Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. február 18. O A közös sors írója N yolcvan esztendeje, 1904. február 22-én született Kolozsvárott, és 1977-ben halt meg az erdélyi proletariátus legnagyobb irodalmi alakja, Nagy István. Legjelentősebb regénye az Oltyánok unokái címmel a II. világháború alatt jelent meg. Egy román szegényparaszt család sorsán keresztül mutatja be a kapitalizmus csontőrlő természetét. A mű nemeseik azt érzékelteti, hogy a román és magyar munkásosztálynak több köze van egymáshoz, mint az azonos nyelvűeknek, de más osztályból származóknak, hanem azt is, hogy a közös sors, a nemzetiségi előítéletek ellenére hogyan kovácsol egy célért harcoló közösséget a német, román, magyar szegényparasztokból, munkásokból. A felszabadulás után magas hőfokú regényekkel tesz kísérletet az új szocialista élet irodalmi ábrázolására. Legjelentősebbek önéletrajzi írásai. Budapesten 1976-ban volt utoljára, akkor mutatták be Özönvíz előtt című drámáját. Képünkön Nagy István — középen — az 1943-as balatonszárszói munkás-paraszt-értelmiségi találkozón látható. Szerelem gyszer egy nagysorsú valakit a tévé kamerája előtt a riporter kérdéseivel felbosszantott. A kérdezett férfiú így riposztozott, „Lehet maga műveltebb, mint én, de ne feledje: húszezer könyvet olvastam én is”. Ma is becsülöm a nagy£ sorsú embert, én is. De akkor szobámban, fotelom súgólyukából legszívesebben segítségként ezt kiáltottam volna neki: Ne így! A könyvet szeretjük, a könyv maga a sírig tartó szerelem. Nem számoljuk hányszor, mennyit. Ezt csak kamaszkorban tettük, akkor is ifjonti (buta) hencegésből. A szerelem, ez a szerelem végigkíséri életünket, amíg» el nem hagy szellemi erőr.k, amíg a könyv ki nem hullik kezünkből. Húszezredik, százezredik lesz-e a földre ejtett kötet, ki tudja? Senkire sem tartozik. A szerelem szent magánügy. Bár az embereknek jó szemük, fülük van. Szerelmünket látják arcunkon, hallják hangunkból, beszédünkből, tapasztalják, érzik tetteinkből. Belátnak lelkűnkbe, eszünkbe, Goethe, Puskin, Lermontov, Arany, Dickens, Tolsztoj, Faulkner és a többiek hogyan mehetnének el tőlünk kölcsönös emlékek nélkül, ha már egyszer itt jártak nálunk. Gondolataik fészket vertek fejünkben és — hol is még? A szívünkben. A munkánkban, a barátságunkban, a szerelmünkben. Ez a szerelem humanizált bennünket. Ez a szerelem a legszeplőtlenebb fogantatás. Ezt, ilyesmit akartam, szerettem volna akkor súgni. Másnap, vagy ezer nap múlva, mindegy, gyakran találkoztam fontos és kevésbé fontos emberekkel, akik sajátságos módon hadakoztak az írók, a könyvek ellen. Különös helyzetek voltak, néha bénító helyzetek. Jeleztem egykori olvasószerkesztőmnek, hogy Adyr ról kívánok néhány sort írni, évfordulója van. Ne fáradjak, kaptam a választ. Ady a mi szerkesztőségünkben, lapunkban nem költő. Ady most is megkönnyítette dolgomat. Azt válaszoltam, ostoba, s ezt már több hasonló vita okán rég meg akartam mopdani a kollégának. Ezt viszont ma sem felejtem. Beszélgettem egy esti egyetemen előadó tanárnővel. írni akartam munkájáról. Amolyan kérdezz-felelet lett volna a társalgásunk, de hamar abbahagytuk az egészet. Bátorkodtam megjegyezni, hogy a marxizmus reneszánszát éli, beszéljen erről. Szóval menjünk vissza a valláshoz? — kérdezett vissza ő. Nyeltem folytattam Lukács György- gyel. Lukácsot nem tartjuk számon! E mondatnál felálltam és köszönésképp annyit mondtam: ó, be kár. Az ajtóból még: Európa több egyetemének díszdoktora az öregúr. Azért néha jót is ír. Akiket tiszta szívből sajnálok, azok a könyv nélküli ismerőseim, barátaim. Okos, értelmes, becsületes emberek, de fülük néha (gyakran) félrehall. Panaszkodik az egyik, hogy bajbajutott, sokan cserbenhagyták, de igazgatóhelyettese segített. Vgye, milyen jó egy kapaszkodó az életben, állapítottam meg én. „Senkibe se kapaszkodom! Nem vagyok én kullancs!” kiabálta a barát. De nem vesztünk össze. A szerelem, a szeretet is önző, az önzés legédesebb, legszebb formája. Nemesveretű. Igényt tartanak rám, az időmre, a jelenlétemre, a gondolataimra, a lényemre, mert a szeretett ember jót, biztonságot sugároz, s erre az őt szerető félnek szüksége van. Ezt igyekeztem ismerősömnek magyarázni (sok időmbe került) egy buta, vádaskodó megjegyzésem után: te önző vagy. Partnerem az anyagiakra gondolt, a pénzre. Egyszer bénultam le szellemileg. Küldöttségünk vezetője egy asszony volt, akit nagyon tiszteltem. Talán ő is engem. A thüringiai erdő szélén sétáltunk, s vezetőnk váratlanul így szólt: „Az írók önmagukat idealizálják, akkor régen Attilának is megmondtuk, ne járjon külön utakon ...” József Attila a munkáshatalom géniusza lett, az is volt. Elismerésünkkel nem mi teszünk neki szívességet, munkásságával ő tett nekünk. Hajtsunk fejet előtte, asszonyom. Hiszen az írók, költők felfedezték számunkra a világot, az életet. Segítettek tisztázni bennünk (bennem) az én és az emberiség kapcsolatát. a is szégyenlem, hogy ezt akkor csak gondoltam, de nem mondtam el. Semmi bánat, essünk neki Proust „Az eltűnt idő nyomában” kötetének, segíteni fog. Suha Andor Utazás Pauliusszal Hátán vitte házát, kenyerét Utazunk. Kilométerek ezreit hagyjuk magunk mögött a Jakut-földtől a Kuril-szige- tekig, ahonnan jó távcsővel „belátni Japánba”. Télen Sza- markandba megyünk, hogy ne fázzunk, nyáron fel megint a lappokhoz, lazacra halászni. Asztalunkon közben soha nem érzett illatokkal gőzölög a litván tea, s a hatalmas néprajzi térkép arra a pontjára nézünk, ahol az Ob és az Irtisz- összefolyik. Így utaztunk Pauliusszal, s jutottunk el a hantikhoz is, a magyarok legközelebbi nyelvrokonaihoz ... A fiatal litván fotós, aki szerényen fotográfusnak nevezi magát, s ezt írja kiállítási katalógusaira is, valóban széltében-hosszában bejárta a nagy Szovjetuniót. Nyakában egy hatszázforintos Lju- bitellel — ezt később egy valamivel drágább Zenitre cserélte — százszámra készítette néprajzi ihletésű képeit, melyek fotóművészeti, esztétikai értékeik mellett páratlanul becses dokumentumai egy letűnő életformának. Drámai feszültsége van annak a képnek például, amelyiken egy jakut férfi hosszú útra indul és hátán viszi az „élelmiszerkészletet”: egy fagyott rénszarvascombot. Közben valahol fent a magasban — talán éppen fölötte — a Szojuz összekapcsolódik a Szál j úttal és az űrhajósok átszállnak, ő meg csak megy, s viszi a szőrös combot... Kortyolunk a különleges északi virágokból készült teából — minden macskafarká bele van vágva — mondja Andrea asszony —, Pauliusz maga gyűjtögette útjai során. Nehezen beszélgetünk. Én nem tudok litvánul, oroszul is gyengén, ő már ért valamit magyarul, de nem tudja kifejezni magát. Felesége Módis Andrea tolmácsol: — Normantas Paulius Kau- nasban végzett műszaki főiskolát, majd Vilniusban köz- gazdasági egyetemet. Egy éven át egy nagykereskedelmi vállalat igazgatóhelyettese volt. Ekkor gondolt egyet és kalapban, esernyővel a karján, ez a „vasalt úriember” — aki mindig tiszta volt és pedáns, és nem tudott meglenni fürdőkád nélkül — otthagyta a „civilizációt”: lassan beleszökott a vándorlásba. Eleinte írt, később fotózni kezdett. A Kuril-szigetekre Szahali- non keresztül jutott el. Volt halász, halfeldolgozó munkás, geodéta: mindenütt dolgoznia kellett, hogy megéljen. Ám a hantikhoz, az Ob és Irtisz vidékére már a Novoszibirszki Tudományos Akadémia és a Litván Fotószövetség megbízásából jutott el. Fotózott, cikksorozatot írt. — Az obi őshazába együtt szerettünk volna menni — mondja Andrea asszony —, de közben megszületett a kis Máté. Normantas Paulius Nyíregyházán él az Árpád utcán, felesége orosz tolmács és ordító. A művelődési köz:.ont kiállítást rendezett a ke veiből. Nem „érzi még” a magyar fotográfusok stílusát. Egyelőre tájékozódik. — Az az érzésem — mondja —, hogy itt minden fotómi ész „kísérletezik”. Ez nem br de tíz évnek is el kell telni még, amíg kiderül: mire veze tek ezek a kísérletek. Én nen ellenzék semmit ami új, ami avantgárd, de mégsem a technika, a stílus, hanem a gondolat döntse el, mit ér a kép. Az asztalon előttünk a viharvert Ljubitel. A lencséje jó — mosolyog Paulius —, a doboza könnyű. Ha az ember a hátán viszi a házát és a kenyerét, bizony súlyra is fölbecsüli a gépet, amit magával cipel. Bejön a kis Máté Pranas. Már gagyog, formálgatja a szavakat. Hogy fog beszélni — kérdezem. — Magyarul, oroszul és természetesen litvánul is. Ma még egy „negyedik nyelven” beszél, a gyerekek nyelvén, amit csak a szülei értenek. Mester Attila Hegidézett korok Szabolcs-Szatmár megye — képeslapokon Kinek nem dobban meg a szíve, ha gyerekkorától elfeledett régi, kedves szót hall valahol felcsendülni? Mert bár lehet az a gyerekkor akár megalázó és keserves, de annak az egy szónak az íze a megszépült, a soha vissza nem hozhatót idézi. Mint a bogáncs, ráakaszkodik az érzelmek szövetére észrevétlen útitársnak. Nosztalgiaéhes korunkban keletje van az efféle érzelmességnek. A Jósa András Múzeumban megnyílt Szabolcs-Szatmár megye képeslapokon című kiállítás összeállítói azonban már személyes okokból sem a múltat akarták visszaidézni, csak megidézni. Koruk kizárja a személyes találkozást. Ám ez a vétlen kordokumentáció éppoly különös — s egyben közvetlen — a mai harmincasok-negyvene- sek, mint az egyre ritkább századelős látogatónak. Különösen, mert elfelejtett világot mutogat, mégis közvetlen, hiszen ismerősök a terek, az utcák, középületek és intézmények. Csak a nevük más! Macskakő helyett aszfaltot koptatunk, s zajos konflisok helyett olajfaló szerkezetek elől futunk. Persze, ami a lényegi változást illeti, nemcsak ennyi, és nemcsak ilyen. Részletezés nélkül fogadjuk el: sokszorta gazdagabb. A múltban kelt érzelmek simogatása helyett talán ez a szembesítés adja meg a kiállítás értelmét. Nagyon remélem, hogy „Nagyságos Dr. lovag Floch- reiheinberg Alfréd földbirtokos úr” Sződrákoson még találkozott derék katonájával. Egy másik, 1915-ből, arról tudósítja olvasóját, hogy „Egy srapnell golyó ment végig a lábamon, de nem súlyos, nemsokára Óbecsén leszek ismét”. Vannak persze kevésbé megrázó lapok, s általában konszolidáltabb körülményekről vallanak. Ezek nem szöveges közlésük, hanem a képi ábrázolás révén tarthatnak érdeklődésre számot, vagy alkalmi voltuk miatt. Vannak itt „szívküldi” lapok, bájos népviseletbe öltözött lánykákkal és fiúcskákkal, természetesen repülőgépben csücsülve. Napjaink némely bazári lapja legfeljebb a repülőgép típusában különbözik. Megtudjuk továbbá, hogy „Andris Nyíregyháza és a világ legkisebb újságárusítója. (19 éves, 88 cm magas)”. Lám, így lehet a világ dicsőségére apellálni Nyíregyházáról. S ha valaki nem tudná, milyen volt a Korona Szálloda előtti tér 1911-ben éjjel, annak a tucatnyi cset- lő-botló, egymást támogató úr egyértelmű felvilágosítást szolgálhat. A több mint 400 képeslap többsége azonban korhű dokumentum. Impozáns épületeket, városrészeket mutat, vagy éppen csöndes falusi életképet összeterelt, gépbe néző gyerekkel, esetleg „ki- pomádézott” nagyságokkal. Megrendítő a 20-as évekből való tiszalöki piactér, amelyről óhatatlanul az akkori időre oly jellemző „emberpiac" jut eszünkbe (ahol a nagygazdák béresre alkudtak). Az 1914-ben, Nyírbak- tán készült képről kiderül, hogy a falu nyugalmát négy nyalka csendőr őrizte, hacsak valaki büntetésből nem állhatott a fényképezőgép lencséje elé. Más falusi felvételek jó adalékul szolgálnak a szegénysorok építkezéséhez, informál a viseletről, de általában a település sivárságáról, a szegénységet árasztó légkörről. Vajon milyenek lehettek összességében ezek a falvak, ha „reprezentatív” részük ily lehangoló? Számos, ma is ápolt egyházi épület, volt, maradt és nem lett kúria, emlékmű tűnik fel a lapok sorában. Némelyik már csak emlék, sokuk ma már, műemlék. Egy- másmellettiségük ahogyan a valóságban, a kiállításon is esetleges. Lehetetlen úgy rendbe állítani őket, hogy ne mondjanak ellent funkciójuknak és hivatottságuk- nak: az emberi sorsok és történelmi változások szeszélyes tanúságtételének. Nem a legfontosabbak, talán néhol hamisak és részrehajlók, nem idillikusak, mint a sóstói látképek, de tartozékai és lenyomatai korhoz, nemhez, társadalmi rendszerhez kötődő mindennapos létünknek. Fehérvári Béla KM
