Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

KM HÉTVÉGI M£il£Ki£T

— Csak álltam, s néztem azt a nagy bolond gépet, hogy járt, hogy fújta toitt, hogy eresztette alul a gőzt, felül meg a fekete füstöt. — így emlékezett nagyapám arra, amikor először látott tüzesgépet. — Nagy kerék forgott az oldalán, az hajtotta a szíjat. A gépész meg csak állt a hátulján és kapcsolgatott. Késeibb megengedték, hogy szenet hányjak a likba — mondta — de, olyan meleg sütött ki belőle, amikor megnyitottam, hogy csak úgy pörköLődött a kezemen a szőr. No, de nem is ez volt benne a csuda, hanem a gépész. Ahogy megforgatott valami kereket a sok között, és a masina felgyorsult vagy meg- lassúbbodott.

— De aztán csak belejött — mondtam akikor neki.

— Bele. Megfigyeltem a kerekeket meg a karokat is egyenként. Kiókiumláltam, hogy mi merre szolgál, mit húz, mit szorít, s aztán már rám is hagyhatták a gépet.

— S nem félt?

— Hát azt nem mondanám, de győztem a félelmet azzal, hogy nagyot most már nem tévedhetek.

A tüzesgép volt az első bonyolult ipari szerkezet, amivel a magyar paraszt megismerkedett. Micsoda hajmeresztő ugrás! Az egyszerű, lahoz való eke s a cséphada- ró után ez a füstölgő, mindenütt forgó és mozgó fekete masina. Szaltó a huszadik századiba. És kik lebegtek ég és föld között ebben a lélegzetelállító mutatványban? Többek közt nagyapám, akit úgy „oktattak” a régi hadseregben, — mert telefonista volt, — hogy:

őrmester: Miért kell két

szál drót a telefonhoz?

Katonák: Jelentjük, nem tudjuk!

Őrmester: Azért, fafej űek, mert az egyik dróton jön a.z áram, a másikon megy. Világos?

Katonák: Világos!

• Egy katona: (Akiben mocorgott valami gyanú, hogy a világ dolgai azért nem lehetnek ilyen egyszerűek.) És melyiken jön.? Mert itt kétféle színű vezetéket látunk.

Őrmester: Nekünk a kéken, a kommunistáknak pedig a piroson. Világos?

Katonák: Világos őrmester

Befejeződtek a Márton-he- gyi bányaszerencsétlenség vizsgálatai — tudósít egyik hetilapunk. — A szerencsétlenséget jórészt az akozlta, hogy a diszpécser, aki a legmagasabb beosztású szakember volt abban a végzetes éjszakai műszakban, nem ismerte a bánya elektromos hálózatát, nem tudta, hogy van egy tartalék szellőztető rendszer, ami teljes áramkimaradás esetén is működik. Magyarul: nem tudta melyik kart kell meghúzni, Vagy melyik kereket megforgatni. A „tüzesgép” pedig fortyogott, feszült, a mutatók már mind „pirosban voltak”, még egy kis „tűréshatár”, s azután a robbanás...

Az említett hetilap kolum- nistája le is vonja a Márton- hegyi bányaomlás tanulságait. Azt ínja, hogy diszpécsernek, — általában középvezetőnek, — nem a régi „ibányászdinasztiákból” származó, kéllő veszélyérzettel és bányaismerettel felvértezett szakemberek mennek. Azok inkább le&zállnak a frontra, mert ott jóval többet kereshetnek.

Való igaz. Jobb ma közvetlenül a termelésben dolgozni, mint fehér köpenyben irányítani, vagy a termelés feltételeit szervezni, biztonságára ügyeim. A beosztott mérnöki, művezetői, s egyéb, a közvélemény által „lógósnak” tartott pályák egyre kevesebb „húzóerővel” rendelkeznek. Valamikor „kiemelték” az ilyen posztokra a legalkalmasabbakat. Ma visszalépés. Legalábbis anyagilag. A jó szakmunkás mindenütt többet keres mint-a- művezetője, de még az üzemmérnöknél is, aki esetleg egy egész műhely munkájáért felel.

Ám a gyors és kézzel fogható gyarapodás vágyának és a „kézimunka” szeretőiének nehezen húzható meg a „középvonala”. Kényes mérleg, az emberség is billegted: ismerek - mesterembereket, akik dupla, háromszoros pénzért sem tennék le kedves szerszámaikat, nem cserélnék el az öntőformát vagy az esztergapadot, íróasztalért, sik-* takönyvért, bérelszámolási papírokért. És ez fordítva is igaz.

— Hej! — sóhajtott fel naponta hajdani népművelő kollégám a lepedőnyi kimutatások fölött. — Ha én most is a konzervgyárban dolgozhatnék, mint főiskolás koromban minden nyáron. Mielőtt hazaindultam, még egy-" szer megnéztem azt az „üveghegyet”, amit abban a műszakiban felraktam. Gyönyörű volt. I tt meg csak terigetem ezeket a ,.kimutatásokat”, mint a lány a vásznat, csak írom a számokat, ceruzával persze, hogy holnap esetleg ki lehessen radírozni, ha „kozmetikázni” kívánja a statisztikát valamelyik nagyokos.

— Miért nem mégy oda? — kérdeztük ilyenkor tőle. — Megvan még a jogosítványod a villástargoncára.

— Agyon is verne apám, aki a kötelező után még ■nyolc évig taníttatott.

— Bizony, bizony — bukkan fel az idők távolából hajdani marxizmus tanárom bölcs mosolya. — Minden lónak két oldala van.

Sőt több.

Világos, nagyablakú irodában fogad K. Gábor és hely- lyel kínál. Egyszerű sima íróasztal, sötétzöld páncélszekrény, s egy függönnyel elrekesztett kézmosó. Semmi flanc, semmi hivalkodás. Csak egy doboz különlegesen finom cigaretta, amit a fia hozott Líbiából. Fölemlegetjük azokat az időket, amikor még egy blokkolóóra karját huzigáltuk reggelente, s az én kartonom ofbt volt három rekesszel az övé alatt.

— Hogy élsz, mint főnök? — kérdezem.

— Nem fiatalodom. De mi térített be hozzám?

— A tábla az ajtód fölött, hogy: személyzeti és oktatási osztályvezető. Az emberről gondolkodom mostanában. Szerinted mit tud a lég- kompresszoros betontömörítő működési elvéről az a munkás, aki tegnap még a mezőgazdaságban dolgozott, szénát forgatott a Szamos árterében, vagy a tehenek - alól aljazott ki?

— Ez a kérdés így már nem helyes. Látszik, hogy régen dolgoztál nálunk.

— Miért? Visszavennél? Én se értek a kompresszorhoz.

— Majd megtanítanánk. Azt viszont tudnom kéne, hogy a mezőgazdaságból már nem áramlik hozzánk a munkaerő. Ez már .nem jellemző. Sőt, helyenként meg is fordult a munkaerő-mobilitás iránya. így fogalmaznak a jelentéseik. Á bejárás is költségesebb, meg otthon is egyre több a munkaalkalom. Még leginkább azok tartanak ki mellettünk, akik itt laknak közel, s a műszak után könnyen hazamehetnek „megforgatni a szénát”.

Másfelől pedig nem biztos, hogy ez a legfőbb gond. Hogy

Akkor mi „földi halandók” ne szóljunk semmit, ha új lakásunkban a konnektorból folyik a víz és a vízcsap ráz.

Még egy kicsit dohog, de mosolyog ő is. — Ez van. Valahol elakadt egy papír, egy megrendelő, vagy átutalás . ..

— Homok került a gépbe, s most csikorog. Éppen ez a témám. Az ember, aki ezt megakad á 1 y o zhatna. Mondd, megbecsüljük mi ebben a

Mester Attila:

Tüzesgép

milyen folyamatok játszódnak le egy gép belsejében, amit egyébként tud kezelni a munkás, vele jól és biztonságosom dolgozik. Az ember képessége — ahogy a „pol- gaz” órákon tanultuk, — meg az elvégzendő munka között ma már az esetek nagy részében máshol „nyílik az olló”. Nem a szakértelem, de a műveltség, a kulturáltság, az ízlés és az ezzel együttjáró okos emberi fegyelem, amiben nagyot kellene ugranunk, hogy utolérjük a századot, amiben élünk.

— Láttál már összedőlni toronyházat, mert rosszul hegesztették a paneleket?

— Azt nem. De felüljáróról már hallottam, amit két irányból kezdtek el, és középen nem találkozott.

— Ott is a körültekintés hiányzott, nem a szakértelem. Az önmagát gondos munkára fegyelmező kiművelt emberség.

Liheg, fortyog a tüzesgép, fekete füstöt ereget. Nagyapám hasogatja a fát, a szenet gúlába hányja, hogy kézre essen, ha tenni kell a tűzre. Az izzadtság, mint fekete patak fut le a vállán, karján. A gépész meg csak áll, s figyeli a műszereket.

Sz. Bertalan szintén régi ismerős. Segítettem költözködni neki, amikor mint fiatal, de már akkor sem kezdő mérnök, az első lakását kapta. Egy felvonulási épületben kucorogtak addig a Szarvas utca végén szintén mérnök feleségével, s már jött a gyerek. Sz. Bertalan ajtaja fölött most ez áll: „termelési

főmérnök”. Ahogy leülünk beszélgetni, csöng a telefon.

— Akkor most mi lesz? — kérdezi a kagylóba — bekötik azt a villanyórát, "Vagy nem? Szerdán, és talán? ... Akkor- addig nem lesz áramunk? És hogy fogunk mosni például? Elképesztő.

Magamban mosolygok a hosszú tárgyalóasztal végén. Egy ekkora nagy építőipari vállalat termelési főmérnöké-' nek ilyen gondjai vannak?

forgó, mozgó agyonműszere- zett világiban azt, aki a mutatók járására . figyel? Akinek például erre a papírra is ügyelnie kellett volna, ami most valahol elakadt?

— Akkor egyenesen az igazgatónál kezdhetjük. Mit gondolsz, mennyivel kap többet — legyünk pontosabbak

— mennyivel több a jövedelme, mint egy ácsbrigád- vezetőnek? Tízszerese? Húszszorosa? Háromszorosa sincs. Tavaly pedig még prémiumot se kapott.

— Számoljunk — mondom neki. Mennyit kap nálatok egy jó ács? Ne legyen brigádvezető, és tekintsünk most el az ilyen-olyan bérpótlékoktól.

Megint telefonál, a vonal másik végén szoroznak, osztanak, végül bemondják az összeget: „X-nek például

6000 forint volt az utóbbi néhány hónap átlaga.” Berci mosolyog megint.

— Óvatosak a fiúk. Nem tudják miért kérdezem, ezért bizonyára kevesebbet mondtak, nehogy „bérmegszorítás” legyen.

— Tehát 6000 forint.

— És emellett még szom-' bat, vasárnap esetleg megcsinál egy tetőt...

— Ki ne mondd mennyiért.

— Nem is tudom. Mi nem csinálni, csináltatni sem igen bírunk ilyesmit.

— Akkor most vegyünk egy jó mérnököt, — mondom, mint a matematiikapéldák- ban.

— K., akit te is ismersz — mondja a termelési főmérnök

— tökéletesen ura a szakterületének. Nem is tudom mit csinálnánk, ha gondolna egyet és elpályázna tőlünk. Bökjünk rá találomra^ egy hónapra. Itt van: júniús, 6800. Vagy mondjuk N. a „régi motoros”. Gyerekek voltunk, amikor őneki már a kisujjában volt a szakma, s nemcsak az egzakt ismeretek. Kariba tett kézzel körüljár egy gépet, beleszagol mellette a levegőbe, s már tudja rni baja. 7000 forintja van a nyugdíj előtt.

— Persze ma már egy jó

ácsnak is sok mindent kell tudni.

,— Természetesen. De mi most itt az aranyokról beszélgetünk.

— A művezetőkkel mi a helyzet? Bizonyára olvastad te is Moldova könyvében, A szent tehénében, hogy lett valaki művezető az öreg Gold- bergernél. Odament a legjobb munkáshoz, akit már régóta figyelt és elbeszélgetett véle. „— Mennyit tud most megkeresni fiam? — Ennyit. — Megkapja a dupláját és művezető lesz.”

— Mi is elbeszélgetünk. Főleg azokkal, akikről tudjuk, hogy nem közömbös nekik a vállalat sorsa. Akik a szívüket is adják nap mint nap, nemcsak a munkaerejüket. Azt mondjuk nekik: vállald el öregem. Tudjuk, hogy anyagilag rosszabbul jársz, de szükség van rád. Az eszedre, az ügyszeretetedre, de leginkább a vállalathoz húzó szívedre. És a többség vállalja is, és elmegy a tanfolyamra.

A gépésznek, aki a műszereket figyelte és úrnak kellett szólítani, háza volt a templom utcájában, vasárnaponként pantallóban járt és ha kedve tartotta, meghem- pergette a kévebontogató lányokat a kazal mögött. Tehette. Kevesen értettek akkoriban még ezekhez az ördön- gös, fekete masinákhoz, amiknek ráadásul még kénköves bűzük is volt, minit a valóságos pokolbéli ördögöknek. Hogyne törekedett volna hát minden falusi gyerek, hogy kitanuljon valamit, hogy őrá is úgy nézzenek, mint „ördög- szelidítőre”.

Akkoriban keletkezhetett a mondás, hogy „tanulj tinó, ökör lesz belőled”. Vagy szebb változatban: „tanulj

fiaim, mert ami az ember fejében van, senki el nem veheti tőle”.

cséplőgép elevátorra!, mely a kítseveU tutiméi kát óiba rakja

R. Tibor munkaügyi osztályvezető. Halakat kaptam tőle valamikor, szivárvá- nyos guppit, gyönyörű vitorlás szkalárikat. Most nincs a szobájában akvárium.

— A fiam bajlódik vele otthon. Valami új szisztéma szerint akarja átszerelni.

— Hány ember dolgozik most nálatok? (Majdnem úgy kérdeztem, hogy nálunk.)

— Közel háromezer. És évről évre csökken.

— Mivel ^llgnsúlyozzátokí,

— Gépesítéssel, új és gyorsabb technológiával, feszesebb munkaszervezéssel.

— Valamikor a munkássá válás „előszobája” volt az építőipar. Aki a mezőgazda- ságiból jött, legelőször kubikos lett egy építőipari vállalatnál.

— Hol van már a klasszikus kubikos. Sőt kubikus, mert úgy volt az igazi. Ma már betonnal, vassal és gépekkel dolgozik ő is.

— Egyre fontosabb tehát az „emberi tényező” — bólintok és elmondom neki, miiről is szándékozom írni. Egyre bonyolultabb munkaeszközöket adtok az emberek kezébe, egyre sokrétűbb feladat megszervezni egy munkahely folyamatos termelési feltételeit, a munkavégzés biztonságát. Az ember vajon változik-e ilyen „rohamléptekkel”, s anyagilag inspirálhatjátok-e eléggé, hogy változzék? Van-e példa, hogy érdemes mind többet s többet tudni, mert

'láftf... '*”*■* "

— A munkaerő, mint tudjuk: az ember és a képessége, ami a termelés folyamatában realizálódik. (R. Tibor, mintha egy hajdani, sok fejtörést okozó matematikapéldát idézne vissza.) — Mégis helyes volna-e, ha azt mondanám, hogy X. az adott termelési

* folyamatban havi harminc- ezret ér. Y pedig hármat, vagy annyit se? X. helyére

hatan pályáznak, szintén kemény ,, harmixií ezresek”. Y

pedig olyan munkát végez — igaz, nem nagy lelkesedéssel, de nem tud mást ■— amire lasszóval is nehéz embert fogni. Ismerek én olyan műszakit, aki ha egyszer kinéz az ablakon, kétszer megkavarja a kávéját — de közben gondolkodik! — több hasznot hozott a Vállalatnak, mintha egy hónapig zsaludeszkát szegezett volna. Csakhogy egyet ne feledj el: a zsaluit kint

szegezik. Hóban, fagyván, latyakban, a jó isten szabad ege alatt.

— Értem. Most összegezünk.

— Fölösleges. Ami kérdés volt, kérdés marad. Egyet viszont tudomásul kell venni. Magyarországon munkáshatalom van. A munkásosztály élvez előnyt minden tekintetben, a lakáselosztósnál, a béremelésnél, a szociális juttatásoknál, mindenütt. Ha nem így lenne, már régen „lehúzhattuk volna a rolót”.

— Világos beszéd.

— Igen komoly „drasztikus” béremelésekkel igyekszünk vonzóbbá tenni a középszintű irányítói pályákat is. Építőipari szakközépiskolát végzett fiatalokat szeretnénk megnyerni, s egy-kétév gyakorlat után művezetővé képezni. Szerencsére egyre több van ilyen. Az új bérezési rendszer is segíteni fog. Most törjük a fejünket a gyakorlati alkalmazásán. Ám differenciálni csak abból lehet, ami van. Amit megtermeltünk.

— Igen — akadékoskodom, megint ennék a .régi barátnak, akit közben már háromszor hívtak telefonhoz, mert míg én itt firkálgatoik, odakünn a termelés folyik — amit elmondtál, abból az következik, hogy az egyre nehezebben megszerezhető jó munkásgárdát korbán, tapasztalatban is fiatalabb „nnegagitólt” és gyengébben fizetett „górék” fogják irányítani. És akkor a politikai érettségről nem is beszéltünk, ami a vezető „hármas követelményből” ki. nem felejthető.

— Ne hidd, hogy a fiatal műszaki értelmiséget az jellemzi ma, hogy fölfújja mérgében, s kidiuirrantja elsején a borítékot. Sokkal inkább a tenniakiarás. Az a benzinkutas, aki a motorodat megtölti, nem azért hagyta ott mérnöki posztját, mert vékony volt a boríték. Azért, mert nem érezte fontosnak a munkáját abban a bürokratikus hivatali gépezetben, amelyikből elmenekült. Egy a lényeg:

— Mi szocializmust építünk, s eszerint kell gondol- ‘kodnunk. Ma Magyarországon mindenki dolgozhat, s aki dolgozik, meg is él. Tej, kenyér mindenkinek jusson és hús is. Annak is, aki az alapárkot ássa és annak is, aki az alapárkot kitalálta. Ez persze sokba kerül. Többek közt ilyen kérdésekbe is, amiket te itt most felteszel, s amiken valóiban gondolkodni kell.

Tüzesgépek forognak körű- I löfbtünk. Sokkal veszélyeseb- » bek és bonyolultabbak, mint az a hajdani volt. Nem hasonlítanak már semmiféle pokolbéli ördögre, egyik-másik még szép is — ha ugyan szabad ezt az emberi jelzőt használni rájuk. Állunk előttük szájtátva, megbabonázva, egy kicsit riadtan is, bármelyik pillanatban elugrani készen.

A cro-magnoni ősembernek

— mondják az archeológusok

— semmivel se volt kisebb térfogatú az agya, mint a mienk. Elvileg már ő is „ki- ófcumlálhatta” volna, —mint nagyapám hajdan — hogy melyik kereket kell megcsavarni, ha az a nagy bolond masina robbanni készül. Nem félek tehát — bár néha reszketek, mert ma élő emberek adnak rá okot, s nem a cro- magnoniak. Mégis hiszek, mert tudom, hogy nekünk jön az áram.

A piros dróton.

1984. jar-^r 21. $