Kelet-Magyarország, 1984. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-18 / 41. szám

1984.

február 18.^^

r

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

Gondoskodó szülők nemrégiben megkértek, vinnék egy csomagot Moszkvába, ott tanuló lányuknak. A vélhetően finom hazai ízek mellé a Ke- let-Magyarország néhány példányát is mellékelték. Az ele- mezgetés kényszerével megverve, morfondírozni kezdtem erről a szülői gesztusról, önkéntelen elismeréssel.

Hadd tudja az a gyerek, mi van a szűkebb hazában, ahonnan elindult! Mértéket ne vesszen, s ne váljon számára jelentéktelenné, mellékessé, amitől — földrajzilag — messzire került...

A lappéldányok nemcsak nevelői célzatra, pszichológus érzékre is utaltak. „ ... nehéz Zágon nélkül ellenni” — fogalmazta meg valaha a boldogtalan Mikes Kelemen a szülőhely utáni vágyat, meg példázta is: távolról, ha mély az érzelem, erősebb a vonzás ... (De a régi kötődésnek új kapcsokkal, új hírekkel kell szilárdulnia.)

Tudom, kevés „hazánkfia” erősíti kötéseit épp a Kelet- Magyarországgal, mégis az a kevés is fontos. S ha egy se lenne, akkor is termékeny téveszmének kellene mondanunk a redakció képtelennek tűnő szerkesztési szempontját: valakik, néhány ezer kilométer távolságban még az újság hirdetéseinek apró betűit is sillabizálják.

Mint például én is ...

A mozi

Vagy a moziműsort... El- ábrándozgatva, mit is néznék meg éppen, ha otthon lennék. Ogy bizony, akár filmcímek is idézhetik az otthont, előcsalván a reakciókat: örömöt és bosszúságot. S ha filmcímek, hát az utóbbi időben inkább bosszúságot. November tizediké és húszadika között például nemigen mentem volna moziba. (Hát ez meg kit érdekel? — kérdezhetné valaki. Nem árt mégse az óvatosság: hátha a magánügy közdolgot érint?) A kínálat alig nyújtott többet „szórakoztató”, bűnügyi, kalandfilmeknél. Még az egyetlen társadalmi dráma — Könnyű testi sértés — is bűnügyi jellegű.

Tudom, hogy a „Véres lábnyomok a levegőben, avagy a féleszű nyomozó”-szerű filmeknek az országban is döm- pingje és publikuma van, meg hogy a nyereségelv és tömegigény ... Mégis, minthogy valaha még Leninre hivatkozva azt hallottam — elfelejteni máig sem sikerült —, hogy a film korunk művészete, agitatív eszköz, szelíden megkérdezem: létezik-e még műsorpolitika?

S minthogy a politikára (a valóság költészete) kérdezek, eszemben sincs vitatni, hogy a Krúdy méltán és helyesen a széles érdeklődésre számot tartó kalandfilmek mozija. De — nem lehetne elérni, hogy az értékesebb művészfilm egy százhúszezres lakosú városban állandóan jelen legyen? A Békében (kis befogadóképesség) például. Akárha csak egy-két (de mindig ugyanazon) a napján a hétnek? (Hogy ezt a mozit se üssük agyon anyagilag!)

Kérdés persze, agyonütnénk-e? Hogy egy kétnapos ciklusokban futó komolyabb programot nem tudna-e eltartani a város érdeklődő közönsége? Nem vagyok erről meggyőződve?

Én már néztem végig háromórás dokumentumfilmet fiatal érettségizett szakmunkásokkal, akik előkészítve arra, hogy mit fognak látni, érdeklődéssel kísérték a történetet. Igaz persze az is, hogy veszekedtem kultúraterjesztővel, akit se szelíd, se durvább erőszakkal nem lehetett a moziterembe kényszeríteni. Készen volt „meg- támadhatatlan”, s persze ismerős ideológiája: „az életben annyi gond van. minek nézzem még a moziban is? Én ott szórakozni akarok.” Ez persze állampolgári jog, s

ebben a vetületben magánügy, de az már nem az, hogy megkapja-e lehetőségeit a másféle ízlés is.

Nem szeretnék túlozni. Ismerem a való helyzetet és a moziüzem. kezdeményezéseit is. (Délelőtti vetítések, nyilvános — ez utóbbi időben csökkenő számú — előzetes bemutatók, filmklub stb.). Ezért csupán javaslok: Nem lehetne kialakítani a mozik (vetítőhelyek) határozottabb profilját? Elérni, hogy köztudott legyen (a program részletes ismerete nélkül is), milyen filmeket játszhatnak a Móriczban vagy a Békében? Így nem fordulhatna elő, hogy a néző becsapottnak érezze magát.

(Az utóbbi évek legszerencsésebb, legnagyobb igényű megyei kultúrpolitikai döntése után) Sok hűhó semmiért — olvasom. Egyike azon kevés előadásoknak, amelyeket láttam is. (Végre egy Shakes- peare-szerű Shakespeare!) De most másról szeretnék beszélni, nem erről a hangulatos előadásról.

A színház

Ügy alakult, hogy a 80-as évadban Budapesten szinte teljes színházi repertoárt végignéztem. (Olyan — szerintem kiváló — előadásokat, mint A konyha, a Nemzetiben, a Házmestersirató a Víglánta, a gondozásra szoruló serdületlen gyermek. De minek példálózni? Ami erőtlen, támogatásra szorul, s ha érték, támogatást érdemel! S ehhez azonban — és ez a második tanulság — el kell döntenünk, mi érték és mi nem, hogy tudatában legyünk az érték érték voltának és társadalmi szükségességének.

Csakhogy a döntésnek legalábbis két buktatója van: először, hogy helyessége nem garantált, másodszor, hogy még ha így is lenne, nem jár nyomában az általános elismertség. (Nem egy olyan megyei múzeumalapítót ismertem, akit „cserepei” és „gyűjtőmániája” miatt hajdanán megmosolyogtak — enyhébb

dolkodva — érhető el, hogy tevékenységünket ne „színezze” még a célkitűző akarat és értelem mélyrétegeiben sem az a görcsös igyekezet, hogy már régen nem igaz, de ma is még olykor ránkaggatott jelzőt feledtessük.

Fejlődésünk dinamizmusa, a szabolcsi ember „mezei szorgalma”, amely a múltból kiemelt, lehetővé teszi és mit szépítsük, megköveteli, hogy ezt a dinamizmust a társadalom olyan szféráira is tovább- gyűrűztessük, ahol az előrelépés nem olyan látványos. A kultúrára például? Nemrégiben hallhattuk a tv-ben, s olvashattuk is: hogy nemzeti

vagyonunk értékének 15 százaléka természeti javainkból

Kiss

Gábor:

„Zágon" dolgai — messziről

Igen. Rétegmozit és mozipropagandát, mozipolitikát! Természetesen ez nem olyan egyszerű. Tudom, hogy moziügyben van gond országosan is elég.

Boldogult ifjúkoromban én is voltam kultúrpropagandis- ta. Botcsinálta könyvesboltos. Máig emlékszem szörnyű felsülésem históriájára. Állandó vevőnk, a helybéli körzeti orvos, valami jó olvasnivalót kért. Én Fielding Tom Jones-ét ajánlottam (A világ- irodalom klasszikusai — zöld sorozat), elsősorban mert ez volt a legvaskosabb,. legdrágább (két) kötet.

— Miről szól? — jött az értelemszerű kérdés. Valamit rögtönöztem a „fülszöveg" alapján, merthogy a művet magát nem olvastam. Az üzletet nyélbe ütöttük. Aztán nem sok idő múlva a vevő visszajött.

— Fiatal barátom — mondta —, a tájékozatlan könyvárus rossz kereskedő. Ezt a könyvet eladta. De ki fog ezután hinni magának? Majd elsüllyedtem a restelkedéstől. De máig hálás vagyok a leckéért. Felért egy szemináriummal : kultúrát terjeszteni

(mondhatnám: politizálni az élet bármely területén) szakmai hozzáértés nélkül, szélhámosság ...

S minthogy valami egy bizonyos kor után az embernek mindenről eszébe jut, a leégés mellett egy sikerélmény. Valamikor a hatvanas évek elején gimnáziumi osztályommal Pesten jártunk. Voltunk cirkuszban, meccsen, színházban, múzeumban és — rábeszélésemre — megnéztük ifjúkorom kedves filmjét (lehet, hogy az először látott meztelen fürdőzés okán is tán tízszer végignéztem, és akkor éppen felújított svéd filmet) : Egy nyáron át táncolt... A gyerekek számára a kirándulás „fénypontja” lett. Nem volt tudatos szándék, inkább személyes nosztalgia vezetett, véletlenül mégis eltaláltam a bennük se tudatosult kívánságot. Erre mondják, hogy a vak tyúk is talál szemet. De a vak tyúk nem von le tanulságot: ha ajánlsz, ismerd az emberedet (meg az árudat!). És ne a saját lila lelked vezéreljen, a mit illik „mértékadó körökben”, mint némely közönségszervezőt (a mozi állományán kívül), hanem a mit bír a közönség józan tényismerete.

Minek kirendelni egy fél gimnáziumot, de minek megagitálni is 14-től 18 évesig, hogy az Allegro barbarót nézze meg? Meg kell elégedni azzal a tizenöttel, akivel előzetesen végigbeszélhettem, vagy már önállóságára rábízhatom a filmet. Igen, a többinek ajánljuk a belőle ellenkezést, rászedettségérzést nem kiváltó, emeltebb szintű lektűrt. Ettől teljesül a bevételi terv is!

Hál’ istennek a Kelet-Ma- gyarország műsoroldalán van már színházi hirdetmény is.

ben, az Eguus a Pesti Színházban, vagy a Játékszínben a Meierék.) Azóta megfordultam Moszkva, Leningrad, Kijev színházaiban is. S ha Pesten zavart, hogy a közönségnek nincsenek reakciói, hogy udvarias egyentapssal jutalmaz, hűvösen, „intellektuálisan — elegánsan”, most már tudom, hogy az említett helyeken sincs ez másképp.

Értem én, hogy ebben a jelenségben a közönség befogadási kultúrájának általános gazdagodása is benne van: a műalkotást nem tévesztik össze ' az élettel, elvesztették „ártatlanságukat”, naivitásukat. S ha nem kiabálnak közbe, mint műkedvelő koromban, ösztökélvén a primadonnát, hogy ne a szerepe Szerinti, hanem a testi mivoltában szebbiket szeresse, ez fejlődés.

De a dolog nem olyan egyszerű. Ki állíthatná, hogy a tartózkodó tapsban nincs-e ott az érzelmek szégyenlésének nem túl rokonszenves korjelensége? Vagy az állás- foglalástól való tartózkodás — csak nem véleményt formálni a hivatalos, épp ezért kötelezőnek felfogott megnyilatkozás előtt. Nem kell túl magasra gondolni, ha azt mondom: „hivatalos”. Az egy lépcsővel magasabban állóé, mert közelebbi, sokkal „hivatalosabb” vélemény. Ki tagadhatná, hogy társadalmi berendezkedésünkben az auto- riter (tekintélyelvű) gondolkodásnak nemcsak gyökerei vannak, hanem új hajtásai is?

Emlékszem — s mint mondtam egyre gyakrabban — kezdődő tanár korom ismétlődő keserűségére. Az „irodalmi színpad” gondja szakadt a nyakamba (egyik kolléga, volt tanárom tudta és „kiadta” műkedvelő múltamat). Nem a munka volt nyűgös, vagy a gyerekek „zabolázá- sa” nehéz, őket kimondottan érdekelte, amit csináltunk, ha a célok hozzájuk voltak méretezve. De évről évre ismétlődött két kijózanító effektus: a technikai — mindig bedöglött az előadáson egy mikrofon, meg a társadalmi-nemzeti ünnepeink hivatalos része után, az elrendelt szünetben, minden alkalommal szerteszéledt, elszelelt a közönség, az elnökséggel együtt.

Ma is hálával gondolok vissza egykori igazgatómra, aki ha nem a művészi érdeklődés okán is, de mert kiváló pedagógus volt és tudta, hogy tiszte mire kötelezi, végignézte a gyerekek produkcióját, az előadás végén feljött a színpadra és a köszönömön túl is volt egy-két jó szava.

Akkor is éreztem, ma már tudom, hogy ezeknek az epizódoknak sok fontos tanulsága van. Először: a kultúra

ügyének (is) gondoskodó szeretetne van szüksége. Igaz, hogy ez szörnyű kenetteljesen hangzik, de a lényeget nem lehet másképpen kifejezni ! Lehetne képletesen, allegóriákban: a gyenge paesetben — vagy környezete nem tekintett „teljes értékűnek”, mígnem a magánszor- goskodásúak, megszállottságuk eredménye közgyűjtemény alapja lett. ők maguk — ha megélték, nem mindenkinek sikerült — a maguk teremtette múzeumok igazgatói lettek. Hiába, változnak az idők és bennük mi is változunk.)

A kultúra ügye N kisváros diákelőadásának ügyeként, hangsúlyos, rádióműsorként, új színházi bemutatóként vagy konkrét újságcikként aktualizálódik. És ehhez nem mindenki viszonyulhat „magánemberként”. Lehet paradoxon, furcsaság, mégis: a pedagógia éppen a pedagógusnak nem magánügye, a kultúraterjesztés nem a kultúraterjesztőé, a kultúrpolitika nem a kultúr- politikusé. Mint ahogyan így van ez a kisiparossal és a kereskedővel (stb.) is. Az sem magánügy, mit vállalok, hogy végzem el, mennyiért, és ígért határidőre-e, fütyülök-e a kedves vevőre, vagy kiszolgálom.

A kultúrának lehet közönséget szervezni, ha akiknek az feladata, megteszi, s ha a hivatal támogatja. (Tiszabez- dédre, Tornyospálcára, Domb- rádra emlékszem, milyen jó közönsége voltak az Ármány és szerelemnek, de az És a holtak újra énekelnek c., kevesebb mesét tartalmazó drámának is.) És nyíregyházi tapasztalatom egyelőre igazolni látszik: nálunk a közönségnek még vannak reakciói. Igaz, tetszésnyilvánításával nem esztétikai értékítéletekhez, inkább rokonszenves színpadi alakokhoz, vagy hálás szerepekhez (és nem a megformálás színvonalához) igazodik. Még innen van azon, hogy „viselkedő” közönség legyen.

Már volt róla szó, hogy ez csak tény, és nagy hiba lenne idealizálni, „megideologi- zálni”, a szükségből erényt kovácsolni. De a közönség „őszintesége”, ha úgy tetszik, kiszolgáltatottsága megnöveli a színház felelősségét, és persze mindenkiét, aki tudja, hogy a színház ügye — most tegyem hozzá?, hogy Szabolcsban különösen — fontos! Habozásom már nem a színházat érinti, de vele mint bármi mással kapcsolatos lehet: mi nem szeretjük hallani, ha megyénket negatív összehasonlításban említik, viszont szívesen hangsúlyozzuk dinamikus fejlődésünket, s ezért a „vannak vál- tozások”-at csúfolódásnak érzékeljük.

De ha érzékenykedéstől és indulatoktól távol tartjuk magunkat, felvége a politika, mondhatnám kötelező fegyelmét és józanságát, nem azt kell-e mondanunk, hogy a ténybelileg igaz kijelentések sem egymást kizárók, sem egymást kioltók nem lehetnek? Az igaz épp az a harmadik, „aminek kizártnak kellene lennie”? És leírom csak így, dialektikusán gon(erdő, mező, bányakincs) adódik, beruházott vagyonunk az összérték 40 százaléka, s majdnem fele összes nemzeti kincsünknek szellemi javaink, szakmai hozzáértésünk.

Milyen jelentős máris nemzetgazdaságunkban a kultúra — mutatják a számok. De mutatják azt is, milyen nagy feladatot kell még megoldanunk, hiszen a „nálunk 100— 150 évvel hamarabb iparosodott országok „ ... átlagemberüknek egyórai... munkájával nagyobb értéket tudnak létrehozni”, mint mi. Vagy úgy, hogy 20 százalékkal kevesebb acélból csinálják meg ugyanazt, vagy ugyanannyi acélból 20 százalékkal drágábban eladható gépet csinálnak. S ez a szakmai munka- kultúra mellett minden bizonnyal összefügg a kultúra általános színvonalával is.

Az emberi tényező mozgósítása országos feladat — így a miénk is, hiszen végtére is az ország része lennénk.

Megfelelő

emberek

A megfelelő ember ... Olvasom a Kelet-Magyarország- ban a „Megyénkből indultak.. .’’-sorozatot. Akárkié volt az ötlet, elismerés érte. Minden életsors tanulságos olvasmány — jó lenne kötetben is együtt látni őket! — szépen is vannak megírva. Fontosabb mégis, hogy valakinek eszébe jutott, s végre „felfedezik” mieinket, felvállaltuk őket, s ezzel lehetővé tettük, hogy ők is vállaljanak. Ez az az eset, amikor a hegynek kell Mohamedhez menni... Az érzelmeivel ide kötődőt idekötni azzal, hogy magunk ismerjük el idetarto- zónak, közülünk valónak.

Az sem mellékes, amit az életutak az olvasóban gerjeszthetnek. Magabiztosságot, szemérmes, nem hivalkodó büszkélkedést: a mi „fiunk”, ha másutt is lett „naggyá” ... Mert ebből egészséges önbizalom, önismeret, sőt méltóságérzet épülhet, az öntudatos, önálló cselekvés motívumai, a másodrendűségérzés elgyávító hatásával szemben.

Túlozni azért nem szeretnék. Mert a fontosabb, aki itt van, aki itt maradt. Éppen ezért mert itt van. A méltató cikk neki is kijár. És jó tudni azt is, hogy naggyá nemcsak egy karriertörténet növeszt, van a tetteknek más érdeme is. Ez azért is hangsúlyozandó, mert a tömegkommunikáció eszközei: rádió, tv, sajtó lényegükből következően egy kicsit a szenzációt, a nem mindennapit keresik. Ezzel azt a képzetet kelthetik és keltik is, hogy a színes, a romantikus (kis túlzással: az „igazi”) élet, a külsőleg mozgalmas, a látványosan sikeres. Pedig túlnyomó többség élete kisebb mozgástérben zajlik. És mégis, mindegyik milyen fontos és milyen gazdag lehet!

Másrészt az emberben felmerül: „naggyá”, „valakivé” csak másutt lehet az itteni? Meg az is: szükségképpen kellett mindnek, akit bemutatott az újság, elmenni innen, hogy pályáját befussa? A döntő többségnek valószínűleg igen — válaszolhatjuk meg a második kérdést, mert országos léptékben kell gondolkodni. Az első kérdésre a válasz nemleges. És ezzel azt is kimondottuk, hogy több helyi, szorosabban „saját” karrierre lenne szükségünk.

Statisztika nélkül is tudom persze, hogy például a megyei értelmiség abszolút számában és százalékosan is messze felülmúlja a megelőző korszakokét. Nekem mégis az jár eszemben, hogy az öntödei Vállalat kisvárdai üzemének ma már nyugdíjas igazgatója nem is olyan régen, azelőtt négy évvel ott- jártamkor, mint egyik legfőbb kívánságát említette, hogy lenne csak egyetlen közgazdásza!

Ezért egy pillanatra eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha az újság azokról indítana új sorozatot, akik még nem beérkezettek, éppenséggel csak útnak eredtek... Meghökkentő élményem volt Moszkvában, hogy leendő diplomaták és újságírók magyar csoportjában egyetlen évfolyamon (19 fő) mindjárt három szabolcsit találtam. Azóta módszeresen csinálom a statisztikát: a megye nem szűnt meg ontani magából a tehetségeket. Minden tájegység képviselve van.

Tudok nyíregyháziról, csen- geriről, fehérgyarmatiról, kis- várdairól, mátészalkairól — ki geológus, ki nyelvész, ki programvezérlést tanul. Ki fog vajon közülük szűkebb hazájába visszajönni. Az afgán, a koreai nyelvet tanuló biztosan nem. De nem mindegyikük korea szakos! És ha nem jönnek is vissza, hogyan lehetne megnyerni magunknak is őket — korai kötéssel. Ezért örültem annak, amikor egy újságírójelölt pl. arról számolt be nyári gyakorlatról visszatérve, hogy munkatársként csak a nyíregyházi szerkesztőségben bántak vele... Például így!

Ám azért mégiscsak az az igazi kérdés: mennyire érzi otthon magát, aki már itt van? Követelnek-e tőle, kap-e munkájához bizalmat, feladatot, bátorítást és az életkezdéshez segítséget?

Jó régen volt, de máig sem feledem, hogy egy országos szaklapban beharangozott vállalkozás (fővárosi szintű nyelvoktatást megvalósítani egy szabolcsi községben) négy résztvevőjének még érkezésük előtt vásárolt szolgálati lakás hogyan sértette azt az idősebb pedagógust, aki akkor már 20 éve élt földes szoba-konyhában éppen abban a községben, meg a többit lakással, anélkül. A fiatalok nein „vétkesek”, inkább naivak s jóhiszeműek voltak és nem ők szervezték maguk körül a csinnadrattát. A nekik tulajdonított nyilatkozat őket is bántotta. (Elég volt azonban — másoknak — a megtévesztéshez, hogy a betelepülők egyike „fontos nevet viselt”!)

Nem a történet, a tanulsága lényeges: bizalmat, támogatást — előlegben — a várható érdemnek, elismerést és kritikát a tettnek. Hogy megtartsunk mindenkit, akinek itt munka- és karrierlehetősége van, hogy senki el ne menjen olyan kényszerítő okból, ami nem saját szakmájával (objektíva), csak másutt feltalálható lehetőségeivel van összefüggésben.

Az otthoni hírek olvasásának s a töprengésnek végére érve, mentségül nem, de magyarázatul azt kell még felhoznom: a (bele)szólás kényszerét a távolság fokozta. Merthogy kicsiben én is úgy vagyok vele, mint Mikes Kelemen az otthont nyújtó Rodostóval — innen sem feledhetem a magam szülőhelyét, Zágonát.

KM HÉTVÉGI melléklet