Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

|[|fl HÉTVÉGI MELLÉKLET

1984.február 4.

O

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

szont az a természetes, hogy az összkomfort legdrágább rezsijét is fizetni fogja, benne bízhat bárki. Bútort szintén csak oda, a városi új lakásba érdemes vennie. Azt szeretné ő, ha az előszobában lehúzná a cipőjét, úgy járna a tiszta lakásban. Csakhogy itt a gyerekek kicsik még azok... (S egy

színházba inkább a közép- iskolásokkal, délután megyek. És sajnos, látom azt a változást, ami nem kedvező — foglalja össze véleményét R. Gáborné. — Csakhát nekem nincs arra pénzem, hogy öröklakást vegyek, egyedül vagyok, s ha nyugdíjba kerülök, épp elég lesz ennek a lakásnak a rezsijét fizetnem.

szó. A folyamat úgy kezdődött, hogy azok helyébe, akik a belvárosi összkomfortba kerültek, kisebb igényű emberek jöttek. Ürültek a lakások, s a tanács szükség- lakásként a Guszevet jelölte meg. Nem fizetett a bérlő? Országos visszhangja volt a kitelepítésnek. A végcél a Guszev, s azokat a becsüleMegnyugtatásként közük, hogy éppen az előbbiek alapján döntött úgy a városi tanács : csökkentett lakbérövezetnek nyilvánítja ezt a környéket.

Ennyi elég lenne?

Hiszen bármennyire rászorult valaki, visszautasítja a kiutalást, ha az a GuGuszev: árnyak a város peremén

E havas latyakban tízéves forma kislány menekül, ölében bebugyolált apróság. Halük, ahogy hüppög a sírástól. A sarkon feltűnik egy férfi, amúgy kiskabátban, öles ugrásokkal utoléri a két kicsit. Nyúl a kisebbik után, a nagyobbik felsikolt: „Apuka, ne tessék ütni!” A férfi kirántja a pöttöm lányka karjai közül a picit, mordul egyet:« „Gyerünk hazafelé! Nekem nem szöksz meg ..Megfordul, tart visszafelé. A várt ütés elmarad, a gyerek egyenesedik a görnyedésből, az ösztönös védekező tartásból. „Minek vágtad fejbe anyát?” — szalad ki a panaszos kér-« dés belőle. Választ nem kap, megadóan indul hazafelé.

A járókelők, akik lassítottak, visszafelé tekergették nyakukat az eset láttán, folytatják útjukat. Hétköznapi közjáték történt délután öt óra tájban Nyíregyháza egyik lakótelepén, a Guszevban.

Írásos feljegyzés nincs róla, talán csak a múlt szépítésének óhaja hívta életre azt a Guszev kapitányt, aki a cári orosz hadsereg tisztjeként 1849-ben átállt a magyar szabadságharc oldalára. Az új idők friss szelei állítottak emléket neki, amikor a száz éve létesített nyíregyházi huszárlaktanyának nevét kikölcsönözték. A demokratikus hadseregben végül is a huszárokra nem volt szükség — a világháború tragédiája mutatta meg, milyen idejétmúlta a lovas magyar a gépesített emberölés éveiben.

Az istállók üresen^ álltak, némelyiket raktárként hasznosították, ez a sors várta az emeletes tiszti és legénységi épületeket is. A honvédség a hátsó fertályon ütött tanyát, a Bottyán laktanya épületei ma is ott húzódnak.

Közben Nyíregyháza megindult a gyarapodás útján.'A nagy megyében nőtt a köz- igazgatás, az adminisztráció, a földszintes városban hiányzottak az ide települt alkalmazottaknak a lakások. Megszületett a terv: alakítsák át a Guszevet, minél több lakást hozzanak létre. Így 1956—57-ben hatmillió forintos költséggel 337 lakásban körülbelül 1300 ember talált otthonra.

— Hinné, hogy 25 éve le- lépést fizettem egy hétgyermekes juhásznak, csak hogy .átadja a lakását? Nem is keveset, fél év fizetésének felelt meg az összeg, amit úgy kértem kölcsön — idézi R. Gáborné.

rongyszőnyeg sem árválkodik a földön.)

Témát váltunk, a véletlen hozta. Az előző este ugyancsak zengett a két hosszú ház közötti utcácska. Hat óra tájban volt, éppen az asz- szony, a lányok rekedtek kívül az ajtón, az ablakot verték, vaskos kifejezésektől volt hangos a környék. Aztán, majd egy óra múlva, az ember szorult az utcára, szentségeit hozzá erőteljesen.

— Dehogyis, dehogyis volt közöttünk harag — tiltakoznak egyöntetűen. — A gyerekek nem készítettek tüzelőt a kályhához, azért kiabáltunk.

Lelkűk rajta, nem érdemes vitatkozni. Legfeljebb azon gondolkodik el valaki, hogy az ilyen, a guszevi együttélési „normákat” hogyan lehet kibírni másoknak egy soklakásos lépcsőházban.

— Munkásember vagyok én, a gumigyárban, de hogy maradjak ezek között — há- borog F. Pál.

Hív a szoba-konyhás lakásba, ahol a legtöbb bútorzatot az ágyak teszik ki. Pólyás alszik a sarokban, a hetedik gyerek. A másikat egy gyereklány, az anyja ringatja, csucsujgatja. Megesett a tavasszal, itt maradt a szerelem gyümölcse. Persze, hogy kicsi a lakás, persze, hogy járják a tanácsot, hogy a szükséglakást egy igazival cseréljék fel. A konyhát szemmel látható alig használják, a szoba parkettján a zsírfoltokat állítólag már az előző lakó hagyta ott.

— Befizettem én a tanácsnak, háromezernél többet kértek a csekken — folytatja F. Pál. — Aztán jöttek, itt, az emeletesben ígértek egy háromszobás lakást. Hát hogy képzelik? Maradjak a cigányok között? Hordjam a szenet, a fát?

Megindul a szavak áradata, az asszony kontráz hozzá. Az előbb még azt bizonygatta a kis fekete bajszos ember, milyen nehéz munkát végez, 36 évesen megrendült az egészsége, injekciókúrára jár. Most vi— Tudja kik laktak itt — kérdez H. Károly. — Nyomozók, katonatisztek, úriemberek. Gyönyörűség volt ez a környék, olyan szépen rendben tartották.

Az emlék nagyon szép, mégsem árt egy kicsit visz- szanyúlni a múltba. Idézzük Paulinyi Zoltán tervező 1965- ös szakvéleményét: „Szembetűnő a jelenlegi lakótelep rendezetlensége és gondozat- lansága, amely elsősorban az istállóépületekből átalakított földszintes lakásoknál és a telepet körülvevő téglakerítés állagánál mutatkozik. Az átalakításoknál nem fordítottak gondot a melléképületek egységes megoldására, s jelenleg a lakók által ötletszerűen létesített mellék- épületek, bódék, csirke- és disznóólak és részben elkerített konyhakertek olyan rendezetlen képet mutatnak, amely nem méltó szocialista lakótelephez.”

De ki beszél ma itt szocialista lakótelepről? Hiszen évente felröppen a hír, hogy a Guszevet megszüntetésre ítélték. Már majd húsz évvel ezelőtt kimondták, hogy hosszú távon különösen a volt istállóépületek nem tarthatók fenn. Pedig ezek a hosszúkás házak, két oldalt nyolc-nyolc lakással, szinte bekeretezik a lakótelepet. Valamennyi előtt tol- dozott-foldozott kerítés, sufnik tömege, ahol a tüzelőt tartják, s itt-ott egy-két garázs is meghúzódik, a gyarapodás jeleként.

Némelyik lakás az előkert- jével együtt olyan, mintha egy angol munkásnegyedből lépett volna elő. A másiknál papundekli papír pótolja a hiányzó ablakszárnyat, kiszolgált gyermekkocsi,

szétdobált lyukas edények tarkítják a képet, a közel- keleti nyomornegyedek felvételein látni hasonlót.

— Attól függ, kik lakják a házakat — alkot ítéletet a városi tanács főtanácsosa. — Ott, a legvégén állnak a honvédségi szolgálati lakások. Azokra azt se mondaná senki, hogy ezekkel egy időben épültek.

— Egyelőre nem félek végigmenni a telepen. Igaz,

A béke és nyugalom szigete az a kis lakás a hosszú épület végében. Ott a kert, az árnyat adó fa, a szemet gyönyörködtető néhány virág, s nyáron érik az eper, a málna.

— Higgye el, egy szem nem sok, annyit nem loptak el tőlem. Még tisztelik az embert.

Még. Vajon meddig tart ez még?

A tanító néni hovatovább azoknak a gyerekeit oktatja betűvetésre, akik nála ismerkedtek a tudás birodalmával. Csakhogy mind kevesebben vannak a régiek közül. Arról szó sincs, hogy az iskola el- népteledjék, de ugyancsak megváltozott a tanulók ösz- szetétele. Valamikor, vagy húsz évvel ezelőtt a 250—300 gyerek között 18—20 cigány volt. Most hovatovább Nyíregyháza cigányiskolájává növi ki magát, hiszen majd minden második közülük kerül ki. Hetvenen felül van a veszélyeztetett környezetben élő gyermekek száma.

Álljunk meg!

Még véletlenül sincs arról szó, hogy ezen az alapon különböztessük meg a Guszev - ben élőket.

— összegyűjteném ezeket a csavargókat, aztán kiraknám vissza a tanyára, ahonnan jöttek — mérgelődik H. Károly, akit minden bizonynyal köztiszteletben álló cigányembernek lehet tekinteni.

Csavargók, lumpenelemek, börtöntöltelékek. Sokszor, sok helyen elhangzik, amikor a Guszev lakóiról esik

teseket büntették, akik régóta itt élnek, s most tűrniük kell a nem szeretem szomszédságot.

— Milyen érdekes — meditál el az ingatlankezelő osztályvezetője. — A kitelepítettek között nem volt egyetlen cigány sem.

Volt és van viszont az önkényes lakásfoglalók között. Ismerős, rokon szól, ha hosz- szabb ideje üres egy lakás. Feltörik az ajtót, behurcol- kodnak. Utána jöhet a hivatalos procedúra — a végső kifejlet felér egy lakótelepi látványossággal, hiszen a ki- költöztetéshez rendőri segédletet hívnak, nem marad el a hangos átkozódás, jajveszékelés. •

szevba szól. A felújításokat, tatarozásokat úgy kívánták megoldani, hogy átmeneti jelleggel addig ide költöztetik a bérlőt. Ám a költözést nem vállalja senki.

És vajon csökkentett értékű állampolgár lesz az, akit negyedszázada ide vetett a jó vagy rossz sorsa, rendben tartja a lakását, szeretne szépen élni?

A felsorolás nem teljes, de mindenképpen lehangoló. A Guszev-lakótelepen az ingatlankezelő háromszáz bérleményt tart nyilván. Igen sok a lakbérhátralékos, az adósság összege 720 ezer forintra rúg. Legtöbbször — még ha van is állandó munkahelye a bérlőnek — nem lehet any- nyit letiltani a fizetéséből, hogy a lakbérre is jusson. A Kállai Éva utcán három lakást egyszerűen be kellett falazni. Mire észrevették, hogy mi történik az üres lakásokkal, addigra az ablakszárnyakat elhordták, a cserépkályhákat összetörték, a parkettát felszedték, még a válaszfalakat is kidöntötték, a konyha, a fürdőszoba csatatér képét idézte.

— Ennek a romhalmaznak a helyreállításához a félmillió forint nem lesz elég — számítgatják az ingatlankezelőnél.

— Király, az bír velük, őt keresse — adják a tanácsot.

Elég megállítani az első gyereket, máris mutatja az utat. Az ajtóban keménykötésű cigányember, H. Károly. Ha valami, a ragadványnév árulkodik, hogy szőkébb környezetében fiatal kora óta nem egy a sok közül. Ami elismerésre méltó életútjá- ból: 42 dolgos év után került nyugdíjba, s ez idő alatt mindössze két munkahelye volt. Kilenc gyereket nevelt fel, s büszke rá, hogy közülük kettőnek szakmát adott a kezébe.

A lakás ugyanolyan, mint bármelyik munkáscsaládé. Tisztaság, ragyog a parketta, a cserépkályha ontja a meleget. A -kombinált szekrényen porcelánok, díszek, a falon családi fotók. A forgófotelban kényelmesen lehet elterpeszkedni.

— Kérdem én, az a szegény asszony, aki magára marad néhány gyerekkel, miből éljen meg? — teszi fel a házigazda a minden bizonnyal rázósnak hitt kérdést. — Azt hiszi elég, ha a tanácstól kap 5—600 forint segélyt? Az elmegy lakbérre, tüzelőre. Akkor miből éljen?

Legalább a gyerekeknek adnának ingyen ebédet a napköziben. Áh, úgysem értik ezt meg odabent, a városban ... legyint lemondóan.

Az iskola nemrég kerítést kapott, bitumenes kézilabda- pályát alakítottak ki. Segítettek az építkezésben a környékbeli üzemek, s próbálták a szülőket is bevonni a társadalmi munkába.

— Hát azt hiszi jöttek? A markukat tudják tartani, de tenni... — indulatoskodik

tovább H. Károly. '— Hiába megyek én ezekhez, hogy viselkedjenek rendesen.

Bármennyire háborog, elégedett embernek látszik. Ha helyeslést vár, akkor a feleségéhez fordul, aki megerősíti szavait. A kisebb lány ugyan beleszólna, de az apai tekintély elhallgattatja.

Az estében a rendőrség urh-s kocsija fordul körbe a lakótelep főútján. Láttára halkítanak a szón, ám az autó éppúgy beletartozik a mindennapok képébe, mint a hangos randalírozás.

— Nem ezért építettünk, annyi biztos — szögezik le az itt-ott hiányos téglakerítés túloldalán, a Muskátli utcán.

Jó néhány családi ház húzódik meg a Guszev déli oldalán. A hajdani külterületből alakítottak ki csinos utcákat, rendezett portákat.

— Még a boltba se oda megyünk, pedig nincs mesz- sze — mondja K. János.

Pedig a Guszevet akár összkomfortos lakótelepnek tarthatnánk. Bölcsőde, óvoda, iskola található itt, ifjúsági klub várja a fiatalokat, rendszeres a filmvetítés. Az ABC-áruházban és a zöldségboltban jó, a kínálat, a presszó nyitvatartási ideje pedig a megelőzést szolgálná — amennyiben kora délután bezár. A telep közepét uralja a Vörös Október Férfiruhagyár több száz embert foglalkoztató üzeme, jó néhány nagykereskedelmi vállalatnak itt van a lerakata.

— Kizárt, hogy a délutá- nos műszakból egyedül induljon haza valaki, ha korábban elkérezkedik. Az nagyon kockázatos egy lánynak, jó ha csak molesztálják — szól az egyik munkásnő a VOR-ból.

— Az aluljáróban sem életbiztosítás egyedül végigmenni — teszi hozzá a másik.

□

ste van, a 12-es busz beér a fordulóhoz. Nem sokan kászálódnak le a végállomáson. Aki leszáll, fázósan húzza össze a kabátját, sietősre fogja. Emberek, fiatalok és idősebbek, divatosan és slam- posan öltözöttek. Nem látni bele egyikbe sem, nem tudni, melyiktől kell félni. Azoktól a suhancoktól biztosan, akiknek a szesz csillogtatja a szemét. Ök azok, akik nyári estéken a lakótelep közepén fekvő hatalmas parkban heverésznek, egymás után ürítik az üvegeket, kártyáznak, dalolnak, s ha nem bírnak az erejükkel, csinálnak egy jó kis „balhét”.

A hó, a holdfény ezüstös ragyogással vonja be a környéket. Eltűnnek a hosszú, hajdani istállóépületeken az ablakig kapaszkodó salétromfoltok, a fényes ablakok mellett nem látszik, hogy az emeletes épületek lépcsőházainál alig találni ép ablakot. Lebeg az egész lakótelep, úszik a hóban, s nem tudni, meddig marad fenn.

Mert ha felszáll a pára, jön a perzselő napfény, akkor marad a szenny, a mocsok. Negyedszázad után így alakul a város szégyene.

Romvári János: Bef előfordulás

Lányi Botond