Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-07 / 31. szám

1984. február 7. Kelet-Magyarország 3 Közös hasznunkra A zt hiszem, hogy senki se számolta még ki igazából, hogy hány­féle fóruma van ebben a ki­csi hazában a demokráciá­nak. Mi tagadás, évekig baj­lódtunk azzal, hogy ezek a fórumok élöek, a minden­napos valóságot becsülettel és tisztességgel szolgálók le­gyenek. A régen posztjukon dolgozó tanácsvezetők tud­ják, — egyetlen példa ez a kínálkozók közül — hogy mennyire örülni kezdtünk akkor, amikor a falugyűlé­seken egyre több lett a köz­érdekű felszólalás. Nem az egyéni panaszok kiszorulá­sának örültünk akkor, ha­nem a közéleti gondolkozás erősödésének. Nem tagadom, mert hát sokszor voltunk már vétke­sek is dolgainkban, hogy még kegyes csalásokat is elkövettünk olykor, mert hiszen statisztikai lapokon kellett jelenteni a közéleti- ség ilyentén való apró gya­rapodásait. Utólag könnyű agt mondani, hogy mindez természetes volt. Egy nép, amely mostoha történelme folyamán nem ízlelte meg a demokratikus légkör örö­meit, egy ország ahol a leg­szebb lelkesedések éveiben is torzóvá lett a közgondol­kodás, hogy aztán az utóbbi harminc évben kezdjen csak erőlködni és lenni azzá, amivé a gondolkodó embe­rek által lehet. Hazát és egyént egyképpen segítő közös ügyünkké. Tudom, hogy hosszúra si­került a bevezetés, de szük­séges volt, mert a hosszú időn át tartó folyamatos gazdagodásig — sokan — valamiféle kényszerű játék­nak érezték ezeket a fóru­mokat. Amíg természetes volt, hogy minden jól megy és az egymást követő nap­felkeltét, ahogyan téltől ko­ra nyárig egyre fényeseb­bek, úgy lett a fontossága kisebb a fórumainknak. Azt mondtuk és hittük, hogy nincs beleszólásunk a nap járásába, intézik azt ná­lunk nagyobb hatalmak. Ma, ebben a nemzetközileg elkomorult, riasztó hírektől sem mentes, gazdasági gon­dokkal is keményedé világ­ban egyszeriben rájövünk, mert minden ember rájön egyszer, hogy a továbbélés­hez, a megszokott jóhoz ke­vesek lettek a külső hatal­mak. Kimondom, mert így van, hogy ezekben a komo- ruló években megtanultunk — vagy inkább tanulgatunk —, másképpen gondolkozni. Egy kicsit túl a magunk ke­rítésén, túl a családon, mikro és makró közösségek­ben is. Néhány falugyűlés és néhány munkásgyűlés, és jó néhány magánbeszélgetés bennem lecsapódott összeg­zéseként írom: ahogyan szegényedtünk, mert szegé­nyedett körülöttünk a világ, úgy gazdagodtunk, mert megnőtt bennünk a külső világ. Itt Szabolcs-Szatmárban kedvvel jártak annak idején a munkásszervező idegenek. Még a vonatokon is valósá­gos börzéje volt a munka­helyeknek. És a munkahe­lyet az minősítette, hogy hol, s hogyan lehet arány­lag kevés munkával magas béreket keresni. A bérnek lett rangja, és nem a mun­kának, amivel egyenértékű igazság az, hogy az enyém sokszorozottan fontosabb lett mindenféle miénknél. Figyelve akkor a vonaton hallott beszélgetésekre, ér­zékenyen a közhangulatra, megjósolhattunk volna hol­napi nehézségeket. Voltak akik figyeltek er­re, és amikor ma tervezünk, akkor ebben a tervezésben benne van e figyelem min­den haszna. Nevetséges do­log lenne most hallgatni olyan tényekről, hogy gyor­sabban gazdagodott e ha­zában az állampolgár, mini ahogy erősödött, vagy erő­södött volna a népgazdaság. Valóságos börzéje volt, még- egy-egy vonaton is, mind­annak az alkatrésznek, le­gyen az akár egy szeg, vagy anyacsavar, ami vállalatok­nál volt hiánycikk. Lehet hogy jó néhány an megsér­tődnek, de a társadalmi érintkezésben valóságos börzéje lett az ingyen, vagy könnyen élésnek. Kialakult egy társadalmi tudat, sze­rencsére kevesekben, de an­nál harsogóbban, ami a kö­zös érdekek csorbítását csa­lásnak se érezte már. Kicsit olyanok lettünk ebben a társadalomban, mint a di­ák, aki a lyukas órának örülvén a tanár betegségé­nek tapsol, és elfelejti, hogy nemsokára érettségiznie kell.** A diák dolga, hogy fel­nőjön. Ilyesmiben az idő kérlelhetetlen. És ha mara­dok a hasonlatnál, akkor azt mondom, hogy gazdasá­gi problémáink tízmilliónyi embert vizsgáztatnak ma­napság. Vizsgáztatják első­sorban közgondolkodásból. Nos, minden gazdasági szá­mítás szerint szegényedtünk. Ezt nyíltan kimondtuk, még akkor is, ha ennek a szegé­nyedésnek a terheit még mindig az ország viseli in­kább. Mi történt mégis az embe­rekben? A hivatalos fóru­mokon kívül magánbeszél­getések, sőt családi beszél­getések témája lett az or­szág. Az ingyenélést tegnap harsogva ünneplő, ma már egy kisebb közösségben is inkább elhallgatja, ha in­gyen él. A munkahelyi bör­zén jelentkezett egy külö­nös érték: a hűség. Gyár­hoz, gyári, vagy szövetkeze­ti ranghoz. Az az ember, aki tegnapelőtt azt mesélte, hogyan „verték át” a műve­zetőjüket, most arra kezd büszke lenni, hogy valahol valamit időre elvégeztek, hogy valahol valamiért na­gyot dolgoztak. S zámtalan formája van ezeknek a nem is szervezett fórumok­nak. Az élet követeli ugyanis, hogy felelősséggel figyeljünk a magunk körüli világra. Hogy másképpen rangsoroljunk értékeket, hogy az áremelkedések kedvtelensége ne pusztán panasz, hanem józan gon­dolkodást, o jobbért való összefogást is eredményez­ze. Hiszem, hogy ezen a mezsgyén járunk egyre töb­ben, és ha ez így van, ak­kor ezzel a szegénységgel, a velejáró másféle gondolko­zással gazdagodtunk is. Okosan kell bánni vele, hogy közös hasznunkra le­gyen. Bartha Gábor ________________________ A Csepel Művek részére havonta 10 ezer kerékpárkereket szerelnek össze a Nyíregyházi Tempó Általános Szolgáltatóipari Szövetkezet szerelőüzemében. Nagy Lajosné és Dobos Ist­vánná műszakonként 600 gumiabroncsot szerel fel. (Császár Csaba felvétele) Gazdaságyezetők a pártszervezetről „Beavatkozás“ vagy segítség? Hekman László, a HAFE nyíregyházi gyárának igazga­tója — korábban a MEZŐ­GÉP Vállalatnál pártvezető­ségi titkárként is dolgozott! — így válaszolt: Kollektív bölcsesség — Ha a gazdaságvezető nem presztízsként kezeli az ügyet, hogy a párt „beleszól” vagy sem a termeléssel ösz- szefüggő kérdésekbe, akkor igényli, s el is várja a segít­séget. Én sokkal nyugodtab- ban fekszem és kelek, ha tu­dom, hogy egy lényeges gaz­dasági kérdést a testületek­kel együtt „átrágtunk”, s en­nek alapján dönthettem. Ez a módszer nálunk bevált, s igyekszünk a jövőben is ér­vényesíteni. Ha nem a kol­lektív bölcsesség döntött vol­na 1983-ban az év elején, akkor exporttervünk teljesí­tésében alighanem lemarad­tunk volna. Tamás Imre, a Szabolcs megyei Állatforgalmi és Hús­ipari Vállalat igazgatója mondta: — Ha azt akarjuk, hogy 1984-es exporttervünket sike­resen teljesítsük, akkor min­den anyagi-szellemi erőtarta­lék koncentrálására és hasz­nosítására szükségünk van. Ez szinte elképzelhetetlen a pártszervezetek hatékony munkája, segítsége és a párt­ellenőrzés nélkül. Az újra tö­rekvés fontos jellemző és igény minden vezetővel és szervezettel szemben. Ez vo­natkozik a gazdasági és tár­sadalmi vezetésre egyaránt. Nem ellenezni, hanem igé­nyelni kell a pártszervezet termelést segítő munkáját, ha úgy tetszik „beleszólását”, hozzájárulását a gazdasági sikerekhez. Sok nehézséggel küzdve, csaknem 10 milliós nyereség­gel várja a zárszámadást az újfehértói Lenin Tsz tagsága. A sikerhez való hozzájárulást az év végi beszámoló taggyű­lésen Bánfalvi András elnök A beszámoló párttaggyűléseken nagyon sokféle témában hangzott el felszólalás — valamennyit összegezni lehetetlen vállalkozás lenne. Emeljünk ki tehát egyetlen gondolatkört. A taggyűléseken — amelyeken részt vettem — mindenütt hozzászóltak az illető munkahelyek gazdasági vezetői is- Beszédük során azt figyeltem, vajon hogyan reagálnak saját pártszervezetük, pártvezetőségük bírálataira, illetve a ter­meléssel, a gazdálkodással kapcsolatos észrevételekre? Utóbb is erről kérdeztem őket. meleg szavakkal köszönte meg a párttagságnak. A pártfórum után váltottam szót az elnök­kel arról, hogyan ítéli meg a pártszervezet gazdasági kér­désekkel foglalkozó munká­ját. Kiváló partnefr — A rendszeres beszámol­tatás szövetkezetünkben ter­mészetes. Lényeg: a termelé­si feladatok szolgálatába ál­lítani a tagságot, minden em­bert! Ha ezt hangosítja fel a pártszervezet, ha erre han­golja rá az embereket, az csak jó dolog. S ebben nálunk ki­váló partner a pártszervezet és vezetősége. Szívesen ven­nénk évente egyszer az egész tagsággal egy olyan beszélge­tést, mint amilyen a taggyű­lésünket előzte meg. Ez len­ne érdemi visszaigázÖlása a vezetés egész évi munkájá­nak. Igazi minősítés. Lehet, hogy egyszer talán erre is sor kerülhet — majd. Az ellen­őrzést is jó néven veszem a pártvezetőség részéről. Ez megóvhatja az embert attól, hogy csalhatatlannak képzel­je magát. S így nyugodtabb háttérrel dolgozhat, mert ki­sebb az esély a nagy dolgok­ban a melléfogásra. Megnövelt tekintély Érdemes és szükséges fon­tolóra venni e gondolatokat. A pártszerű együttmunkálko­dással értek el ugyanis szép eredményeket a múlt évben az állatforgalmi vállalatnál, a HAFE-ban és az újfehértói Lenin Tsz-ben is. Nem csorbítva, inkább nö­velve a gazdaságvezetés te­kintélyét. Farkas Kálmán Mérce A napokban befejeződött az egyetemeken, főis­kolákon a rendes vizs­gaidőszak. . Az „időszak”, mely az aktív tanulásé, a vizsgáké, a sikerélményeké s az esetleges kudarcoké. A sikertelenség azonban nem mindig a véletlen műve. Gyakran fellelhető ugyan­is mostanában az „elég a kettes” felfogás. S persze az ilyen színtű tudásból na­gyon könnyen lehet utó­vizsga. És a vizsgázó még csak saját lelkiismeretét sem könyítheti a „pedig én felkészültem” tudatával. Miért elég az elégséges? Azért, mert ezzel is ugyan­úgy diplomát lehet szerez­ni, mint a többieknek, akik többet, jobban tanulnak? Miért lenne divatjamúlt az egészséges verseny? Talán az ösztönzőrendszer sem lenne igazán jó. Ha ' két hallgató elmegy egymás* mellett, csak azt kérdezik egymástól: megvan? S hogy a jegy milyen, az már so- kadlagos. Tapasztalatom, .megütköz­ve néznek arra a vizsgázók, aki netán megkérdezi: a kettes mögött milyen tudás áll. Hogy tulajdonképpen nem a legkönnyebben meg­szerezhető jegy szükségel­tetik, hanem a szóbanforgó tantárgy ismerete, tudása, mert a főiskolákon, egye­temeken szerzett ismereteik­kel lesznek a holnap mér­nökei, orvosai, tanárai. S ennek tudata már felelős­ségérzetet igényel! Egyetlen hónap alatt ter­mészetesen nehéz sok száz oldal tudományt ’ bevenni, felfogni, megjegyezni. De sokkal könnyebb lenne ha egy egész féléves munka eredménye lenne a lecke­könyv tartalma. Persze ez a rossz felfo­gás nem általánosan jel­lemző a felsőfokú oktatási intézmények hallgatóira, de gyakran találkozhatunk ilyennel is. Talán tenni kel­lene valamit azért, hogy többször mondhassuk el: az igazi sikereket még min­dig a képességek szerinti maximális teljesítménnyel lehet elérni. Szoboszlai Tibor egymásra találás A Balkányi Állami Gazdaság fűrészüzemében Nagy István automata gépen a szalagfűrészeket élezi és hajtogatja, (cs) érme 5 zép szokás, hogy a Közmű- és Mélyépí­tő Vállalat, a KE- MÉV évről évre díszes emlékplakettel tünteti ki azokat a vállalati dolgozó­kat, akik a legkiemelke­dőbbet, a legtöbbet tet-- ték a vállalatért. Ritka ki­vétel, ha ezt az emlékpla­kettet nem vállalati dol­gozó, hanem kívülálló nyeri el. Most ez történt. Kerekes Imre igazgató, Szilágyi Pál műszaki igaz­gatóhelyettes és Hajdú Károly, a KEMÉV párt vb képviseletében Máté­szalkán Lánczi Jánosnak, a város most nyugdíjba vonult tanácselnökének adta át e magas erkölcsi értékű kitüntetést. Lánczi Jánost a lakásán keresték fel, nem volt hát ünnepség, a kitünte­tés átadásának ezúttal nem volt forgatókönyve sem. Kerekes Imre arról be­szélt, hogy több mint tíz éven át dolgozott a válla­lat együtt Lánczi János­sal. Nem mindig tökéle­tes békében, sosem viták nélkül, de partnerként, a vitában is egymást segít­ve, sosem ellenségként. E 'partnerviszony elismerése a kitüntetés, hiszen a vállalatnak majdnemhogy meghatározó szerepe van abban, ahogyan ez a fiatal város épül. Útkeresés volt a kezdet, az együttműkö­dés, az együttdolgozás a folytatás. Megrendelő és szállító talált egymásra és ebben az akotó lég­körben nagyszerű eredmé­nyek születtek. Lánczi János nyug­díjas tanácselnök néhány szóban mondott köszöne­tét a kitüntetésért. Ar­ról a tizenkét évről be­szélt, ami nemcsak az ’ ezernyi emlék miatt ma­radt felejthetetlen, ha­nem azért, mert a város mai arcán maradandón őrzi mindazt, amit a vál­lalat épített. Az arckere­ső fiatal városok akkor le­hetnek boldogok és elé­gedettek, ha okuk van be­csülni, szeretni, tisztelni azokat az embereket, akik a várost építik. Ha volt ilyen egymásra találás a tanács és a vállalat között, akkor ez tettenérhető, szemmel látható Máté­szalka utcáin, a városon. Lánczi János szólt ar­ról, hogy reméli, hiszi és tudja, hogy a kialakult jó kapcsolatok nem elsősor­ban személyhez, szemé­lyekhez kötődnek, hogy ez a kapcsolatrendszer, ami kialakult és a társa­dalmunk hasznára szolgált eddig, megmarad. Az em­lékplakett átadását köve­tő baráti beszélgetésben — és nincs ebben semmi túlzás — valósággal meg­elevenedett a város leg­gazdagabb évtizedének története. Ehhez a törté­nethez meghatározó köze volt Lánczi Jánosnak épp­úgy, mint a városban so­kat építő vállalatnak. B. G. Az

Next

/
Thumbnails
Contents