Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
1984. február 18. o VÁLTOZÓ ÉLETŰNK______________ Rajzoljuk le a hajnalt! ■■■ mmm Nyáron történik. Játszunk az unokámmal. Ki tud jobban rajzolni. Hamar kiderül, hogy autót — a legbülönbfé- lébb gyártmányokat pontos jellemző jegyeikkel —, repülőgépet, helikoptert, rakétát, harckocsit ő, lovat, nyulat. bocit, kutyát, állatokat, szekeret, ekét, szánkót, szerszámokat viszont én. Kinek a javára ítéljünk? — Tudod mit? Rajzoljuk le a hajnalt! — javaslom. Megvonja a vállát. — Nálunk nincsen is hajnal, csak világos! — jelenti ki. — Rendben van — hátrálok meg —, akkor rajzoljunk naplementét, azt már láttál. — Nyáron vagy télen naplementét? — Nyáron. Ezzel hamar elkészül. Egy hosszú vízszintes vonal, felette egycentiméternyire egy piros kör — a nap. Egy ideig nézi, ő maga is kevésnek tartja, mert kedvetlenül mondja: — Hát én ilyeneket nem tudok... — Akkor mondd el szóval. Erre sem vállalkozik. Hallgat. Elégedetlen — velem, hogy ilyesmire akarom rávenni. — Ugyan már. Mit akarsz egy nyolcéves gyermektől? — szól a nagyanyja és elviszi. Be kell látnom, hogy igaza van, gyermek még. A felnőtt is csak azt tudja lerajzolni, amit látott már, vagy amiről sokát hallott. Ennek ellenére tovább bizsereg bennem a gondolat. Miért nem látta, miért nem élte át ezeket a természeti jelenségeket? Mentségére tudom, hogy a felnőttek közül is sokat — egyre többet — nem fog meg, nem ejt csodálatba a hajnal, az alkonyat vagy a nyári dél. Az is igaz, hogy unokámra — bizonyára sok más gyermekre is — a legkülönlegesebb autó vagy motor sem hat valami nagyon mélyen, csupán a kíváncsiság érintésének engedve nézi korunk gépcsodáit. Talán, mert gyakran változnak, korszerűsödnek? Ami ma érdekes, holnap már ki- vénhedt? A hajnalt, a naplementét, a mezők nyári fényét, a messziben kéklő fasorokat, a téli erdőt, a hideg- kék-fehér színben játszó hómezőt, a természet szemgyönyörködtető sokféleségét nem tudja önfeledten csodálni. Ügy hiszem nem is tartja olyan szépnek, mint a fém- ragyogású gépeket. Hogy mit tart szépnek és mit nem, abban már kimutatható szerveződő személyiségének meghatározottsága. Milyen ember lesz belőle? Belőlük? Akaratlanul gyermekkorom természetcsodáló eseményei, élményei derengenek fel emlékezetemben ... Házunk egy homok-agyag halmon áll háttal északnak. Tornácáról keletre is, nyugatra is ellátni a mezők látóhatáráig. Ülünk a tornácon nagyapámmal. Hallgatunk. Egyszer könyökkel meglök és a nyugati égre bök. — Nézd csak! Odakapom a fejem. Látom, hogy a mélyre merült, eltakart nap egy sötét, zivataros felhőfal mögül vet sugaras fénypászmákat a földre. Az erős fényzuhatagban bronzvörösen égnek a dombok, izzanak a ritkás ligetek és mennyei fényben pompáznak a máskor nem látható távoli épületek, alattuk a keskeny,, aljakat befolyja az alkony szilvakék homálya. A zsarátnok táj előterében — egy keresztben nyúló, tágterű síkon — fekete árnyék fekszik, s a kertek, gyümölcsösök lesűly- lyedt négyszögeiből már alig- alig dereng fel valami: a sötétség alulról emelkedik felfelé, mint az árvíz. A kerítésünkön túl a közeli fűzfasorra, ami az iménti még zöldjével hivalkodott, szürkeség hajlik, s úgy tűnik a levegő megtelt a parázsló messziség finom hamvával.,. — Szép! — mondtam sokára. — Hát még a hajnal, azt látnád csak ... ! — mondta nagyapám és mindjárt bíztatott is. — No majd a Nyúl- hajtó dombról megnézzük, onnan nagyon jól látni! Emlékezetemben látok mást is ... Hetedmagával süt a nap. Hőségtől tikkadozva a házunk északi oldalának hűvösébe húzódva ülünk nagyapámmal, akin még itt az árnyékban is szikrázik a fehér ing. Oda jön a nagy- nénérn és pihegve ereszkedik le két egymásra tett téglára. Az álla alatt mindjárt megoldja a fejkendőt, szellőzkö- dik. A ház mögül az ég aljáig hátra futó rét látóhatárán bolyhos, hamvas az ég alja. Középütt egy jegenye szúr felfelé, mint egy ecset. A rét tágas síkja, a fűzfabokrok, a kis kazlak, a nádkúpok, a messzi fasorok mozogni látszanak a vibráló levegőn át. — Nézd! — mutat előre nagyapám. Inogni kezd a nád a vályoggödrök vize felett, lengedezni látszik, pedig mozdulatlan, hiszen semmi sem rezzen. Fenn a pólyikája olyanná vált, mint a füst. A sík mezőt középütt ketté osztó kanálisból is eltűnt a víz, láthatatlanná vált a tükre, csak itt elöl a közelben ragyog, ég benne szem- rontón a nap. Némaság, bódult csend mindenfele. Áll a hevült levegő és mintha a végtelenbe ájult volna az idő, érzékelni nem lehet a múlását. Körülöttünk is mozdulatlanság. Sehol egy dönge bogár, nem cikkan át szemünk előtt egyetlen légy, kókadozik a szagos bodzán a levél. Elhúzódott lombja alá a mindig nyüzsgő élet. Felnézek a magasba. Bíbor, fekete, sötétkék, tűzpiros foltokat látok, majd az eget és mintha nem is nap sütne, hanem a menny belső fényességének tüze izzítaná a boltozatot a világ felett. Lustán hullámzik el felettünk a harangszó. Dél van. Nemsokára a jegenyeecsettől jobbra felfelé fodrozódik egy füstbokor, aztán elnyúlik lomhán. Vonatfütty sivít bele az elült harangszó utáni csendbe. Jön a gyors. Negyed egy ... Hűs áramú szellő lebben ránk. — Na hál' istennek... — nyög fel sápadtan néném és fejkendőjével fogni akar a szellő hőséből. Messze, a Nyúlhajtó domb oldalán megmozdulnak a fák, a gödrök felett meghajlik a nád, fel-felfénylik a vizek háta, ringó meleg fuvallatok érkeznek a poros fasorok felől. A vadasi úton egy szekér után felieng magasra a szőke por... Sokáig vártam, egyszer mégis eljött az idő és egy éjszaka felráztak álmomból. Kimentünk nagyapámmal a Nyúlhajtó dombra meglesni a hajnalt. Ez a domb nem magasabb két emeletnél, de az oldaláról kelet felé a mezők látóhatáráig ellátni nappal. Leülünk. Én fészket vájok a homokban. Nyár felén túl vagyunk és éjszaka már meghűl a por, a gyalogösvény szélén a giz-gazon hideg a harmat és hamar megfázik a kószálok lába. Előttünk — most ugyan nem látni — keresztben nyújtózik a nagy rét, távolabb az ég aljáig mező, mező, tele bokorral, fasorokkal, vizes nádas mélyedések. Egy ilyen semjékes vízparton végigóvakodtunk. A meder mozdulatlan és sötét volt, akár az enyészet gödre. Megborzongtam tőle. Az égnek nem látni a mélyét, a csillagok halvány fénypihék. Hajnal előtti hűvösség, minden mozdulatlan. Oly nagy a csend, hogy hallani vélem a szempillám surrogását. Pedig ritkán pillantok, mert nagy hajlandósággal figyelek kelet felé. Egyszer bal felől felemelkedik egy fénykéve, de nyomban vissza is omlik oda, ahonnan kelt. — Az ott a vasútállomás ... — mondja nagyapám. — És az mi? — fordítom nagyapám arcát balra. — Ki tudja ... Talán pénzt ástak el ott egykor és amit láttál az a kincs felett égő láng volt... — feleli és érzem a hangján, hogy mosolyog. Kis idő teltével észreve- szem, hogy keleten kezd fakulni a sötétség selyme, második az ég alja, pirosság keveredik bele és elsápadnak felettünk a csillagok. Mintha homályzana a föld széle. Sejlik, hogy már látom a vizek hűvös fémtükrét is. Egyre több fény szülemlik a messziségben. Semmi sem rezzen, csak a csend lesz feszesebb, várakozó, mintha most tennék rá a vonót valahol egy nótára igazított óriás hegedűre. Felettünk a magasban feltör egy ujjongó trilla ... — ö már látja a napot — mondja halkan nagyapám. Táguló szemmel figyelek. A keleti égaljon lassan teret nyer a fény, világos fényküllők fordulnak az égre, majd megjelenik egy keskeny lángszínű csík. Mélyül az ég, kiemelkednek a homályból, majd elválnak egymástól a bokrok körvonalai. A vizek megszínesednek, tűzzel lobognak. Szélcsend van, de mintha libegne körülöttünk valami, amit nem látni. Keleten az ég felénk eső részére dőlnek a fényküllők, közüket alá- omló zöldes-kék kelme tölti ki. Néhány pillanat múlva lassan kiemelkedik a felhő- és ködzsarátnok közül egy piros taraj. Előragyog a csodás világosság, feljebb, jebb, feljebb csúszik a talmas naptűzgolyó. Az alatt mindent rózsás fény önt el. A Nyúlnéző lábánál sóhajt a lenge sás, mögöttünk is mozdul a ringó szelek bölcsője, az akácsor, előttünk vé- gigborzong a kefesűrű fű, hajnalszőtte fényben fürde- nek jobbról a fehér falú házak. A házak közül előteker- gő úton kifelé árad egy birkanyáj ... Létre eszmélt a világ ... felhang Így emlékszem. Ezekkel az élményekkel élek. Nem állítom, hogy másképpen nem lehet. Városainkban élnek már olyan felnőttek is tömegesen, akik sose csodálták meg maguk felett a napragyogást, akiknek a nyár csak forróság, bőrszínezd alkalom, a hajnal kellemetlen koránkelés, az alkonyat látást rontó szürkeség, esetleg növekvő villanyszámla és nem több. A természetből szerzett élmények nélkül jól megvannak, a világ is egésznek látszik. Nem csoda, hiszen ezek az emberek látszólag hiánytalanul betöltik azt a mértéket, amit lakosságnak, népességnek nevezünk. Szabó György SZÁMUKRA KEDD A BIZTOS! Tervek — videóra és kábeltelevízióra Video vagy filmkamera? A kérdés nem egyszerűen költői. Komolyan felmerülhet abban, aki a Nyíri Amatőr Filmklub újkeletű próbálkozásainak figyelmet szentel. A több mint másfél évtizede alakult kis közösség eddig is többször hallatott már magáról, ám az elmúlt esztendő egyik országos rendezvénye kapcsán ismét rájuk szegező- dött a reflektor. A szemet kápráztató fénynyalábok alatt feszélyezve érzik magukat. Jobban szeretik, ha ők maguk kezelhetik a kívánt fényhatás érdekében a lámpákat, hogy kamerájukkal a világ számukra lényegesnek tartott darabkáját átvigyék a varázslatos nyersanyagra, a celluloidszalagra. 1967-ben alakult a jelenleg húszegynéhány tagot számláló közösség. L. Nagy László klubvezető irányításával azzal a céllal, hogy az öntevékeny csoport tagjai az alapvető filmtechnikai, esztétikai ismeretek birtokában maguk is készítsenek filmeket. Olyanokat, melyek túlmutatnak a családi filmezés keretein, és mások számára is élményt adó, elgondolkodtató mondanivalójuk van. Két normál 8-as, kis teljesítményű felvevővel meg egy montázsasztallal szűk helyiségben láttak hozzá terveik megvalósításához. Azóta is számukra a kedd egy biztos, vissza-visszatérő program napja a szakköri összejövetelé. Sok minden változott az évek során, ez az egy nem. Nyolc alapítótag kivételével kicserélődött a tagság. Bővült a technikai háttér, újabb, korszerűbb eszközökkel dolgozhatnak, az új megyei művelődési központban állandó klubszobát kaptak. A hetvenes évektől részt vesznek alkotásaikkal a területi szemléken, versenyeznek az országos amatőrfilm fesztiválokon. Számos filmjük szép díjakat kapott. Egyenletes színvonalú, igényes munkájuk elismeréseként 1982-ben vendéglátói lehettek a tájegységi filmszemlének, idén — 1984 tavaszán — pedig Nyíregyházán rendezik meg az országos fesztivált is. Elnyerték a Népművelési Intézet nívódíját, kiérdemelték a kiváló együttes címet. Talán éppen munkájukkal fémjelzett múltjuknak köszönhető, hogy hangjuk elhangozhatott az „égig”. A központi szervek felfigyeltek „fohászukra”, amely egy új képrögzítési technika, a video hazai ügyéért szólt. Űj helyükön, a megyei művelődési központban fogalmazták meg a klub tagjai, egy országos videoszem- le, videósfórum gondolatát. A videózással az amatőr filmesek közül néhányan — Bogdányi Ferenc, Sasovits Sándor, Szitha Miklós, Kovács Zoltán, Dobránszky György — már az 1975-ös balatonalmádi táborozáskor megismerkedtek. Programot is készítettek, amivel díjat nyertek. A szabolcsi vállalatok, oktatási intézmények egyike- másika időközben vásárolt képmagnót, a technika ör- döngösnek ható vívmánya mindinkább helyet követelt magának. Miért ne lehetne az új művelődési központ e modern eszköz okosabb, célszerűbb felhasználást előmozdító intézmény? — gondolták a filmesek és 1980-ra megérett a videofesztivál terve. Végül az elmúlt év őszén Nyíregyházán lebonyolították az elsőt, amelynek mérete, az új információhordozó alkalmazhatóságáról elhangzott sokszínű vélemény az ügy nyíregyházi támogatóit is meglepte. Pedig a filmklub tagjai hamar eljutottak a rácso- dálkozástól a képmagnózás gyakorlati alkalmazásáig. Nem engedték, hogy levegye őket a lábukról a szemet gyönyörködtető technika, hanem rögtön keresték a video társadalmilag hasznos helyét. Itt megválaszolhatjuk bevezető talányos kérdésünk is: egy pillanatra sem gondolták, hogy a képmagnó kedvéért végre szögre akasztják filmkameráikat, hiszen nem zárják ki egymást. Keresték a video helyét azzal, hogy az engedély nélküli építkezést szabályozó tr nácsülés elé a megalapozottabb döntés érdekében egyedi esetek sorát rögzítették képmagnóra. Amikor pedig az energiatakarékosságról tárgyalt a városi pártbizottság, felkérésre a véleményeket felsorakoztató tekercset tettek le az asztalra. Nyíregyháza városi szerkezetének kialakítása, az átgondoltabb rendezési terv érdekében repülőre szálltak, hogy madártávlatból mutathassák be a megyeszékhelyet. Készséggel vitték a videót a 4. számú általános iskolába az énektanítást, -tanulást szemléltető program elkészítéséhez éppúgy, mint az 1979- es nyíregyházi májusi felvonulásra. Itt egy újabb gordiuszi csomóhoz értünk. Az amatőrfilmesek (vagy inkább videósok?) azért rögzítették a májusi felvonulást, hogy a sorokban lép- delők a tribünön helyet foglalókhoz hasonlóan teljes egészében még egyszer végignézhessék a színes, hangulatos, politikai rendezvényt. A gond az volt, hol játsszák le a felvételt, hogy sokan láthassák. A műsorszórás csak egyetlen módon elképzelhető: az egyre gyakrabban emlegetett kábeltelevízión keresztül. Kísérletként néhány percet még abban az évben sugároztak, a rendszeres nyíregyházi műsoradás — most úgy tűnik —, ígéretes közelben van. A pécsi kábeltelevíziózás tapasztalataira építve a megyei művelődési központban felmérték a megvalósítás lehetőségeit. Eszerint már most adott a tárgyi és személyi feltétel ahhoz, hogy a központi antennarendszeren keresztül műsort sugározzanak. A nyíregyháziak az elképzelések szerint hétfő esténként az 1-es programon vehetnék a várospolitikai aktualitásokat, híreket, riportokat, kulturális és egészségügyi információkat, ismeretterjesztő kisfil- meket tartalmazó adást. Ha mindez valóság lesz és feltűnik a képernyőn a nyíregyházi kábel-tv inzertje, akkor talán a készülék előtt ülve az amatőrfilmeseink alkotásaiban is az eddiginél többen gyönyörködhetnek. Reszler Gábor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Csővirágok. (Elek Emil íelvétele)
