Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
Nemzetiségi magyar irodalmak Az erdélyi hagyományok nyomdokain Közösségi hang A romániai magyar irodalom a nemzetiségi élet keretei között jött létre, s mint ilyen egyfelől a romániai társadalmi valóságra, másfelől a magyar kultúra egyetemes hagyományaira támaszkodik. Ezen a hagyományon belül különleges szerepet ad az erdélyi tradícióknak. Ezek a tradíciók józan történelmi realizmusra, illetve az együttélő nemzetek kultúrájának megbecsülésére intenek. Több mint hatévtizedes fejlődése során értékes örökséget halmozott fel ez az irodalom, olyan költői és írói életműveket — például Áprily Lajos, Dsida Jenő, Kós Károly, Kuncz Aladár és Gaál Gábor munkásságára gondolok —, amelyek máig ható érvényességgel fejezték ki az erdélyi magyar progresszió nemes törekvéseit. A nemzetiségi irodalom újabb — a felszabadulást követő — korszakának is már emberöltőnyi története van. Wemzedekek léptek fel, irodalmi irányzatok fejlődtek ki, kulturális intézmények szerveződtek ez alatt az idő alatt. A romániai magyar irodalom fontos szervező ereje a Krite- rion Kiadó, amely Domokos Géza irányításával sorra jelenteti meg ennek az irodalomnak a klasszikus és modern alkotásait, az erdélyi magyar nép- költészet emlékeit, irodalom- és művelődéstörténészek, nyelvészek, társadalomtudósok műveit. Mellette a folyóiratok és lapok vállalnak igen nagy organizációs feladatokat. Így az Utunk című kolozsvári hetilap, a Korunk című ugyancsak Kolozsvárott megjelenő tudományos és művészeti folyóirat, az Igaz Szó című marosvásárhelyi irodalmi folyóirat. A Hét című bukaresti társadalmi, politikai és művelődési hetilap. A felszabadulás utáni első évtizedekben még a két világháború közötti korszak jeles íróegyéniségeinek volt vezető szerepe: a költészetben Barta- lis János, Szemlér Ferenc, Horváth Imre, Néliusz József, Szabédi László, Kiss Jenő és Horváth István, a prózairodalomban Tabéry Géza, Molter Károly, Kacsó Sándor, Kemény Janos, Bözödi György, Asztalos István és Nagy István, a műfordításban Franyó Zoltán, az irodalomkritikában Gaál Gábor, Balogh Edgár, és Csehi Gyula munkássága hozta létre a legnagyobb értékeket. Hozzájuk csatlakoztak a nemzetiségi irodalom mai „derékhadának” képviselői: a költészetben Kányádi Sándor, Székely János, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Bodor Pál, a prózában Sütő András, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Deák Tamás, Huszár Sándor, az irodalmi szociográfiában Beke György. Majd őket követték a hatvanas években a Forrás című könyvsorozatban jelentkező írók: a költészetben Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Király László, Farkas Árpád, Szőcs Géza, Bállá Zsófia, az elbeszélő irodalomban Bálint Tibor, Szilágyi István, Csíki László, Pusztai János, a drámairodalomban Kocsis István és Lászlóffy Csaba. A romániai magyar költészet a korábbi erdélyi líra történelmi érzékenységét és közösségi hangját folytatta, a népi hagyományokat éltette tovább, ugyanakkor igen nagy szerepet adott a modern költészet, nemegyszer az avantgarde formanyelvének. Szép példája ennek a szintetikus — az egyetemes magyar líra és a világköltészet különféle irányzataiból táplálkozó — költői modernségnek Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár alkotó munkássága. Kányádi a nemzetiségi és történelmi tapasztalatok költője, Szilágyi a modern ember tragikus felismeréseit szólaltatta meg, Lászlóffy az avantgarde eszközökkel dolgozó intellekti- ális lírát képviseli. A prózairodalom ugyancsak az erdélyi elbeszélő hagyományok és a modern irodalmi törekvések nyomán tájékozódik. Az idősebb nemzedék írói — Nagy István, Balogh Edgár, Kacsó Sándor — főként emlékirataikkal hívták fel a figyelmet magukra, ezekben a memoárokban a nemzetiségi közélet és irodalom közelmúltjával ismerkedhetünk meg. Nagy szerepet kap a személyes tapasztalatokra épülő lírai-szociográfiai irodalom, ennek klasz- szikus képviselője Sütő András beszámolója: az Anyám könnyű álmot ígér. Bálint Tibor népszerű regénye: a Zokogó majom ugyancsak személyes élmények nyomán idézi fel a kolozsvári magyar szegénység egykori életét. Szilágyi István Kő hull apadó kútba című műve analitikus lélektani és társadalmi regény, Pusztai János A sereg című regénye pedig egyéni mítosz formájában idézi fel a kelet-európai történelem tapasztalatait. Jelentős mértékben fejlődtek az irodalom más területei is. Az erdélyi magyar történelmi dráma — nevezetesen Sütő András Csillag a máglyán, Székely János Vak Béla király és Kocsis István Árva Bethlen Kata című művei — a magyar- országi színpadokon is szép sikert arattak. A nemzetiségi esszéirodalom — például Méli- usz József, Balogh Edgár, Gáli Ernő és Szász János írásai — a romániai magyarság fontos történelmi tapasztalatait világítja meg, az irodalomtörténetírás és az irodalomkritika — Marosi Péter, Gálfalvi Zsolt, Kovács János, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Cs. Gyimesi Éva művei — pedig a romániai magyar irodalom önismeretét, és ezzel további fejlődését alapozza meg. Pomogáts Béla CS. NAGY ISTVÁN:* Kerül A város avatásra kerül a termés betakarításra kerül a fürdőruha bemutatásra kerül a termékszerkezet átalakításra kerül a szandál árleszállításra kerül a házasság fölbontásra kerül az alkatrész-utánpótlás biztosításra kerül a biztosítás megvalósításra kerül a reform finomításra kerül a levél megírásra kerül a vendég meghívásra kerül a tó lehalászásra kerül a szabadidő eltöltésre kerül a fizetés elköltésre kerül a terület bekerítésre kerül a veszély elkerülésre kerül a munka kerülésre kerül a büntetés letöltésre kerül a gól berúgásra kerül az élet élésre kerül az élés hálásra kerül a holttest hamvasztásra kerül a lélek föltámadásra kerül a kerül használata folytatásra kerül • Az idén lenne 60 éves a csendes szombathelyi költő. Utolsó verseinek egyikét közöljük. 1984. február 11. O® K edvelt szófordulata volt: „...ahol már lefelé megyeget az ember a hegyről...” Sokszor, sokféleképpen beleszőtte gondolataiba e metaforát, mikor — bölcs derűvel és kissé rezignált mosollyal — saját élete, s a világ dolgain elmélkedett irodalmunk „barkácsoló kismestere”, Móra Ferenc. Küzdelmekkel, vívódásokkal teli életét kurtára szábta a sors; korai halálát ösztönösen megsejtette. Utolsó 6—8 évében — magánlevelekben, tárcáiban is itt-ott — erre utaló tréfás jóslataival riogatja közeli jó barátait, amiket persze senki nem is akart komolyra venni. Talán ő maga sem. Pedig a hegy lába akkor már igencsak közeledett ... Sokszor kesergett, amiért nagyobb művei rendre meg- íratlanok maradnak, mert őt egész életében megköti „az a nagy ház, a múzeum, a könyvtár, az évi ezer akta, az avarok, a gepidák, a hunok...” Csoda-e, hogy az Ének a búzamezőkről néhány hét, az Aranykoporsó kerek öt hónap alatt született meg? öt regénytervéről tudunk. Amiről nem vagy csak utalásokból, az vajon mennyi lehetett ? „Sokat hagyott ránk — írta egyik nekroló- gusa —, még többet vitt magával”. Az itt közölt kép, jó 50 esztendeje készült. 1933. október elején, mintegy négy hónappal a halála előtt. Az író Szegeden, Boldogasszony sugárúti lakásuk kerti teraszán fényképeztette le magát, ö tudta — ma már mi is —: búcsúzásképp rendelte a fényképeket, talán 20—30-at, hogy elküldje legkedvesebb munkatársainak, barátainak. Mindössze néhány üdvözlő szót vetett a képek hátlapjára, vidáman, tréfálkozva. Nem sokan sejthették belőle, hogy ezek már búcsúsorok. „Soványan, mint Vergilius, komoran, Móra Ferenc őszi fényben Időskori kép Móra Ferencről mint Dante, küldi kézcsókját és áldását Móra Ferenc fötisztelendö” — írja Roóz Rezsőnének. S egyik barátjának, Győrffy Istvánnak: „áldásomat is osztva jelentkezem; ... főpásztorosra faragtak...” Sejtette, érezte a közeledő véget. Anélkül azonban, hogy bárkivel is éreztette volna. 1934. február 8-án örökre lehúnyta a szemét. Szentpétery Zsigmond könnyei Szentpétery Zsigmond (Barabás Miklós kőrajza 1846-ból) E gy újszülött fiúcska szeme csodálkozott a világra 1798. július 31-én Rohodon, megyénk egyik kis falujában, hogy egy küzdelmes életet végig élve, hatvan esztendő terhével, végképp lecsukódjék 1858. december 13-án Pesten. Neves szülöttünk, az egyetlen vörös nadrág komédiása, az ekhósszekerek vándora, Thália oltárának fölszentelt és egyik legavatottabb szerpapja, a régen volt Nemzeti Színház kiemelkedő alapító tagja, Szentpétery Zsigmond 125 éve halott. Most, minthogy új Nemzeti Színházat akarunk a lebontott régi helyett, nekrológ helyett inkább helyénvaló Szentpétery Zsigmond rég lehunyt könnyes szemeit idéznem. Talán 1835 szeptemberéhez köthető Váradi Antalnak az a megható kis története, amit Régi magyar színészvilág (Bp. 1911. 331— 332.) című munkájában így örökít meg: „Nagy volt az öröm Budában! Fáy és Döbrentei direktorok kijelentették a trupp előtt, hogy tekintetes és nemes Pest vármegye színházat fog építeni. Azt az örömet! Fáncsy, a komoly, a meggondolt lépésű ugrott egyett; Egressy az ég felé emelte szemeit, mintha imádkoznék, lehet, azt is csinálta, mert az ö fényes, nagy lelke sokat társalkodón a végtelenséggel. Lendvay, felesége Hivatal Anikó, Telepy, Kántor- né, a Laborfalvy-gyerek, sorba odamentek, újra és újra kérdezni, hogy de aztán nem tréfálnak a tekintetes urak, nem teszik bolonddá a szegény, hiszékeny, vajszívű komédiást? Szentpétery pedig, a Zsiga, aki a víg és komoly szerepeket egyforma virtuozitással játszotta, ott állt az eresz alatt és — sírt. — Zsiga, te könnyezel... — Ne ... Nem! — zavarodik kis Szentpétery. — Az eső csöpög rám, az eső. Verőfényes nap volt, de hát ráhagyták, hogy: az eső." Másfélszázados örömkönnyek! Szégyelt, tagadott örömkönnyek! De szép példák és figyelmeztetések! Példa arra, hogy ne csupán pénztárcáját nyissa ki kelletlenül, hanem szívét is, aki adni akar, ahogy elődeink az úttörők. Figyelmeztetés, hogy emlékezzünk ezekre az úttörőkre. Ne csak alkalmanként, hanem mindig. És sírjunk is, ha úgy érezzük, hogy az emlékezéskor sírni kell! De vajon sír-e, és vajon milyen könnyeket ejt az az olvasó, aki Talpassy Tibor A magyar színjátszás hőskora (Bp. 1983. 274.) címen nemrég megjelent könyvében ezeket olvassa Szent- péteryről: „A Kerepesi temetőben hántolják el, fáklyamenettel kísérik utolsó útjára, ám sírja környékét szemétdombnak használják."? Remélem, sír! Hiszem, hogy könnye keserű! Balogh László •hajó. Ez egy nakszerű jármű t ló húzott. Ez n csúszott, mint lnnék nem volt :m a sár, sem a hó. Hírhedt ló- irmű volt; ma írnokban is rit- nutogatják. kán az utasok az rágott országié elkerülték, indenütt út volt. jtottak, különö- l volt nagy teher Vetések közt •endes úton kelti aztán olyan ak a szekerek, gy fuldoklott a s és a szegény •a. Mocsaras vi- ; a mocsár tőze- 51 lévén feltölt- l „kotus” föld >ant viszketést zaka pedig a •aja lepte el a st, úgyhogy vé- art ábrázattal ;ja jó részét. talajon valami- b volt az utazás, sem volt kisebb, mokos vidék utal terítették be, időben jónak bi- esős időben igen 3 ragadt, iős időszakban Pestre jött, az I—Debrecen— atvan felé ke- ez órás kerülő arabb érkezett, ai Püspökladány vasút vonalán . Ez az útvonal xíutól Szolnokig 'óbbik felében ható, sőt a Kar- jszállás között út, az ú. n. Kara a országszerte t. Ezt a gátat or- nunkával több- itték, de lápon épülvén, mindelsüllyedt, mi- :ának a Sárrétre ta feláztatta. előtti útleírások mesélnek erről t külföldi uta- •atai is borzong- xek vissza rá. ; türelmetlenke- és méltatlankomikor a vona- iányában állni :énytelenek és nk, hogy kifá- i néhány óra út, /apáink hetek íszedelmek kö- neg. f János: kkalál íl, fakanál •, dagasztó- örbe- torcelán- disznóölő- len opott- kalapács, ■tó-véka, szka, sodrólábon ogtűzhely, It kályha, a kemence éz ába, párna rakva, lattal •ja, hímes széle, ia az almárium ín rojtosra olvasva.
