Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. január 14. A művészeti pártosságról Látogatóban a tankönyvírónál Bágyi Péter (Császár Csaba felv.). Mi jut eszünkbe a tankönyvről? Az első gondolat: gyermekkorunk egyik réme. Amitől féltünk, amit jaj de sokszor vettünk elő irtózattal a táskából, s amire úgy vigyáztunk, le ne essen, mert akkor másnap biztos feleltetnek. Így volt ez akkor. És most? Ha .mszggondolunk?. ........... _ A Kossuth Kiadó gondozásában a fenti címmel napvilágot látott kiadvány még nem publikált és folyóiratokban megjelent írásokat tartalmaz. A tanulmányok többsége — ahogy a szerkesztői előszó is jelzi — az MTA Irodalomtudományi Intézete által szervezett, az irodalmi pártosság problémáinak tisztázását célzó kutatási program keretében született. A pártosság a marxista művészetelmélet egyik sokat vitatott kérdése. A művészeti pártosság fogalma az 1970-es évek elejére szabadult meg a torzítások terhétől, a körülötte zajló viták elcsitultak. A csend azonban azt is eredményezte — fogalmazza meg Szerdahelyi István a kötetben található tanulmányában —, hogy a művészeti és a kritikai szakirodalom egy időben kerülte a fogalom használatát. A hallgatás oka, hogy „a művészeti fejlődés túllépett a korábbi meghatározásokon, s azok az új, gyakorlati eredmények fényében további korrekcióra szorulnak.” A fogalmak tisztázása a Pártosság, népiség, realizmus — a hazai marxista esztétika tükrében című akadémiai kutatási program feladata volt. 1976 és 1979 között — különböző kutatóműhelyek és művészeti szövetségek bevonásával — országos méretű véleménycsere folyt a művészeti pártossággal összefüggő kérdésekről. A program eredményeit A realizmus az irodalomban és A realizmus a képzőművészetben című kötetek mutatták be, s Társadalmi fejlődés, társadalmi kutatások 1976—1980 címmel megjelent a zárótanulmány is. A vitakérdések egyike az volt, hogy a pártosság és a hozzá kapcsolódó népiség, realizmus fogalom a művészetek egészére vonatkoztatható-e vagy sem. A válaszokból a nemlegesek érvelése bizonyult a meggyőzőbbnek — mondja Szerdahelyi. Az építőművészetben, az iparművészeiben, a díszítőművészetben és minden olyan tevékenységi ágban, amelyek az autonóm, vagy a visszatükröző művészet szféráján kívül állnak a pártosság kifejezést csak általános jelentéssel lehet alkalmazni, ahogyan az minden társadalmilag fontos emberi tevékenységre vonatkoztatható. A most megjelent összeállítás az említett kötetek szövegeit nem tartalmazza, de a mai vitaálláspontok áttekintésekor az akkor vázolt elgondolásokra kitér, és szerepeltet olyan régebbi tanulmányokat, illetve azok részleteit, amelyek az 1960-as és az 1970-es évek koncepciói voltak, s ma a pártosság fogalom értelmezésének forrását jelentik. Hogy mennyire helytálló a kötet fedőlapján levő vélemények, vitasorozat cím, mi sem jelzi pregnánsabban, mint az, hogy egy-egy ponton a két szerkesztő (Bojtár Endre és Szerdahelyi István) véleményében is vannak eltérések. Szerdahelyi elismeri, hogy a befogadói pártosság fogalma fontos kategória, és hasznosan egészítheti ki a műre vonatkozó pártosság fogalmát, de a műközpontú pártosságfogalommal szemben felhozott érveket nem tartja kellően megalapozottnak, hangsúlyozza a szerkesztőtárs és a kötetben szerzőként szereplő Bonyhai Gábor befogadásesztétikai elgondolásainak vi- tathatóságát. A kötet egésze bizonyítja, a pártosság kérdésköre ma sem tekinthető lezártnak, vannak további tisztázásra és alkotó véleménycserére váró problémák. Lenin 1905-ben, az október 17-i cári kiáltvány kapcsán publikálta A párt szervezete és a pártos irodalom című cikkét. A kötetben az írás keletkezéstörténetét Gránicz István tanulmánya elemzi, de a cikkre valamilyen módon a kiadványban szereplő vala-, mennyi szerző visszatér. A fő kérdés, hogy Lenin írása a párt agiációs és propagandairodalmára, vagy a szépirodalomra, illetőleg mindkettőre vonatkozik. Gránicz feltárt tényei kétségtelenné tehetik, hogy Lenin szándéka és a korabeli értelmezés szerint a cikk elsősorban a publicisztikáról, a politikai irodalomról szólt, bár szerepelnek benne olyan megállapítások is, amelyek túlmutatnak az agitációs és propagandairodalom problémakörén és a szépirodalom szemszögéből nézve is tartalmaznak útmutatásokat. Ezt megerősítik mások is, hisz az olyan megállapítások, hogy az irodalom legyen „kereke és csavarja” az „egyetemes proletármunkának”, vezérelje a „pártprogram”, az „íróknak feltétlenül valamelyik pártszervezethez kell tartozniuk” a politikai irodalomra vonatkozhatnak és nem a szépirodalomra. Zoltai Dénes is ezt a gondolatot képviseli. „Lenin itt elsősorban a pártsajtó számá-. ra adott direktívákat — ezeknek érvénye csak feltételesen terjeszthető ki a kommunista értelemben pártos művészeti tevékenységre általában.” F. Fehér Pálra hivatkozva hívja fel a figyelmet Szerdahelyi arra a tényre, hogy negyedszázadig senki nem hivatkozott Lenin cikkére, mint a pártosság elvének irodalmi megfogalmazása. Először, 1932-ben Lunacsarszkij Lenin művészeti érdeklődéséről írt tanulmányában bukkan fel a gondolat, hogy Lenin cikke a párt irodalompolitikai tevékenységére is nyújt hasznosítható alapelveket. Ha a harmincas években egyre „hivatalosabbá” is vált az elgondolás, hogy az 1905-ös cikk a szocialista realista irodalom és művészet kritériumait rögzíti, a nemzetközi marxista esztétikai szakiroda- lom egészét mégsem jellemezte ez a felfogás, állapítható meg Agárdi Péter kötetbeli tanulmányából. Az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközössége két dolgozattal szerepel a kötetben. Az egyik a szocialista realizmusról szóló munka, a másik „Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban” című írás. Ez utóbbiban fontos megállapítás, hogy a pártosság történeti kategória is. Tartalma a munkásosztály, a szocialista építés konkrét körülményeihez, feladataihoz igazodva koronként változó. Veres András a Pártosságfogalmak — vezetési stratégiák című írásában a pártosság követelményét történeti kategóriaként említi, hangsúlyozva kultúrpolitikai és jelentésbeli változását a kor mindenkori függvényében. Vizsgálva az elméleti munkaközösség megállapítását, kiemeli, hogy az két irányban folytat elvi harcot: egyrészt a kategória túláltalánosítása, másrészt a napi politika kiszolgálásának azonosító szek- táns értelmezése ellen. Szigeti József megfogalmazza kötetbeli dolgozatában, hogy sokan a pártosságot túl általános értelemben fogják fel. Szili József írása, A pártosság és az irodalom azt fogalmazza meg, hogy a pártosság formailag két szélső tartomány szerint értelmezhető. „Az egyik a párt... által elfogadott program, stratégia és taktika, szervezeti szabályzat követése, a másik a társadalmi valóság objektív elsajátításának, adekvát megismerésének az osztályfeltételei által megszabott történelmi tenédenciára vonatkozó koncepció.” Szerinte nem indokolt a művészet pártosságát a stratégiai feladatokkal való azonosulás kritériumához kötni, s függetleníteni az 1905- ös cikk lenini fogalmától, a párt taktikai határozatainak követésétől Egy Tutzingan és Schwe- rinben tartott előadás kapcsán íródott Pándi Pál Jegyzetek a művészet szabadságáról című elemzése. Az alkotói pártosság elveinek gyakorlati vonatkozásait állítja előtérbe, a művészeti szabadság és a pártos írói magatartás konfliktushelyzeteinek elemzésével. Tanulmánya végén megállapítja: ha a művész felelős kezelője a tolinak, az ecsetnek, nem hárítja el magától a pártnak, a politikának azokat az intencióit, amelyek a valóság mélyebb művészi elsajátítását segíthetik elő. A művészi pártosság gyakorlati kérdéseit elemzi Király István tanulmánya is. Köpeczi Béla írása kiemeli, hogy a vitát nemcsak az ellentmondásos nézetek ellen kell folytatni, hanem mindenekelőtt az elkötelezett írók, a művészi szabadság és a közötti összhang megteremtéséért. A szerző a cikkét a hatvanas évek második felében készítette, de elvi jelentőségű megállapításai 1983-ban is érvényesek. S zólni kell József Farkas és Agárdi Péter tanulmányáról. Az előbbi a Magyar Tanácsköztársaság irodalompolitikáját elemzi; az utóbbi a magyar marxista művészetelméleti viták egy elfelejtett, felidézése méltó fejezetét ismerteti. A négyszázhúsz oldalas kiadványból számos felvetést és következtetést kiemelhetnénk és elemezhetnénk, hisz a mű sokoldalúan mutatja be a művészeti pártosságfogalom 1945 utáni alakulását, s a fogalomértelmezések mai helyzetét. A kötet értékét növeli a válogatott bibliográfia és az ajánlott könyvek jegyzéke. Az összeállítást a kulturális élet területén dolgozó szakemberek jól hasznosíthatják. Tóth László Mennyi tudás, öröm forrása, csupa falnivaló ismeret, évszámok a történelemből, képletek, vegyjelek, a periódusosrendszer, verselemzések, földünk domborzata és vizei. Most már azt is tudjuk, mi az, amit annak idején elhanyagoltunk, amiből hézagok támadtak, mert most már a hiányt is ismerjük, nemcsak a tudást És a tankönyvíróról mit gondoltunk? Azt, hogy valami emberfölötti személyiség, aki a világon mindent tud, hiszen ő írja azt a temérdek bölcsességet, amit nekünk be kellett vágni. Tankönyvíró műhelyébe kopogtattunk: a nyíregyházi tanárképző főiskola műszaki tanszékén. Bágyi Péter tanszékvezető docens 17 éve került Borsodból a főiskolára, közel 15 éve publikál. Tankönyveiből százezrek tanulnak és több ezren tanítanak. Legjelentősebb munkája az általános iskola hatodik osztályosainak Technika tankönyve — melyet annak kísérleti változata előzött meg. Készített kísérleti tankönyvet a gimnáziumok második osztályának ugyancsak Technikából. Több tanári kézikönyvet írt a technikatanítás, illetve a műszaki ismeretek és gyakorlatok pedagógiai-módszertani feladatairól. Tudományos publikációinak többsége a gépszerelés témakörét dolgozta föl, ezek sorában jelent meg a Gépelemek című egységes főiskolai jegyzet, _ melyet az ország valamennyi" műszaki főiskoláján, illetve a pedagógusképző intézetekben használnak. A Tankönyvkiadónál eddig hét olyan könyv jelent meg, melynek szerzője, illetve társszerzője — a Technikát Tóth —György Józseffel kezdte, de a szerzőtárs halála után egyedül folytatta. Több tankönyvírói pályázaton szerepelt eredményesen, s szerzett első, második, vagy harmadik helyet, írt házi jegyzetet a nyíregyházi tanárképző főiskola hallgatóinak. Igyekszik segíteni a kutató hallgatóknak a tudományos diákkörben, s mindezek mellett a rendszeresen újító-kísérletező pedagógusok közé tartozik. Főképp a technika tanításához készít szemléltető eszközöket — részben a pedagógus munkájának megköny- nyítését szolgálják ezek az okos, de azért igen helyes és játékos kis tárgyak, melyeknek végül is az a céljuk, hogy a gyerekekkel kedveltessenek meg játszva-tanulva egy olyan tantárgyat, melyet csak pár éve ismerünk. A technikát a néhány éve megszüntetett gyakorlati foglalkozás helyébe vezették be azzal a céllal, hogy az újabb nemzedékek a rohamosan haladó technikai fejlődéssel lépést tudjanak tartani. Egyebek között arra is vállalkoznak e tantárgy oktatói, hogy a mai gyerekeknek már természetes legyen a természet- tudományos műveltség megalapozása és későbbi gyarapításának igényét vigyék magukkal az általános iskolából. Talán nem túlzás, ha e tantárgy lelkes tanítói valóságos mérföldkőnek érzik a technika tantárgyat azon az úton, mely az általános műveltség, tágabb értelmezéséhez vezet. Bágyi Péter például így fogalmaz erről: — A műveltnek mondott embernek kevésbé megbocsátják azt, ha például nem jár hangversenyre, mert nem tudja értékelni a komoly zenét, mint azt, ha általánosnak nevezett műveltségéből hiányzik a technikai műveltség. Holott ma már kötelező a természeti és a társadalmi környezet mellett a technikai környezettel is számolni, hiszen mindennapi életünkben a technika megannyi csodája vesz körül bennünket. Egy második technikai forradalom részesei vagyunk. A legnagyobb csoda a mikroelektronika — ami 15—20 éve egy nagy szobában sem fért el, most egy táskát se igényel. Tenyerünkbe vesszük a személyi számítógépet. Hogy mi a folytatás? Akkora a gyorsulás, a fejlődés, hogy ez ma beláthatatlan. Ezért adok igazat a költőnek, Olef Jo- hannessonnak, aki azt mondja: „Technikával tele élted minden napja / csak ura lehetsz, vagy tudatlan rabja.” Erre a szemléletre szoktatja rá a kicsi gyereket a jó tankönyv. De milyennek is kell lennie a jó tankönyvnek, mennyi energiát, tudást igényel, s egyáltalán, hogyan készül? Kezdjük ez utóbbival. Először is kiírja a pályázatot a Művelődési Minisztérium az Országos Pedagógiai Intézet közreműködésével. A pályázatra bárki benevezhet, aki képesnek érzi magát tankönyv megírására. A konkrét esetnél, azaz a hatodikos Technikánál maradva Bágyi Péter úgy saccolta, körülbelül a pályázati kiírás 10 százalékát tudja „fejből”, a többinek utána kell néznie. Akkor elkezdődik a gyűjtő és feldolgozó munka, a szakócától a mikroelektronikáig. A szerző benyújtja a pályázatot, értékelik, megbízást adnak a tankönyv megírására. Üjabb gyűjtés, írás, a kéziratleadás. Ezt az anyagot 3—5 lektor bírálja — többnyire átdolgozást kémek — van úgy, hogy többszöri átdolgozást. Először kísérleti tankönyvet nyomnak ki, és egy évig tanítanak belőle a kijelölt iskolákban. Ezt a Technikát Baranya és Békés megyei pedagógusok próbálták ki, a szakmai után következett a szélesebb körű, úgynevezett társadalmi bírálat — népfrontbizottságok, TIT-szak- osztályok stb. előtt, majd a javaslatokat figyelembe véve az újabb kézirat összeállítása. Ismét lektorálás, újabb átdolgozás, majd a végleges kézirat leadása — és kezdődhet a nyomdai szedés. Ez a tankönyv itt készült a Nyírségi Nyomdában, így a szerző az utolsó pillanatokban is figyelemmel kísérhette a munkákat, s ha szükség volt, segített — mert itt egy képlet egyetlen betűjében sem lehet tévedés. Elmondani is hosszú. Talán érdekli olvasóinkat, mit kap mindezért az író? Gyors számolás — nem jön ki a 15 ezer forint. Több év, megannyi éjszaka, temérdek hozzáolvasás — sokan mondják, hogy nem éri meg. De aki tankönyvírásra vállalkozik, nem azért teszi, mert attól remél meggazdagodást. Sajnos, mindezek mellett a buktatók, a „betartások” a szakmai féltékenység, a könyöklés is riasztja az alkotó pedagógusokat, s talán ezért is mernek kevesebben indulni, ezért nem népszerű a tankönyvírás. Mert itt van például a Technika-Varia szére- lőkészlet esete. Főiskolai, megyei és országos szintű újításként 1979-ben fogadták el Bágyi Pétertől. A tankönyv erre alapoz, ezt használja példaként, az lenne tehát a logikus, ha a tankönyvhöz szemléltető eszköznek ezt használnák a gyerekek. A bürokrácia — vagy ki tudja mi — útvesztői azonban itt is megtalálhatók. Az újítás még most is valamelyik fiók mélyén várja jobb sorsát. A tankönyv időben megjelent, a szerelőkészlet nem. Sajnos, taneszköz nem lett belőle, ahhoz vidéki alkotó túlságosan messze van a fővárostól. Most úgy hírlik, kiadnak egy készletet — de nem a Bágyi-félét. — Szerencsére olyan típus vagyok, akit nem törnek le. Sőt, ez arra doppingol, hogy még nagyobb erőbedobással folytassam. Szépségek és bosszúságok gyakran járnak együtt, s mindig van valami, ami erőt ad. Nekem például nagyon fontos a család ... A feleségét említi, aki középiskolai tanár, elsőként vele beszél meg mindent, aztán a gyerekekkel, akik sokszor segítettek, segítenek. A nagyfiú már orvostanhallgató, de Kinga —, aki most hatodikos — próbaképp minden kísérletet előre elvégez. Tanszékvezetőként heti hat óra a kötelező óraszáma, gépszerkezettani tanít a nappalisoknak, matematikát a levelezőknek. Szigorú tanárnak tartjü* magát, olyannak, aki sokat ad, de sokat is követel. Jelenleg két irányú tudományos kutatómunkával foglalkozik. Az egyik a tantárgy- gyal kapcsolatos: a technika ■taníthatóságának módszertanát, a modellezést és a szerelőgyakorlatok végzését méri és vizsgálja. A másik is országos jelentőségű: innen, Nyíregyházáról irányítja hazánk valamennyi tanárképző főiskolájának közlekedés-pedagógiai oktatómunkáját. Megyeszékhelyünk főiskoláján ötven hallgató vesz részt ilyen jellegű fakultatív képzésen, melynek lényege, hogy egyre több olyan tanár kerüljön ki a főiskolákról, aki a közlekedés kultúrájára, és nagyobb biztonságára neveli majd a gyerekeket, akár technika, akár földrajz, akár osztályfőnöki órákon. Több társadalmi szervezet tagja, jut ideje a közéletre is. Legtöbben azonban természetesen tankönyvíróként „találkoznak” vele. Vannak visszajelzései is munkájáról. Az a jó tankönyv, ami tanulható és tanítható, s szaknyelven: munkáltató — azaz a tanár tud feladatokat adni minden egyes gyereknek. Bágyi Péter úgy tudja, a gyerekek általában szeretik ezt a könyvet, ezt a tantárgyat. Baraksó Erzsébet KM Bohus Zoltán üvegművész alkotása: Üvegplasztika
