Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. február 11. Gyerünk! Beszélgessünk magunkról! Mi már a derékhad vagyunk Elképzelhető, hogy kevés mezőgazdasági nagyüzemet néztem meg okával fiatal szakmunkások közössége után jártamban, de keresve se találtam volna jobbat a vásá- rosnaményi Vörös Csillag Termelőszövetkezetnél. Kopogtattam másutt, mert tudtam, országos hírű sertés törzstenyészetük van, vagy éppen kimagaslóak a kertészeti eredményeik, s egy-két zavartan dadogó kamaszt találtam, sőt lehettek akár többen is, nem vettem észre, hogy kiváltak volna az idősebbek közül, mertek volna egymás szavába vágni, az öregeknek ellene szólni. Pedig saját magukról beszélni, gondjaikat, örömeiket felidéztetni szerettem volna. Kutattam volna tovább, ha Na- ményban meg nem állok, sőt ezután sem mondok le a fiatal szakmunkásokkal való találkozásokról. Teszem ezt mindazért, hogy bebizonyítsam: az előzőleg talált nem éppen szívet örvendeztető példák miatt szükség van a megszólalásukra. Mindenekelőtt azért, hogy egymástól tanuljanak, hiszen nagyon is egyszerű okok miatt elsősorban egymást fogadják el. Egymást fogadják el, és az egyén figyeli a közösség rezdüléseit! A naményi tsz gépműhelyén hamar végigfutott a hír: gyerünk, beszélgessünk magunkról! Még egy-két türelmetlen visszakiabálás, és elült az üzem egyébként megszokott zaja. Amikor a fiatalnak számító overallosok körbe vettek, alig maradt valaki az olajos kezét törölgető emberek háta mögött. Mitagadás, a fiatalok hevenyészett fórumából a végén senki sem maradt ki. Ducsi Gyula talán még erősebben meglepődött mint én, amikor észrevételez- tem a fiatal szakmunkások magas számát. — Tényleg nagyon fiatal a műhely, — töprengett. — Pedig valameny- nyien itt sem vagyunk. Ha szétnézett az udvarban, és el nem tévedt a nagy felfordulásban, láthatta: számos épület van még, ahol a műszaki ágazat tevékenykedik. Akárhová megy, nagyon sok fiatalt talál. Lehet, hogy a város az oka? Akik ezt a szakmát tanultuk,- nemigen tudnánk másutt elhelyezkedni. Itt pedig vonz a lehetőség, egy kis túlzással azt is mondhatnám, hogy ipari körülmények között dolgozunk a mezőgazdaságban. Nem rég, mert csak a legutóbbi időben jutottunk el odáig, hogy végre méltó körülmények között nyúljunk azokhoz a modern gépekhez, amelyeket majdnem gyerekként láttunk először, most meg már mi bontjuk meg őket. A tsz-ben egyébként nemcsak itt szembetűnő az ugrásszerű előrelépés, legalábbis a technikában. Ezek a Rábák, — mutat hátra —, a szervizkocsik, az ágazatvezetők járművei a megyében elsőként, CB-rádió-kapcsolat- ban állnak egymással. Nem ment volna ez valamiféle fiatalos lendület nélkül. Itt, a műhelyben hozzátartozunk ehhez. Én ugyan nem néhány hónapja érkeztem, mégsem vettem észre mikor „vettem fel a fordulatot”. Az azonban világos előttem: ezekben az években változunk valami nagyot... — Változunk bizony! — veszi át a szót Szőke Barnabás, aki haja színe szerint sem vezeték-, sem keresztnevének nem felel meg, de nagyon értékeseket mond. — Én még alig hagytam ott az iskolapadot, de máris látom mekkora a távolság az elmélet és a gyakorlat között. Baktalóránt- házán, a szakmunkásképzőben inkább alapokat kaptunk. Itt viszont soha nem az romlik el, amit példának megtanultunk. Én bizony féltem a lebőgéstől, de előbb- utóbb minden kezdő, aki hasonló cipőben jár, rájön: semmit nem szophat ki a kis- ujjából. Itt szerencsére divat, hogy egy türelmes, korosabb szerelő mellé osztják be a kezdőt, akivel van bátorsága "akár a háromszáz lóerős nagytraktor csavarját is meglazítani. Azt nem mondom, hogjöfp^fis eltűntek bennem a zöldfülű gátlásai, de egy valaminek nagyon örülök: ismét egy jó csapatban érzem magam, ami az iskolai „banda” után nagyon hiányzott. El kell ugyan mennem katonának, de drukkolok: csak műszaki alakulathoz visznek!? ott hamarabb fogy majd a centi. — Kibírtuk mindannyian, legyint Tóth Béla, — és ne bízd el magad, még Ducsi is csak most várja a behívót, pedig idősebb nálad néhány évvel. — És, ha már közbeszóltam, hadd erősítsem meg a szavaidat „öcsi": tényleg kivételesen összejöttünk mi, itteniek. A következő szavakat már a vendéghez intézi. — Nem is tudom miként melegedtünk így össze. Lehet, hogy a korunk miatt? Hiába léptük át a „húszon — évet” mindössze, máris a derékhadnak számítunk. Látja, — mutat szét lendületesen a műhelyben, — itt rajtunk kívül alig akad más, akire évtizedszámra számítani lehet. Csoda-e, hogy összemelegedtünk? Ebédidőben focizunk egy nagyot, utána is, akinek jobban fog a lába, igazolt játékosként. Kell mondanom, hogy szocialista brigád vagyunk így kollektive? Ezt az új csarnokot, ahol a Rábák, meg a vetőgépek telelnek, nélkülünk fel nem építették volna. Nem kellett túlságosan buzdítani bennünket. Valamennyien tisztában voltunk azzal, hogy mekkora különbség ilyen helyen dolgozni. Nézzen széjjel: tisztaság, melegség ... Ezért érdemes volt! — No-no ...! — éled fel a hangja Siket Zoltánnak, anélkül, hogy az első néhány szó alatt a szeme is megélénkülne. — Egy valamit vegyünk tudomásul. Meglehetősen jói megy nekünk, sőt azt is elkönyvelhetjük, hogy fontosak vagyunk. Már-már szinte természetes, hogy megy a traktor, az eke pedig úgy követi, ahogy az elvárható. Hogy mégis létszükséglete vagyunk az ágazatnak, az akkor derülne ki igazán, ha állandóan szidnának bennünket rossz munkánk miatt. Ha nincs semmi baj, az a természetes. Pedig mennyit szívjuk a fogunkat, amikor az anyagbeszerző sokadszor is hazajön alkatrész nélkül, vagy más miatt nem tudunk előrehaladni. Én tudom, meg ti is tudjátok, sőt a vezetés is tudja: a gépműhely nélkülözhetetlen tényezője a többi ágazat folyamatos és hatékony munkájának, de azt csak mi tudjuk: ennek megfelelően jobban is elismerhetnék munkánkat: — Az új rendelkezéseket mintha éppen ellenünkre találták volna ki, — kezdi sorolni részleteiben Gáspár István. — Mi valamennyien órabérben vagyunk, különböző szempontok szerint. De akár kevés, akár sok, a szabad szombati órákkal az órabért is elveszítjük. Most még csak minden második hétvégén, később pedig valameny- nyi szombaton. Azonkívül hiába végzem én ugyanazt a munkát, mint egy iparvállalat dolgozója, az áremelés utáni pótlék még mindig kevesebb nekem, mint az ott dolgozónak. Ugyanúgy városban élünk pedig, mint az ipari munkás. Halljuk a tanácsot: szegődjünk traktorra, ott nagyobb a kereset. Meg is tesszük, mert nyáron valamennyien kombájnra ülünk, akik értünk hozzá. De kérdem én: ki javítja meg akkor a gépeket? Vagy egyik, vagy másik! Egy fenékkel nemcsak két lovat nehéz megülni! Sajnos beszűkültek a lehetőségek, — kezd mélyebb elemzésbe az indulat helyett Lukács Zoltán. — Mi is megpróbáltuk a teljesítménydíjas munkát, de egy kicsit későn. A bérszínvonal emelkedése, adóztatása ma olyan magas, hogy egyszerűen elviselhetetlen. Most sajnos nem léphetünk, annak ellenére sem, hogy dolgoznak a közelünkben gazdaságok, ahol még a magas adó előtt bevezették és most sikerrel működik. Inkább azt lehetne szóvá tenni, hogy más módja is lenne boldogulásunk előmozdításának. Építkezik egyi- künk-másikunk, hogy csak a legfontosabbat említsem. Volt idő, amikor az összes sódert elhozta a tsz kedvezményes fuvarral, most 70 köbméter a felső határ, ami felére sem elég. Szabadabb tér volt a kalákának is, most kevés a lehetőség arra, hogy összefogjunk, nem mehetünk el a műhelyből nagyobb számban. Pedig a hátrahagyott munkát csak mi végezhetjük el, amikor visszajöttünk. Ebből probléma sohasem adódott. Öröm és panasz, de inkább a bizakodás hangja. A mosolyok az arcokon, és a hangulat kiegyensúlyozottsága végül is jó emlékeket hagyott bennem. Beszélgetésünk után, keresztül haladván a gépműhelyen, az udvaron, a fiúk már ismét ott tevékenykedtek, ahol a munkát félbehagyták. Tele volt velük a hely. Búcsúztak traktorból, kombájn alól, tehergépkocsi platójáról... Egy mondatuk visszhangzott a fülembe mind meggyőzőbben: „mi már a derékhad vagyunk”. Erzsébet—Debribokorból A napsugarak szabadon özönlenek be az üvegház tetején, a párás meleg olyan, mintha egy nyári zápor után az erdőszélen sétálgatna az ember. A Vetőmag Vállalat nyíregyházi kutató központjában, a hatalmas melegház hajóiban még a komposzt illata is erre emlékeztet. Kinek illat, kinek szag? Mészáros Erzsébetnek minden bizonynyal az előbbi, hiszen az itteni munkát hivatásának választotta. Egy vizsgálóasztal fölé hajolva találom, amint a fénymag bugáiból válogatja a szemeket, osztályozza nagyság és forma szerint. — A kutató valamennyi szortimentet külön értékeli majd, hogy melyik vonalat szaporítja tovább —, hangzik a tömör és szakszerű felvilágosítás. Honnan biztonság? Erzsiké, aki még húszéves sincs, a tiszaberceli mezőgazdasági szakmunkás- képzőben szerzett zöldségtermesztési szakmunkás-bizonyítványt. Nem is olyan rég történt a dolog, mégis nagyon hosszú és kanyargós út vezetett Westsik Vilmos régen volt homokkísérleti intézetének utódához. — Soha életemben nem jártam itt, mégis minden alkalommal hosszan figyeltem a sok ágyást a kisvonait- ból, amint jöttem-mentem Nyíregyháza és Bércéi között —, emlékezik és nem tudja titkolni: csodálkozik a dolgok ilyen egybeesésén. — Tulajdonképpen nem is gondoltam rá, hogy a mező- gazdaságban fogok dolgozni. Először gyermekgondozó szerettem volna lenni, de oda nem vettek fel. Jött egy papír, hogy jelentkezzek a ber- celi szakmunkásképzőbe. Miért ne? — gondoltam, és nem bántam meg. Debrőbokorban én is, meg a tíz testvérem is, nap mint nap közel voltunk a természethez. Az iskola után tehát megint a közelébe került, sőt alkalma van még szorosabb kapcsolatba lépni vele. A vizsga után osztálytársa írta meg neki, hogy itt van jó munka- lehetőség. A fiatal lányt elbűvölte a kísérletek bonyolultsága, sokrétűsége, aprólékossága. Ide aztán kell a női türelem. Először azt a feladatot kapta, hogy mindennap többször mérje meg, hogy a magról kelt burgonyacsíra az eltelt idő alatt mennyit fejlődött. Burgonya magról!? Aztán elhelyezte a dolgot a tanulmányai között, és a kutató is felvilágosította: lesz itt még egyéb furcsaság is, nemesíteni másként nem lehet. Végigjárta az összes kutató osztályt, és tényleg volt mivel ismerkednie. — Még a szakmunkásvizsga után egy hónappal sem tudtam, hogy merre kötök ki — kanyarodik ismét az elejére Erzsiké. — És az akkori bizonytalanságom eszembe juttatja az iskola kezdetét. Arra gondoltam: én vagyok a tizedik a testvéreim között, lehet hogy az én szakmám ér majd a legkevesebbet? Azóta rájöttem: talán elegánsabb egy varrodában dolgozni, vagy egy fodrászüzletben bodorítani naphosszat a hajat. Most már tudom, hogy jót választottam. Olyan környezetben vagyok, amilyet szeretek és annyiféle a munka, hogy az egyhangúságnak még az árnya sem vetülhet rá. Nagyon pontosan kell dolgoznom, legalább úgy, mint egy ipari üzemben, de ha a kutató kezében ott van az új növényfajta, akkor tudom, és ő is elismeri, az én kezem munkája is benne van. Szakmunkások ... Kassák Lajos verse, a Mesteremberek jut eszembe. A vaskohó, a gépgyár, a kalapács és a fúrógép, a gyalu és az eszterga vijjog ki a sorok közül. A biztosan mozduló kéz tulajdonosának viselete összetéveszthetetlen mással, az arc nyugalma, a cselekedet biztossága nem hagy kétséget afelől: egy percig sem mehet nélkülük az üzem. A mai, az iparral szorosan összefüggő, -fonódó mezőgazdaság szakmunkásait, a mező mesterembereit vajon hogyan formálná meg Kassák? Nem lenne nehéz dolga. A versépítéshez egyre-másra találná a jobbnál jobb téglákat. Elegendő végigjárni azt az utat, amelyeken a leendő szakmunkások érzékszervei iskolázódnak, és máris eljuthatunk az arc nyugalmához éppúgy, mint a már úgyszintén említett cselekvési biztonsághoz. Egy magára valamit is adó képzett juhász szakmunkás szeme például szégyenben hagyná akármelyik mesebeli indiánét. Bármilyen hihetetlen, megtanulható szemmel pontosan megmérni — nem megbecsülni — a gyapjúszál vastagságát. És ha az illető kimondta: 19 mikron, akkor az se nem 18, se nem 20. Minden segédeszköz nélkül. Aki hitetlenkedik, azt emlékeztetem a japán csirkeszexá- lókra. A még kisebb ivarszemölcs alapján tévedhetet- lenül választják el egymástól az egyébként teljesen megkülönböztethetetlen napos kakast és a jércét. Maradva a szemnél: látott már valaki gépészembert, amint tolómérővel nézi meg hányas a kicsavarandó anya? És olyan gépészujjat, amelyik ne érezné meg: ez az olaj már nem olyan konzisztens, hogy ne kellene cserélni? És a fül? Ha a Rába nyolc hengeréből egy kihagy kinn a határban, ha elhal- latszik a gépzaj a műhelyig, ott a szerelőnek megáll a kezében a kalapács. Görnyed a könyv fölött a szakmunkástanuló három évig. biflázza az elméletet, és közben alig várja, hogy láthassa, foghassa, halhassa amit a tankönyvben csak elképzelt. Aztán úgy jár, mint a kezdő gépkocsivezető. A dolgok nagyvonalú bemutatása utáni kezdeti biztonságot a részleteknél felváltja a nyomasztó ' bizonytalanság. A fizikus, a matematikus, a mérnök megálmodja a gépet, kikísérletezi az új állattenyésztési vagy növénytermesztési technológiát, de ha rá lenne bízva, már elkészíteni sem tudná a gépet, nemhogy karbantartani, javítani. És rajon melyik agro- nómus tuana olyan egyenes barázdát núzni. mint akármelyik talpraesett traktoros? Nincs is szüKség ilyesmire. A „szaki" megbízható, és alapos munkájával éppúgy tiszteletet ébreszt az elméletileg képzettebb technikusban, vagy mérnökben, mint fordítva a magasabb tudás. Egyenrangú partnerei egymásnak, ha nincs így, akkor ott jellembeli hiányosságok húzódhatnak meg a háttérben. A kéz, amelyik tudja hogyan kell hozzányúlni a géphez, szerszámhoz, az állathoz, a faághoz, nos abban a kézben akár több ész is rejtőzhet mint egynémely fejekben. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK
