Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
^ HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. február 11. 1902 ÓTA HÓDIT Kovács László Ismertem kisfiú korában, de azért elővettem rovatunk archívumából egy nemrég készült fényképet és emlékezetembe véstem vonásait, nehogy „elrohanjunk” egymás mellett az Opera folyosóján, vagy a próbatermek labirintusában. Éppen úgy, mint a titkos ügynök népszerű kémregényekben: „bevési” annak az embernek az arcát, akivel a Trafal- gár tér egyik padján feltűnés nélkül el kell cserélnie a két egyforma diplomatatáskát. Az Opera környéke valóságos „hadműveleti terület”, cementeszsákok, füstölgő lakókocsik között török utat, — valahol egy légkalapács kopog —, de a Hajós utcai épületben „béke van”, zene szűrődik ki az ajtók mögül, zongora és énekhangok, valaki skálázik, beénekel, ahogy errefelé mondják. A portán nem tudják hol van, s most tanácstalan vagyok. Végül is nem nyithatok be minden próbaterembe... — Most láttam a büfében — mondja egy kedves hölgy, vaskos zöld borítójú partitúrával a kezében. — Köszönöm, irány a hatodik emelet. A büfében csapatnyi fiatal. Fiúk, lányok, szépek, valószínű a balettkarnak van szünete. Óvatosan csusszanok át közöttük, kabátom, sapkám csupa lucsok, — kint szakad a hó — szinte félek, hogy felröppennek előttem, mint a galambok. De már látni is vélem egy sarokban a „bevésett” arcot. — Kovács László karnagy úr? — kérdezem. — Nem, az öccse vagyok. Erre nem számítottam. Ha most kém lennék, lefokoznának. — Megkeressük a bátyámat. Itt kell lennie valahol. Meg is találjuk, ám interjúra „nem alkalmas az időpont”. Póka Eszter operaénekessel próbálja Verdi Requiemjét. (Ebből azóta már részleteket láthattunk a Stúdió 83-ban.) Másodszor „fogom ki”, hogy olyan emberrel kell beszélgetnem, akinek „kötetlen a munkaideje”, magyarul: hajnaltól éjfélig dolgozik. Ám az embert, s kivált a művészt a munkája jellemzi, s néha sokkal beszédesebben, mintha önmagáról vallana, így hát ez a „füstbe ment”' délelőtt sem tanulság nélkül való. Végre elkövetkezik az ebédszünet, s előve- hetem a jegyzetfüzetet is. Miskolcon kerestük — mondom neki, — úgy hírlett, ott kar- nagykodik. — Igen, de az már régen volt. Akadémista koromban, az utolsó előtti évben ott voltam Mura Péter mellett másodkarnagy. Azóta is átjárok nyaranta, s dirigálom a Zenélő Udvart. Amikor végzős voltam a Zeneakadémián, ide kerültem az Operaházhoz korrepetitornak. Azóta itt vagyok, s ma már korrepetitor-karnagy. Kovács László nyíregyházi fiú. Szülei zenetanárok, a 4. számú iskolában tanítanak, ö is ott járt a zenei tagozaton, közben Babka Józsefnél zongorázni, Tonté Lászlónál po- zaunozni, közismertebb nevén harsonázni tanult. Azt pedig sokan tudják Nyíregyházán, hogy aki Tonté tanár úr „közelébe merészkedik”, előbb-utóbb menthetetlenül bekerül az Ifjúsági Fúvószenekarba. — Szerettem a zenekart — mondja. — Nagyon jó, ha egy karmesternek zenekari múltja van. Belülről ismeri az együttmuzsikálást. A legtöbb karmester zongorista, s mert a zongora szóló hangszer, nem tudják mi az bent ülni a hangszerek, hangszercsoportok között, szemben a karmesterrel. Én ezt is tudom, s igyekszem hasznosítani. Ezután Debrecenbe kerül Kovács László. A zeneművészeti szakiskolán harsonát Völgyi Ernőtől, zongorát Hegyes Erzsébettől és Irmai Kálmántól tanul tovább. Egy évig a zeneszerzésbe is belekóstol Kajner Jenőnél. A harmadik év után veszik fel a budapesti Zeneakadémiára. — Harsona szakra igyekeztem, de beadtam i jelentkezési lapot karmesterire is. Mind a cettőre felvettek. Ötödik évadját tölti az Operában, dirigál, :orrepetál. Ez az utóbbi azt jelenti, hogy ha gy énekes „megtanulta a szerepét”, ami lykor száz, vagy annál is több kottaoldalt elent, bevonulnak egy kisszobányi próbate- smbe, s a karnagy a zongorához ül a partijával. — A korrepetálás nagyon hasznos a kar- testernek is. Egy sereg dolgot meg lehet beélni az énekessel, mit hogyan csináljon, úőre lehet dolgozni”, s ezekkel már majd a így színpadon, az összpróbákon nem kell lteni az időt. Kovács Lászlónak jó kapcsolata van az új őri színházzal is. A beszélgetésünket követő napokon Gerschwint vezényelt ott, a Kék rapszódiát, és az Egy amerikai Párizs- ban-t. Amikor ezek a sorok megjelennek, már egy Csajkovszkij-koncerten is túl van, a varázslatosan szép V. szimfónián. A közelmúlt legnagyobb sikere is a győriekhez kapcsolódik. Vajda János zenéjére 70 perces táncjátékot készített a győri balett. — A rádiózenekart vezényeltem, öt estén játszottuk a sportcsarnokban, 50 ezer ember nézte meg. Nívódíjat kaptunk érte. Külön a tánckar, a zeneszerző, a koreográfus, a díszlet- és jelmeztervező, és én. Az ebédszünet végére jár, visszavisszük a poharakat a pulthoz. Délután kettőkor próba kezdődik a háziszínpadon, amire bekérez- kedek. Sose láttam még operapróbát, halvány elképzeléseim vannak csak róla, amire aztán a valóság rácáfol, mint a legtöbb elképzelésre. Próbára várva a magyar zenei életről beszélgetünk. Mitől van az, hogy hazánkban annyi jó zenész van, külföldi koncertdobogók állandó vendégei, s mégsincs egy igazán jó, világszínvonalon jegyzett zenekarunk. — Az alapvető struktúra — mondja, — meghatározza a színvonalat. Nálunk, ha valaki 18—20 éves korában bekerül egy zenekarba, ha csak téttleg nem bántalmazza a karmesterét, onnan is megy nyugdíjba. — Van-e karmester példaképe? — Nincs. Mindenkitől azt próbálom ellesni, amit jónak tartok benne. Azért mégis van egy — mondja kis gondolkodás után — akit különösen szeretek. Jurij Szimonov. Kint voltam nála két hónapig Moszkvában, a Nagyszínházban, — a Bolsojban — és a Csajkovszkij konzervatóriumban. Sokat tanultam tőle. Most úgy volt, hogy Pestre jön, s ő fogja vezényelni a Verdi-Requiemet, de valami miatt lemondta. Nagy kár. Ezután a karmesterversenyről kérdezem — sokáig halogattam ezt a kérdést — amelyiken az első tévészereplés után kiesett. — Nem vagyok versenyzőtípus — mondja — és nem is szeretem az ilyen versenyeket. Nemigen így kell eldönteni, hogy ki a jó karmester, s ki nem. Vagy pedig akkor olyan embereknek kellene a zsűriben ülni, akik abszolút támadhatatlanok. Egyébként nem húzódozik a témától és egy csöpp sértettség sincs benne, de nem folytatjuk, mert mindjárt kezdődik a próba. A háziszínpad olyan mint az igazi, helyükön vannak a legfontosabb kellékek: lóca, kecskelábú asztal, rajta korsó, cinpoharak, egy szófa, s néhány díszletet jelképező csupasz paraván. Ám ennek a színpadnak nincs nézőtere. Előtte csak egy zongora, egy karmesteri pult, mögötte magas székkel, hogy a karmester leülhessen. Most Kovács Zoltán vezényel (nem rokon), Kovács László pedig a „zenekar”. A karmester Takács Mária és Horváth József páros jelenetét próbálja a Tanhauserből, s az „egy szál zongora” mindent elkövet, hogy fölidézze a nagyzenekart, amelyik majd az előadáson játszani fog. A próba egyébként nagyon kellemes és hangulatos. Nyoma sincs benne a prózai színházakban megszokott vibráló feszültségnek, robbanásra kész indulatoknak. Lehet hogy itt a zene, a dal oldja fel az alkotás kínjait? Ritkán állnak meg, hogy megbeszéljék csendben, hol kellene levegőt venni egy hosszú mondaton belül.*A.ztán Siegmund egy nagy recitatívó közepén úgy folytatja a dalt, hogy „az ördög vigye el innentől nem jut eszembe a szöveg”, de ezt is pontosan a dallamra énekli, és a ritmus is helyén marad. — Akkor onnan még egyszer, onnan hogy... — mondja mosolyogva a karmester, és Kovács László súg: „én elmegyek, sietnem kell tovább” ... Én is felállók, és lábujjhegyen kilopakodok a próbateremből, hogy ne zavarjam a munkát. Félóra múlva indul a vonatom haza. Mester Attila Az emberiség képzeletét a jövő s annak lehetséges képe több ezer éve foglalkoztatja. A tudományok fejlődésére épülve, illetve azt túllépve az emberi képzelet létrehozta sajátos jövőképét, melynek produktumai a tudományosfantasztikus (science-fiction) művek. Ezek igen hamar meghódították a filmművészetet is, hiszen a zseniális francia filmrendező, Georges Melies már 1902-ben elkészítette az Utazás a Holdba című néhány perces művét, amellyel általános értelemben megalapozta a sci-fi filmeket. A filmtörténet során igen sok film készült ebben a műfajban, a teljesség igénye nélkül kiemelném az 1926-ban készített Metropolist, Fritz Lang allegorikus alkotását, James Whale A láthatatlan ember című filmjét. Időben jóval később keletkezett Byron Haskin a Világok harca (1953), valamint Stanley Kramer Magyarországon máig sem bemutatott filmje A túlsó part (1959), amely őszinte indulatával megvalósítási módjával a sci-fi filmek egyik kiemelkedő teljesítménye lett. Az első űrutazás, a tudomány rohamos fejlődése a hatvanas években igen nagy lendületet adott a műfajnak, s sok figyelemre méltó alkotás született. Olyan rendezők mint Francois Truffaut vagy Jean Luc Godard is szívesen nyúltak a fantasztikus témákhoz. Hazánkban is bemutatták a 451° Faren- heitet és az Alphaville-t. A 70-es évektől kezdve pedig az egyik legnépszerűbb filmműfaj lett a sci-fi világszerte. Általában a sci-fi műfajába sorolunk minden -olyan filmet, amely valamilyen fantasztikumot tartalmáz, azonHa jó: akkor humánusI ban véleményem szerint ez káros dolog, s ennek az igen értékes műfajnak rontja a tekintélyét. Ha csak a felszabadulás után Magyarországon bemutatott mintegy 50 fantasztikus filmet vesszük figyelembe, akkor is szembetűnő, hogy a filmek mennyire különböznek egymástól. A közönség nagy része a mesét és a kalandot ötvöző műveket kedveli leginkább, bár megjegyzem, hogy ezeknek a filmeknek szinte semmi közük a tudományok, a technika fejlődéséhez. Azonban a bennünk rejtőző kaland utáni vágyat úgy látszik kielégíti. Ide sorolnám a Csillagok háborúját, valamint folytatását A birodalom visszavág. (A sorozatnak elkészült a harmadik része is.) Igen sok áltudományos filmmel találkozhatunk,'ilyen a Gyilkos bolygó című amerikai film, de ebbe a műfajba sorolják a fantasztikus-bűnügyi filmeket is. Az „igazán” tudományos-fantasztikus művek legfőbb tulajdonsága a humanitás. Ezen filmeknek a szerzői az emberiség fejlődése által kialakult problémákat gondolják végig — sokszor filozofikus szinten — a jövőben, s céljuk nem a felhőtlen szórakoztatás, hanem a gondolkodásra kényszerítés, azáltal, hogy olyan alternatívákat mutatnak be, amelyek tudományos-technikai alapjait a jelenbe rakjuk le, Tudom, hogy az említett filmek nem a legnépszerűbbek, azonban azt hiszem, hogy a tudományos-fantasztikus jelző főleg ezeket az alkotásokat illeti meg, s ezek a művek garantálják a műfaj elismerését. Sarkadi Gábor Jelenet a Negyedik fázis című amerikai tudományos-fantasztikus filmből, melyet Saul Bass rendezett. Hóesés hűségben Nem tudok hűvös és szakszerű kritikát írni Osztojkán Béla Hóesés hűségben című könyvéről. Már az első verseskönyvéről írt recenziómba is belecsúszott némi elfogultság, ezért most ezt nem is próbálom leplezni, inkább választ keresek arra, hogy miből ered e letagadhatatlan szimpátia. Sorsa elgondolkodtatóan nagy ívű. Csengeri cigány- gyerekből lett generációjának immár nemcsak nagy igéretű tehetsége, hanem az ígéreteket sorra teljesítő írástudója is. Osztojkán nemcsak verseket, hanem regényeket is ír, s nem hiszem, hogy a két irodalmi ág közül nála bármelyik elsőbbséggel bírna. Ha a recenzió írójának igen nehéz volt a segédmunkásságból a szellemi foglalkozású, ám de eredeti foglalkozásához hasonló módon nem elsősorban alkotó jellegű, csak amolyan félértelmi- ségi-kiszolgálói létig (könyvtárosságig) elvergődnie, akkor mennyivel nehezebb lehetett az alapvetően hasonló szándék megvalósítása még hátrányosabb szociális helyzetből indulva, s még többre törve? A mobilitást egyre jobban megnehezítő korunkban ehhez már nem kevés fanatizmus, szorgalom és legalább ugyanannyi' tűrőképesség szükséges, s ha ez megvan, akkor az ember az egészségével is törleszthet. Osztojkán esetében ez kezdődő gyomorbajt és idegrendszeri panaszokat jelent, ami tökéletesen egybevág a művészről alkotott általános elképzeléssel, hiszen a költő tudvalevő, hogy túl érzékeny alkat. Nehezen viseli el a nincs hol lakni, nincs mit enni, holnap sem lesz, állapotát. Én most csak á végső kibontakozás nehézségeit jelzem ezzel, s az olvasó fantáziájára bízom Osztojkán pályájának egyéb, ennél valószínűleg keservesebb buktatóit. Sorsának elszántsága, személyének direkt panaszoktól mentes komolysága azonban nem elegendő, s bizonyára külsődleges irodalomkritikai érv. Valójában engem sem ezek győztek meg Osztojkán valódi és maradandó értékeiről, hanem jelen esetben a Hóesés hűségben versei. Feltehetően a prózaírói gyakorlat teszi e verseket a Halak a fekete citerában című kötetéhez képest is egy- neműbbé. A magas hőfokú versbeszéd áradó természetessége egyenes folytatása az előző kötet hosszú verseinek, de itt és utóbb ez csaknem kizárólagos. Ahogy prózájának belső és szerepmonológjaiban felbukkannak a költészeti elemek, úgy a versek mondatszerkezete epikusán tágas. szinte körfnnnriatns elvű. De mit nyerhetünk ezzel a leleménnyel a leírásban, amely nemigen tűri a dagályosságot és a túlbonyolítást? Osztojkán esetében nem kevesebbet, mint egy zaklatott mítoszt. A biblikus hangvétel, a részletek eredetisége, a szerkezet szokatlan, de mégis egységbe álló logikája megvalósítja a műalkotásra mindmáig érvényes hármasszabály első két kritériumát: az integritást és a szerkezetet. Kétségtelen, hogy Osztojkán Béla versei nemigen té- veszthetők össze másokéval, eredetisége teljesen nyilvánvaló. A szerkezetről szólva a lírai realizmusra esküvőknek is el kell ismerniük, hogy a versek kezdete és vége között átérezhető, átélhető és átgondolható, tudatosan épített érzelmi-logikai ív feszül. A harmadik kritérium a klaritás (a ragyogás) azonban sem az eredetiségből, sem a szerkezetből nem magyarázható, mivel az alábbiak feltételei, de nem automatikus előidézői a legdöntőbb ismérvnek. De hogy ez végül is mi, azt nemigen lehet pontosan megfogalmazni, így jobb híján mondom azt, hogy megérdemelt azonosulás, jogos elfogultság. Bizonyára így már méltányolhatok személyére és sorsára vonatkozó, nem elsősorban objektivitásra törő fejtegetéseim is. (Osztojkán Béla: Hóesés hűségben. Móra Kiadó, 1983. 74 lap) Dúsa Lajos karnagy
