Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-07 / 5. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. január 7. A kontókönyv A régi falusi házban az imakönyv és a kalendárium mellett a legfőbb könyv a kontókönyv volt. Ha volt! Mert nagyon ritka jószág volt az abban az időben. Csak tisztvi­selők, jól kereső iparosok, állami és községi alkalmazottak, a „fix fizetésesek” juthattak hozzá. ni a könyvből, hogy mit, miért vásárolt. Az emlékezetében maradt, mert minden vásár­lást tízszer is meggondolt, megfontolt, míg rászánta ma­gát. ■áldás volt-e vagy átok a háznál, azon kár vitatkozni. Egy biztos: akiknek nem volt, azok irigyelték, mert a köny- nyebb élet, a szerény „jólét”, a jobb táplálkozás megteste­sítőjét látták benne. Volt is ebben valami igazság. Aki kontókönyvvel rendelkezett, annak volt biztos jövedelme (ha nem sok, valamicske), hi­telt kapott a fűszeresnél, a hentesnél és már nem kor- nyadozott éhesen sem a hosz- szú nyári napokon, sem a hi­deg téli időben. Az különö­sen szerencsének számított, ha valakinek olyan fűszeres­hez volt kontókönyve, aki egyben pékséget is működte­tett. Friss zsemlét, ropogós perecet, kiflit, meleg kenye­ret ehetett akár minden reg­gel — ha akarta. Ez közhie­delem volt. Az egyik nagy­bátyám számtalanszor el­mondta egy kontókönyves ro­konnak : — Könnyű neked, Isvány, te könyvre vásárolsz, min­dent megvehetsz, amit csak akarsz! A megirigyelt rokon, aki községi levélhordó volt, hebe­gett, mert nem tudott mit fe­lelni. Végül kinyögte: — Hagyja el, mit ér, ha akarom, de nincs hozzá mer- szem!... S valóban a merszen és a kereskedő nagyon mértéktar­tó hitelező kedvén állt a do­log. Ugyanis a vásárló jól tudta, hogy a kereskedő is­meri az ő teherbíró képessé­gét, tudja, hol húzódik az a tapasztalt üzleti érzékkel meghúzott határ, amin túl már rizikó hitelt adni. A ha­tár sem volt örökre szó­lón megvonva (pontosabban mondva: nagyon kevesen vol­tak, akiknek örökösre volt vonva)! Így aztán ennél a ha­tárnál is közelebb húzódott az a határ, amit a mersz vont a vásárlás és a fogyasztás elé. A könyvre vásárlók nagy többsége sem evett reggelire kiflit, zsemlét, mert a kapott hitelt elsején vissza kellett fi­zetni. A legtöbb kontóköny­ves háziasszony tudta, med­dig nyújtózkodhat, meddig ér a takarója.' Aki értett hozzá, e köny­vecskéből kiolvashatta egy- egy család gazdaságtörténetét. Még jósolni is tudott belőle. A legtöbb család csak sót, paprikát, cukrot, rizsét, tűt, cérnát, stelázsipapírt, gyufát, ecetet, dohányt, lisztet stb. vásárolt. Ha például a köz­ségi kézbesitőné aratás vagy kapálás idején több lisztet, cukrot vásárolt, mint máskor, a kereskedő tudta: a vevője mással kapáltat vagy arattat. A jól fizető, jószívű köny­ves a rokonai vagy eseten­ként a szomszédai számára is vásárolt. Emlékszem, hogy az említett „Isvány” rokonunk is vásárolt az öccse számára. Az öccs ugyanis elhatározta, hogy Budapesten keres munkát és próbál szerencsét. A vonat­költséget összekuporgatta, de elemózsiára már nem tellett neki. Ekkor a családja ígére­tet tett „Isvány” rokonnak, hogy ha megvásárolja kontó­könyvre az apjóknak szüksé­ges élelmiszert, akkor azt ők napszámban ledolgozzák. A kontókönyves rokon bevásá­rolt, a szerencsét próbáló vo­natra ült és egy hajnalban megérkezett a Nyugatiba. On­nan egyenesen ment a Visegrá­di utcában álló Bagolyvárnak csúfolt épületbe, mert évtize­A+n lolfolz C7a11ácra 8 faluból munkát keresni in­dulók. (Nem albérletben lak­tak. Azt nem bírták volna fi­zetni. Ágyrajáróként pihenték fáradalmaikat!) De tudok olyanról is, hogy valaki kontókönyvre tudta le a nászajándékot. Egyszer,egy ilyen könyves restellvén, hogy menyasszony tánckor nem fog adni semmit a pénzgyűjtő tá­nyérba, már a vacsoránál ki­jelentette a vendégeknek: — Ügy vegye a tisztelt nász­nép, hogy az én kontóköny­vemre eszik! — Ügy biza, mert a vacso­rához a fűszerszámfélét mind ő állta! — erősítette igazában az örömapa pirongva. Nagy jótett volt az ilyesmi abban az időben. Sok szegény lány álmodott olyan férjről, aki mellett kontókönyve lehet. Bevásárolni általában asz- szonyok jártak vagy legmeg­bízhatóbb gyermeküket küld­ték. De még így is történtek pajkosságok. Ha például a bevásárló kislány megkívánt valamit, megvette. Utoljára kérte, amikor a többi árucikk árát a kereskedő beírta a könyvecskébe. Az utolsó té­telt aztán hazafelé, útközben finoman kiradírozta. Gyakran derültek ki ilyen kis hamis­ságok és akkor veréssel zá­rult a dolog. Olykor azonban titok ma­radt. Igaz ugyan, hogy a ke­reskedőnek is volt egy re­giszteres nagy könyve, amibe mindig beírta a napi bevá­sárlás végösszegét. Hó végén, elszámoláskor a gyermeki turpisságok miatt a két könyv végösszege nem passzolt, nem csináltak belőle veszekedést. A különbözeiét „megfelez­ték”: felét a vásárló fizette, felét a kereskedő elengedte. Így azután a csínytevő lelki­ismerete is megnyugodott. Voltak szülők, akik a gyer­meküknek minden bevásár­lásért adtak egy kis jutalmat. Általában egy-két fillért. Az ügyes, beosztó gyermek „ösz- szegyűjtötte” a filléreket és egy-két heti „megtakarítás­ból” a megóhajtott drágább dolgot is megvásárolta magá­nak. A lányok színes pántli­kát a hajukba, díszes fésűt, kis üveg kölnit, pirosítót. A fiúk — a kisebbek — törme­lék cukrot, ostorhoz való zsi­neget, spárgát és sárkánypa­pírt vásároltak. Voltak, akik az így megta­karított fillénkékből látták el magukat írószerrel. Ezek leg­inkább a megbízható szegény rokon gyerekek közül kerül­tek ki. Afféle családi „inté­zők” voltak: néhány fillér ju­talomért bevásároltak,, befi­zették az adót, a törlesztést, a bankba a kamatot, intézték lejáratkor a váltót stb. Mire felnőttek, már járatosak vol­tak á hivatalokban, ismerték is őket, és ha hivatalsegéd, pedellus, harangozó, levélhor­dó kellett, közülük választot­ták. Nem oktalanság mondani, hogy a kontókönyv egy-egy család gazdaságtörténete volt, amiben a törékeny háztartást ért jó és rossz hatások, válto­zások sajátos módon írásba foglalódtak. Némely asszony évek múlva is fel tudta idéz­Miért mondtam el mindezt a kontókönyvekről? Találkoztam egy asszony­nyal, aki csekkel fizetett. Ez az asszony ötven évvel ez­előtt játszótársam volt, egy utcában nőttünk fel egy Nyír­egyházához közel eső falu­ban. Nevezzük Juliskának. Nyolcán voltak testvérek. A szülők nincstelen embe­rek, szegényebbek az akkor tömegesen élő és megszokott szegényeknél. A Juliska apja minden piaci napon kiállt a boltsor elé, ott várta a mun­kást, napszámost kereső gaz­dákat. Legtöbbször hiába. Ez az ember — erről volt „hi­res” — mindig tervezett vala­mit, mindig „kitalálta”, ho­gyan fog kikecmeregni abból a roppant szegénységből, ami­ben él. Ez volt a család lelki ke­nyere, tápláléka. _A tervei kö­zül többet mi, szomszédban növő gyerekek is ismertünk. Egyik volt az — a sokáig leg- dédelgetettebb —, hogy sze­rez egy féderes taligát, hozzá egy lovat és az utasokat fog­ja fuvarozni a vasútállomás­ra. Persze ez terv, álom volt, mert nem volt sem taligája, sem lova. Egyszer mégis mozdult va- .lamit a sora. Mégpedig úgy, hogy egy gazdasági intézőtől napszámok fejében kapott egy ócska féderes taligát. Unalmában, mert ritkán akadt munkája, ráért, kijavít­gatta, a korhadt farészeket kicserélgette. Attól fogva a ház végében „fedél alatt” — kukoricaszárból, szalmából készült tetejű fészerben — állt a taliga. Évekig. Már- már senki sem hitt abban, hogy valaha is ló kerül a ta­liga elé, amikor ismét le-le- mosolygott a családra a sze­rencse. Erdély visszacsatolá­sa előtt voltunk és huszáro­kat vezényeltek a falunkba. Minden istállós parasztháznál volt öt-hat huszár, hat-nyolc lóval. Hónapokig. Egyszer egy huszárló ibal első lábá­val belelépett az udvaron fe­lejtett boronába. Megsántult. A lónak lábában a lósága. Ennek a lónak elromlott a lá­ba, csökkent a lósága. El kel­lett adni. A lómészárszék vet­te meg. A lómészáros pedig napszámért eladta ennek a szegény nyolcgyermekes, ál­modozó embernek. (A nap­számokat ledolgozták a fiai, volt négy, immár legénysor­ban lévő.) A Juliska apja taligás lett, féderes taligán vitte az állo­másra, hozta az állomásról az utasokat. Ogy tűnt, , sikerül kimászni a szegénységből. Néhány hónap múlva a fű­szeres, majd a hentes is adott hitelt nekik. Az idő azonban telt, múlt, a katonák elmen­tek, de nem szereltek le, sok zabra, szénára volt szüksége a hadseregnek és annyira fel­ment az abrak ára, hogy az első lábára sánta lovacska már alig-alig kereste meg magának az abrakravalót. Le kellett mondani arról, hogy a fűszerestől kontókönyvet kap­janak, a hentes hitelt adjon, majd meg kellett válni a lo­vacskától, végül a féderes ta­ligától. Most, amikor találkoztam ezzel az asszonnyal és a ke­zében megláttam a csekkfü­zetet, eszembe jutottak az egykori kontókönyvek és a velük kapcsolatos történetek. örültünk a találkozásnak, nevettünk jókedvvel, boldo­gan, dehogy is hoztuk szóba, hogy mekkora a különbség a kontókönyv és a csekkfüzet, mekkora a távolság az akkori élet és a mai között. Én azonban nem álltam meg, hogy né­hány sorban fel ne idézzem azt a rég elmúlt világot. Szabó György1 TERJED, MINT A PAPÍR ÉS A CERUZA Számítóközpont Záhonyban. (G. B. felv.) A matematika polihisztora, az első prog­ramvezéreit számítógép tervezője, számos modern tudományág megteremtője, Neumann János 1903. december 28-án született Buda­pesten. Kivételes adottságai korán megnyil­vánultak. / A számítógép témájával felhasználóként került kapcsolatba a II. világháború idején, de hamarosan vezéregyénisége lett a fejlesztő csoportnak. 1945-ben publikált dolgozata tartalmazza a programvezéreit számítógépek felépítésének tervét. Munkássága révén a matematika majdnem minden ága gazdagabb lett. Élete utolsó éveiben az automaták el­méletén dolgozott. 1957. február 28-án be­következett halálával nagy veszteség érte a világot. Neumann János szellemi hagyatéka az egész emberiségé. Születési évfordulója jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, hogyan sáfárkodtunk az örökséggel. Az ő általa ki­fejtett elvek szerint épülnek a ma számító­gépei is. Változott azonban az elektronikai felépítésük: az első generációs, elektroncsö­ves, szoba nagyságú gépet a hatvanas évek­ben kisebb méretű, tranzisztoros generáció követte. A hetvenes évek integrált áramkö­rös generációja után a nyolcvanas évek mik­roszámítógépei jelentik a negyedik generá­ciót. Az alig negyven év alatt a gépek se­bessége százmilliószorosára növekedett. A leggyorsabb műveletvégző sebesség ma 400 millió számítási művelet másodpercenként. A memóriák kapacitásában pedig milliárd- szoros növekedés tapasztalható. Az első generációs számítógépeket állami, elsősorban kutatási, fejlesztési számításokra használták — óriási költséggel. A második és harmadik generációs gépe­ket már alkalmazták a gazdálkodó egységek is. Általában a könyveléssel, számvitellel foglalkozó szervezeti egységek alkalmazták hatékonyan nyilvántartásuk kezelésére, a bér- számfejtés gépesítésére. Az első két évtized­ben szinte valamennyi alkalmazás csak a vállalatok működésének javítását szolgálta és nem a fogyasztók életét akarta kelleme­sebbé tenni. Joggal féltek az emberek a létszámcsök­kenéstől. A bankok és a légitársaságok lep­ték meg először az embereket olyan számító- gépes szolgálattal, ami javukat szolgálta. Az utóbbi évtizedben a számítógép számos új alkalmazása látott napvilágot. Számítógépek segítik a rendőrség munkáját a bűnüldözés­ben, a közlekedés ellenőrzésében. Számító­gép segíti az oktatást; népszerűek a helyes­írási szabályok tanítására használható dik­tálógépek, amelyek megmondják ugyan a hi­bát, de előtte senki nem szégyenkezik. Kü­lönös vonzereje van a számítógépes játékok­nak, sakkozó automatáknak. A formák ki­alakítására, az elektronikus tervezésre hasz­nálja a mérnök. Láttunk már számítógéppel vezérelt képzőművészeti alkotást, hallhattunk számítógéppel komponált zeneművet. Számí­tógép segít az orvosnak, ügyvédnek, meteo­rológusnak, kutatónak, könyvtárosnak, tit­kárnőnek. Van már példa az elektronikus levelezésre. A svédek által kidolgozott tele­konferencia-rendszert Svédországon kívül 8 másik országban is használják. Van olyan jármű, amelyben számítógép szabályozza a sebességet, működteti a fékeket. Nagy feltű­nést keltett egy kísérleti autó, amelynek vi­deo computer műszerfala három képernyőt tartalmaz: egyik a visszapillantó tükröt he­lyettesíti, a mellette lévő az adott környék autótérképét mutatja, a harmadik pedig egy- egy alkatrész esetleges meghibásodását jelzi. A számítógépnek az ember életében be­töltött szerepéről, helyesebben jövőbeni sze­repéről sok szó esik napjainkban. Sokan fél­nek a munkanélküliségtől. Igaz, hogy a szá­mítógép-alkalmazás a termelő iparágban és •A cikkben szereplő idegen szó: software (szoft­ver) : a számítógépek, illetve -rendszerek működé­sét biztosító programok, programrendszerek. Ezzel szemben a számítógép szerkezeti elemeit, techni­kai berendezéseit h&rdware-nek nevezik. szolgáltatásban munkaerőt szabadit fel, de a jobb minőségű termék vagy szolgáltatás na­gyobb forgalma munkahely-növekedést idéz elő. Az irodákban elsősorban racionalizálás végett vezetik be a számítógépet, és a nö­vekvő kommunikációs igények több ilyen eszközt, tehát több kezelőt kívánnak. Mun­kahely-tsökkenés helyett inkább munkaidő­rövidülést kell, hogy okozzon a számítógép. Az ember kreativitása kerül előtérbe, meg­szűnnek a „személyiségszürkítő” munkaszer­vezések. „Ennek a számos tényező által felélénkí­tett exponenciális fejlődésnek az útján ott leselkedik egy komoly akadály. Jelenleg az ember képessége, hogy tudását közölje a szá­mítógéppel, reménytelenül lemarad a gyár­táshoz szükséges képesség mögött. Ma a mikroprocesszorok gyártási költségét ember­órákban fejezik ki, míg a hozzá szükséges programok gyártási költségét emberhónapok­ban. Még egyszerű számítások szerint is — elfogadván azt a hipotézist, mely szerint a következő húsz évben tízszeresére nő a szoftver* gyártás — ahhoz, hogy a gyártott ■ mikroprocesszorok mindegyikét ellássuk’ programokkal, a világ minden felnőttjének programoznia kellene. A számítógépek úgy terjednek el majd, mint a ceruza és a toll, és a programozni tudás úgy lesz az általá­nos műveltség része, mint ma az írás-olva­sás” — mondta Ershov világhírű szovjet ki­bernetikus az 1981-es lausanne-i világkon­ferencián. Hol tartunk mi, Neumann szülőhazája, e gyors ütemű fejlődésben? A tíz-tizenöt éves startolási hátrányunkat behozni nem köny- nyű. 1958—59-ben készült el az első számító­gép az MTA Kibernetikai Kutató Csoportjá­nál. Átfogó számítástechnikai fejlesztési prog­ramról a negyedik ötéves tervtől kezdve be­szélhetünk. 1971-ben készült el a Számítás- technikai Központi Fejlesztési Program (SZKFP). Megindult a hazai szakemberkép­zés, a számítógépgyártás. Az ötödik ötéves terv időszakában indult el az ESZR számító- gépgyártás, amely a szocialista országok ösz- szefogása a technikai felzárkózásra. 1970-ben 120 nagygép volt hazánkban, ma 920. Kiala­kult egy országos hálózat a vállalati ügyvi­tel gépesítésére (SZÜV). A negyedik generációs számítógépek na­gyon gyorsan megjelentek nálunk is: több mint hatvan mikrogéptípus létezik az ország­ban. Számítástechnikai intézményeink szoft­ver fejlesztései világ szintűek. Az alkalmazá­sok fejlődésében nálunk is felismerhetőek az említett szakaszok. Nem lenne teljes a számadás szűkebb pát­riánk számítástechnikai története nélkül. Megyénkben először a Központi Statisztikai Hivatal megyei irodájában helyeztek el egy második generációs miniszámítógépet 1970- ben. Majd 1973-ban két magyar gyártmányú kisszámítógéppel gazdagította az ÉPSZER és a SZÁÉV. Ugyanebben az évben kapott szá­mítógépet a tanárképző főiskola is. A főiskola számítóközpontjának meghatá­rozó szerepe volt a számítástechnikai kultú­ra terjesztésében megyénkben. Nyitottságuk­kal sok embernek adtak lehetőséget a szá­mítógéppel való ismerkedésre, továbbfejlő­désre. Jelentős részük van abban, hogy a konzervgyár kiemelkedő szinten alkalmazza ma a számítógépeket. 1978-ban állította üzembe saját kisszámító- gépét a SZAVICSAV, ezt követték a vízügyi igazgatóság és a mezőgazdasági főiskola gé­pei, valamint a Volán 5. sz. vállalat és a MÁV záhonyi gépbeszerzései. Természetesen más vállalatoknál és intézményeknél is meg­indult az alkalmazás, váltakozó sikerrel és haszonnal. Ügy érzem, hogy mi még most vagyunk a tapasztalatszerzés útján. Több jó szakember­re, dinamikus, kockázatot vállaló munkahe­lyi vezetőre lenne szükség ahhoz, hogy kellő­képpen részt tudjunk vállalni a XX. század­nak a mikroszámítógépek által előidézett, úgynevezett második technikai forradalmá­ban. Simon Bélánc KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents