Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. január 7. O □ z Időt fogjuk szekerünkbe, hogy le ne késsünk semmiről. Gyí, te! — nógatjuk, s máris száguldunk Szabolcson, Szatmáron, Beregen át. Itt egy paraboladombon át, ott hegyecskére fel, aztán neki a folyóknak! Városok és faluk fölött repülünk el, itt füst száll a kéményből, ott gyár szirénája dudál isten- hozzádot. Furcsa, mégis igaz, errefelé varjak írnak betűket az égre, amiket aztán aláhúz a gépmadár kon- denzcsíkja. Hejhó! — biztatjuk paripánkat, az Időt, siessünk, le ne késsük a sok csodát. Ott ember születik, ott gépet javítanak, amott temetnek, s micsoda nagy szerelem tüze lobban arrafelé?!, gépkocsi is szalad az országút ezüst csíkján, borjú bőg fájdalmasan, s menynyi, de mennyi ember siet! Titkokat lesünk idő vontatta szekerünkből a földet nézvén. Pörlekedések, imák, átkok és gratulációk, fogadkozások, mesék, dalok, alkuszok adok-veszekje, gondolkodó sikert koronázó „megvan” !-ja, a lemondó kudarc verte bánat, rokon- harag, békülő szeretet — mind tárulkozik. Nyílik a világ kifelé, tágul határa, megnyílnak rejtett zugok, félmilliók férnek el a tenyérben. A mi világunk, a mi megyénk, s benne az ember. Felismerem sokukat. Nevén szólítom a túristvándi tanítót, a lónyai tanácstitkárt, a tiszalöki hajógyártót, a nyír- bélteki párttitkárt, a tisza- becsi gátőrt, a petneházi könyvtárost, a csarodai tanárt, a fehérgyarmati orvost, a nyírtassi nyugdíjast, a kisvárdai gyárigazgatót... Köszöngetek, kinek így, kinek úgy. Jó napot, szervusz, kezét csókolom, adjon az Isten, szia! De sokan is vannak! S mégis, mennyivel többen lehetnének. Kínosan érzem: még mindig nem ismerjük egymást eléggé. Több helyre kén’ beköszönni! Többet kellene ismerni világunkból. Hogyan is mondták olvasóink, akikkel most is, mint minden ősszel-télen találkozunk? „Minden településnek joga van ahhoz, hogy tudjanak róla. Írjanak olyan kis helyekről, ahová ritkán téved látogató, s az újságíró is.” Nézek lefelé az Idő repítetkell indulni, hogy ne maradjon tenyérnyi hely sem, ahonnan e megyéből nem kél útra az írástudók felelősségével megfogalmazott krónika. Dombok közt búvó tanyák, Tisza, Rétköz szegében rejtező falvak, országhatár bugyrában lapuló települések, országút forgatagából Mint ahogy egyszer én is szót fejtettem, kint, Tisza- csécsén. Egy öreg, amikor végére értünk a beszédnek, imigyen szólott: — „És most kimegyek a Tiszához. Megnézem, megvan-é?" Csodálkoztam magamban. Miért megy Kiss bácsi a Tiszához? Miért ne lenne ott? énk. Bennünket körülölelő világ. És körülöttünk a gyermekek. Sokan vannak? Vagy kevesen? Földi dolgok — mondhatnám így, nézve az idő hajtotta szekérről a világot. De hát mi között élünk? Földi dolgaink között. A kenyeret adó föld, az értéket termő Barangolások Rejtett zugok felé te szekérről. Hol és merre is vagytok, kis települések? Nocsak, itt Érpatak, amott Hermánszeg, aztán Nyírlövő, Ramocsaháza, Nyírib- rony, Tiszamogyorós, Benk, Mátyus és Balsa, vagy Gu- lács, ahol csak mindig átszaladnak az autók. És Dar- nó? Vagy Szamosújlak? De nem is sorolom, csak csodálom, mennyi rejtett szép zuga a megyének, amelyről oly kevés fáma szól, ahonnan oly’ ritkán érkezett eddig a szíves szavú üzenet. Nemrég forgattam Orbán Balázs könyvét. E csodás ember a múlt században a Székelyföld minden kis faluját bejárta, leírta. És mennyi csodát! Az ott élő mindennapját, a meséket, a dalokat, a mondákat és hiedelmeket, a gazdagságot és a szegénységet, a vágyakat -és a hétköznapok eszközeit. Mindegy, hogy miről írt, minden mögött ott van az ember. A piciny, hegyek között félve megbúvó falvak embere éppúgy, mint a nagy, városnyi község embere, öt is hajtotta az idő, csak idő vontatta szekéren tudta bejárni azt a világot. De meg kellett tennie. Mert hírt várt az ott élő saját magáról, hírt követelt a világ az ott élőről. Vajh’ miért ne tudnánk mi is követni azt, amire Oly szépen tanít? Útnak kieső községek hivják a krónikásokat. S mi felvállaljuk, örömmel, de szorongással a feladatot. Hosszú ideig követték egymást írások, melyek Megyénk tájai címmel láttak napvilágot. Két éven át az ezerarcú Szabolcs-Szatmár kincses világát rajzolták riporterek, szakemberek, szépírók. Most Barangolásra indulunk. Hogy mit keresünk? Embereket. A földet művelőt, a gépet hajtót, a gyermeket szülőt, a vizet szabályozót, az öregség napjait morzsolót, a helyét kereső ifjút, az eddig- sosem-volt üzemben kábelt sodrót, a 'jószággal küszkö- dőt, a katedrán mécseske- dőt, a hivatali akták mögött embert szolgálót, a kisembert, aki tudja, mire vitte, a sikereset, akit rejt a távolság. Keressük szép szavát vagy káromlásait, dalát és meséjét, álmait és valóságát, szerelmét és temetését, és keressük a legfőbbet: a gyökerét, ami e tájhoz, a falujához, a világhoz köti. Kinézek Idő húzta szekeremből. Ott vannak a cseréptetős házak; de ott van egy kis szalmafedeles is. Amott pedig egy hivalkodó emeletes. De mi van belül? Hej, bizony le kell szállni, oda a földre. Beköszönni a házakba, az udvarokba. Leülni pohár bor mellé, szót hallgatni. És szót fejteni. Igen, ott van. Emberemlékezet óta. De hogyan van ott? Árad? Apad? Zavaros? Lehet belőle halat fogni? Sebes-e vagy lassú? És milyen a fűz a partján? Hány-e barkát a mogyoró? És a szél, merről fúj vajon? Szá- guldva a világ fölött aligha értjük jelképnek is csodás szavukat. Gyakorta oly botorul szólunk arról, mi is nekünk a haza. És közben elszaladunk mellette. Időnk lenne kevés? Vagy a szemünk romlott meg? Vagy csupán lustaság lenne? Pedig hogyan kínálja magát! A táj, melyet termővé és mind többet termővé varázsol ész és tudás. Az ember, a törekvő és hűséges. Ezernyi apróság, neve- sincs kicsinység, ami nélkül élni sem tudnánk. Az iskola a zsibongással, a traktor a berregéssel, idős ember az első világháborús múltidézéssel, a tanácsháza a festett barna íróasztallal, a ház előtti lóca, a bolt mellett sörösrekeszek, a templom melletti kisharang, a szomszéd, akire ha haragszunk is néha, mégis szükséges, a védőnő, aki gondoz, az utcára ültetett fa, a hajnalban vonuló csorda, a falu bolondja ... Megkötő kis bilincsek ezek. Álomban is előköszönő dolgok. Csak a mi dolgaink. Más nem érti szavukat, titkuk csak a migyár, a fejeket művelő iskola, a tudást bővítő kul- túrház, a bolt, az utca, a busz, a borbély, a kocsma, a templom, a posta, az orvosi rendelő — a kör, melyben fordul-térül az ember. És az otthona. Ide is bebocsátást kérnek majd, kik krónikásként indulnak útnak. Mert e házakban is a haza rejlik. A síró csepp- ember, a meglett munkás, a szerető asszony, a megfáradt öreg tárgyai között, mind-mind Magyarországról beszél. Históriát idéz a bekeretezett, régi obsit, a törött bögre — micsoda mesés emlékőrző jeles edény! —, a villanytűzhely, a morzsoló, a kapcsos imakönyv, a fizika tankönyv, a tanácsi végzés, a távoli gyermek levele, a fészerben rozsdásodó ósdi eke, a televízió, a művirág, a fali kép, az unoka színezett fotográfiája, a munkáért kapott oklevél, az eboltást tanúsító csekk, a disznóra kötött szerződés papírja, a háborúkban elesett feketeszalagos fényképe, a külföldre szakadt dollárbélyeges kópertája... Hazáról beszél a régi mese, amit egykoron a szöszölőben mondtak; a dal, ami pajzánul szól a szerelemről; a tsz-szervezés megannyi története, a panasz arról, hogy fogy a falu, a dicsekvés arról, gyarapszik a község, az udvarról temetés zsoltára, a régi szakmát tudó titkos mesterfogása, az ölbe ejtett asszonyi kéz, a vasárnapi húsleves szertartásos osztása, a vasárnap hazalátogató gyermek mindent elvivő sietése, a régi történet a kisbíró kutyabőrös dobjáról, a buszmenetrend leckeként felmondott órái és percei. Csak ennyi lenne? Ilyen sok lenne? Titok fejteni indulunk kis falvakba, tanyákra, úttól messze eső világokba. Hajt az idő, a mindent elmondani akaró végtelen türelmetlensége. Az idő hajtotta szekérnek ezért mondjuk: Gyí! Te! Rohanj, hogy el ne késsünk sehonnan. Mert hírt akarunk adni magunknak és a világnak. Rólunk, magunkról, a mi világunkról, az egy-kis-országról. Gyűjtse iskolás — egyszer majd tankönyvnyit ér. Gyűjtse idős: róla is szól. Gyűjtse városi: gyökerekről olvashat. Gyűjtse könyvtár — része lesz ez a ma igaz krónikájának. n entről integet a fűz. Bólintgat a nyár. Sálként tekeredik nyakamra a kicsiny ház füstje. Szép lányok dobnak csókot, csábítót, meleget, öreg keze istenhozottat mutat, iskolások énekelnek úttörőénekeket. Megcsobban a Tisza is, felel rá a Szamos, a Túr, a Lónyai, az Ér, a Szenke, a Belfő. Hej! Kiáltanak lentről a barázdák, a gép robbantja motalkóját. Csalfa menyecskék szoknyát libbentenek, legények motorról, sisak alól küldik lovagi üdvözletük, ölelnék mindent, hiszen érzem, itthon vagyok. Megkínálnak panyolai pálinkával, tarpai szőlővel, homoki borral, tepertős pogácsával, invitálnak szóval. Itthon vagyok! Itthon vagyunk. Barangolós társaimmal fogadjanak szívesen ! Bürget Lajos MAGASBÓL... (Csendes Csaba (elvétele)
