha a nagy lelkesedés, tenniakarás közben valami nem úgy sikerült, hogy mindenkinek tetszett volna. Aztán új feladatok jöttek: pénzügyi főosztály- vezető és elnökhelyettes lettem. AZ ELSŐ NAGY ÖNÁLLÓ MEGBÍZATÁS. 1965-ben, 35 évesen megyei MÉK-igaz- gató. Nagy bizalmat jelentett ez, és kiemelkedő lehetőségeket, egy, az ellátásban, felvásárlásban kulcspozícióban lévő vállalatnál. — Azt tanultam meg ebben az időben, hogy kemény akarat nélkül, „sültgalamb” módjára nincs eredmény. Hogy a munkához feltételeket kell teremteni, s felkarolni mások jó kezdeményezéseit. Azt már otthonról hoztam, hogy nincs megoldhatatlan feladat, de látni kell az elérni kívánt célt, s ahhoz mindig megkeresni a szövetségeseket.. . A Compack példáján már említettem: nem szabad egyféle munkára alapozni. Ezt a MÉK-nél tanultam meg, amikor az almatároló második ütemét építettük, s a mátészalkai hűtőház beruházását indítottuk. Akkor kezdtünk komplett fogalmakban gondolkodni. Nemcsak megtermelni kell az almát, hanem tárolni és akkor értékesíteni, amikor a legjobb árat adják érte. Sűrítményt, aszalványt, italt kell készíteni belőle, göngyöleget gyártani, hogy minden fillért kihozhassunk — és mi hozhassunk ki — belőle. Hát ez az időszak volt az, amikor az akkori időkben legkorszerűbben irányított országos Zöldért-szervezetben az én horizontom kitágult, s amely öt évet most is életem legsikeresebb időszakai között említhetek. VÁLASZTOTT TISZTSÉGEKBEN. — A megyei tanácson töltött évekről már beszéltünk, ismertek. Más jellegű volt, mint a korábbiak, de szép munka, hiszen nagyszerű dolog tevékenyen részt venni egy megye fejlesztésének egyik legsikeresebb időszakában. Mint ahogy ugyancsak nagy feladat volt visszatérni a szövetkezetpolitikához, amikor 1976-ban megválasztottak a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa főtitkárának. Erről annak idején egy interjú keretében részletesen írt már a Kelet-Magyar- ország. így utólag, talán összegezésként azt mondhatnám: mindig arra törekedtem, hogy a TOT olyan érdekképviseleti munkát végezzen, melynek alapján a magyar mező- gazdaság egésze fejlődik, egyre növekvő versenyben és színvonalon. S szemem előtt voltak a gyenge termelőszövetkezetek is. Fontos időszak volt az életemben a TOT- ban töltött öt év — bár sok vitatkozással, hadakozással telt él. Ma is azt mondom, így is megérte, nem lett volna szabad másképpen csinálni. Nagy öröm, hogy a világban milyen nagy tekintélye van a magyar mezőgazdaságnak, s hogy az átszervezés, a mezőgazdaságfejlesztés a politikai vezetés időtálló, jó döntése volt. — Persze, aki választott tisztséget visel, annak számolni kell azzal is, hogy a következő alkalommal mást választanak a megtisztelő funkcióra — én öt évig láthattam el a főtitkári tisztséget, szándékom szerint becsülettel. BUDAPESTEN MAGÁNEMBERKÉNT. — Bőven van kedvemre való tennivalóm, s hozzá jó munkatársak — ez azért alapvető. Szabolcs-Szatmár úgy érdekel, mintha ma is sok-sok közöm lenne hozzá. Naponta kézbe veszem a Kelet-Magyarországot — előfizetője vagyok. Nincs feszélyezettség bennem, jólesik, ha barátok, kollégák meglátogatnak, örülök, ha valamiben segíteni tudok. Pestet különben megszoktuk; lányunk közben elvégezte az orvosi egyetemet, most éppen gyesen van, s ezt kihasználva pszichológiát tanul. Gyöngyössolymoson élnek, ott körzeti orvos a férje is. A mostani számomra különösen jó állapot — ifjú nagyapának lenni nagyszerű érzés ... Marik Sándor Á történelmi filmekről A történelmi évfordulók egyik kedvelt megemlékezési formája iskolákban, kultúr- házakban az évfordulóval kapcsolatos film vetítése. De vajon a filmek között válogatók találnak-e megfelelő mennyiségű és minőségű filmet a fiatalok számára, kérdezték többen is, s bár a választ régóta tudom, azért a pontosság kedvéért utánanéztem, s bizony az eredmény nem éppen hízelgő, íme egy kiragadott példa; 1848/49 eseményeivel csak a 30 éve készült Feltámadott a tenger című játékfilm foglalkozik, s ide sorolható Sára Sándor filmje a Nyolcvan huszár. Ugyanez a helyzet a Rákóczi-sza'oadságharc esetében is, azokról a történelmi eseményekről, történelmi évfordulókról már nem is szólva, amelyeket nem kötelező megünnepelni. Szőts István Az emberek a havason alkotója mondotta a felszabadulás után a film lehetőségeiről: „Korokat varázsol vissza a történelem poros süllyesztőiből, embertípusokat népszerűsít, divatokat kreál.” Ügy tűnik filmeseink elfelejtették ezt a lehetőséget, s főleg az iskoláskorúak részére nem készülnek történelmi filmalkotások, pedig társadalmunkban az ilyen filmek iránti szükséglet létező valóság, amit több okból is ki kellene elégíteni. Az ötvenes évekből találkozhatunk olyan alkotásokkal, amelyek nemzeti történelmünk sorsfordulóival, kérdéseivel közérthető, cselekményes módon kezdtek foglalkozni, (Rákóczi hadnagya, A császár parancsára stb.), azonban ezeket a filmeket a 60-as évek magyar „új hulláma” szinte teljesen megvetett, túlzottan romantikusnak, populárisnak, rózsaszínűeknek tartotta, s ekkor születtek meg a nemzeti mítoszokkal való tudatos leszámolás filmjei, melyek történelmi szükségszerűségét egy percig sem vitatom, de hadd jegyezzem meg, hogy ezek a filmek gondolatilag és formanyelvileg főleg a felnőtteknek, s azon belül sem széles rétegekhez szóltak. Ami szembetűnő volt, hogy a művek kevés kivételtől eltekintve a XX. század történelmét dolgozták fel, s régmúlt históriánkkal nem törődtek. Ebben az időszakban Várkonyi Zoltán vállalta a népszerű történelmi film készítését, kapott is eleget érte a kritikusoktól. (Ez az elutasító szemlélet lassacskán kezd megváltozni.) Az azóta eltelt időszakban készült történelmi filmjeink, ha foglalkoznak is 1900 előtti történelmünkkel, vagy gyermekdedek, vagy nem a széles tömegekhez szólnak. Pedig igenis szükség van egyes korosztályoknak megfelelő mondanivalójú és for- manyelvú történelmi filmekre. Nem a népünket oly sokszor tragédiába hajszoló nacionalizmust kívánom én élesztgetni, hanem egy érzelmileg megalapozott helyes magyarságtudat kialakítását kívánnám, várnám el a magyar filmesektől is. Nem a leegyszerűsített, romantikus filmeket hiányolom, — bár a romantikát is lehet vállalni —, hanem azokat az egészséges hazafiasságtól átitatott műveket, amelyek egyensúlyt teremtenek az „elavult” történelmi filmjeink, s mondjuk a Mennyei seregek történelemábrázolása között; mert félő, hogy nemzedékek fognak felnőni, akik a Rákóczi hadnagyát már naivnak fogják tartani 14 éves korukban is, de a múlthoz való viszonyuk egyre közömbösebb lesz, hiszen életkorukhoz alkalmazkodó művekkel nem találkoznak. S ha a filmművészet társadalmunk kultúrájának szerves része, úgy a magyar filmeseknek ezt a feladatot is fel kell vállalniuk. Sarkadi Gábor Márciusban mutatják be a mozik a Szupermodell című amerikai krimit, melynek rendezője: Michael Crichton H at, könnyed kézzel írt útirajzot, miniatűrt tartalmaz Jurij Trifonov most megjelent kötete. Amolyan képeslapokra szánt alkalmi írások, vagy ha úgy tetszik, „melléktermékek”, vasárnap délutáni olvasmánynak szánva. Csakhogy súlyos íróegyéniség tollán a pihekönnyű témák is vérrel telítődnek, halálosan komollyá válnak. Csupán a hasonlóság, ám korántsem analógiaként a mi Illés Endrénk minap megjelent Igézet című kötetét említeném, amelyben útijegyzeteit gyűjtötte össze. De míg Illés Endre mindenkor tudatosan, felkészülten utazik, s hatalmas ismeretanyaggal, eleganciájával kápráztatja el az olvasót, Trifonov látszólag vonakodva száll vonatra, hajóra, repülőre, s a pilanatnyi látványnál, élménynél lényegesen fontosabb az, amit odahagyott: a feltoluló, egymással feleselő, egymást átszínező és értelmező emlékek. Példaként a Látogatóban Marc Chagallnál-t emelném ki. Ebből mintegy mellékeJurij Trifonov: Tótágast álló ház sen, odavetve a művészettörténeti tanulmányoknál pontosabb képet kapunk nem csupán a Franciahonba szakadt nagy orosz festőről, de a sztálini korszak szovjet képzőművészetéről, életéről is. Ma már hihetetlenül hangzik, hogy volt idő, amikor Chagall a „tiltott” kategóriába tartozott, mint ahogyan az is, hogy fényesen megélt a „Fülesnek” nevezett modell abból, hogy a füle hasonlított a generalisz- szimusziéhoz. Trifonov egy percig sem ironizál ezen, csupán leírja azt, ami Marc Chagall képeit nézegetve föltolul az emlékezetében. Teszi ezt az orosz prózában annyiszor megcsodált realizmussal, amely — éppen az emlékek távolsága miatt — telítődik lírával és részvéttel is. Esendő öregemberként mutatja be Marc Chagallt is, mégsem érezzük ezt tiszteletlenségnek. Sőt! Megsejtünk valamit az alkotás titkaiból is, arról a fájdalomról és boldogtalanságról, amely az azóta világhírűvé lett képeket ihlette, létrehozta. Tanulmányokat (is) lehetne írni Trifonov „módszeréről”, arról a bámulatos képességéről, ahogyan a hét- köznapian egyszerűt át tudja lényegíteni, filozófiai mélységet, töltést adva neki. Szürke ég, árbocok, vörös ló című írásában Finnországba, illetve a gyerekkorába kalauzolja az olvasót, Marcel Proust-ra emlékeztető „technikával”. A vörös ló nem szürreális kép. Valóságos élmény, amelyet gyermekkorában látott, ám ahogyan ez felidéződik, ahogyan ellenőrzi, bejárja gyermekkora finnországi színtereit, kortársakat, szemtanúkat faggatva történelmi esszévé kerekedik. Mi az, amit megőriz az emberi emlékezet? — kérdi Trifonov, s maga is megdöbben az idős emberek válaszain. Csupa látszólag lényegtelen dolgot, egy-egy epizód, tárgy formáját, színét őrizzük meg évekig, s az újságok szalagcímeiben szereplő „nagy” események másnapra kiesnek a tudatunkból. Mégis — sugallják Trifonov írásai — ezek a semmiségek az igazán emberiek és fontosak, ezek teszik oly varázslatossá az emlékezést, az idős emberekkel való találkozást. Szabó Mária fordítása puritánul egyszerű, ám tudjuk, hogy a legnagyobb bravúr éppen ez: nehéz súlyokat könnyedén felemelni. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. Rakéta Regénytár.) Horpácsi Sándor 1984. március 17. HIÁNYCIKK KM hétvégi melléklet
