Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
HÉTVÉGI) MELLÉKLET 1984. január 21. Ahol megállt az idő gál. A tornác előtt két gö- esörtös körtefa — zabbal érő! Hazánkban ma is százezrek élnek tanyán, megyénkben is tízezrekre tehető az itt élők száma. Néhány éve még á viták kereszttüzében állt a tanyakérdés, azóta megjuhászod- tak az indulatok. A felszámolásukat sürgető intézkedések éle tompult már, de azt diktálja a józan ész is: ne bántsuk a tanyákat, bízzuk sorsukat az időre... A költő. Szőllősi Zoltán írja: „Tanyák tutajok elpárolgott alóluk a tenger .. —, néhány őszről maradt levél billeg a tetején. — Megöregedtek, mint Zilahi Sándor — mondja a vénember, s mérgében nagyot csap botjával a hóra. Az istálló előtt eperfa ázik csendesen,, mellette néhány szilvafa, a kert meg aztán valóságos dzsungel. Cseresznye, dió, meggy . . Lélek sem moccan a környéken. Csak hull, hull a hó, és ragadós köd gomolyog az erdei csapáson. A kövesúton még el is .vergődtünk valahogy a megyehatárig, de ahol a tábla mutatja, hogy vége Szabolcsnak és Hajdú következik, balra keli térnünk egy keskeny földútra. Arra van valahol a Vitéztag, ott talán még él valaki — mondták az imént bent a faluban, Nyír- lugoson. Menjünk hát az orrunk után! Mert más aligha igazíthat útba. Dombra fel, dombról le, elfogynak már az erdők is, amikor valahol mintha kutya ugatna. De ház sehol, csak a hó hull és a köd gomolyog. Aztán hirtelen szél támad és pillanatra kitisztul a nap: itt áll előttünk a tanya, alig karnyújtásnyira. öregasszony jön elő a kutyaugatásra, s néz, néz, nem akar hinni a szemének. Idegenek? Itt náluk !? Bent a házban halkan pattog a tűz, a gazda fent ül az asztalnál, néz ki az udvarra, a szomorú határra. Az öregasszony még csodálkozik, ő már semmin. Túl a nyolcvanon min csodálkozzon, látott ő már életében eleget. Zilahi Sándor Nyírlugos és Nyír- aesád között, valahol kint a határban. Fején hegyesre állított bundás sapka, rajta ing, pulóver és lajbi, kisujjas. Nem fázik és nincs melege, tán még nyáron is így öltözik. »Megszokta, mint a magányt, a csendes, téli estéket. — Mióta laknak itt kint a banyán ? Az öregasszony megrebben, szégyenlősen mosolyog. — Harmincöt óta, lelkem. Akkor még pengős világ volt, akkor költöztünk ki Nyír- acsádról. Azt sem tudják, igaz, merre van. Itt túl, a megyehatáron, már Hajdú-Bi- hiarban. — Mikor házasodtak össze? — No, maga is jókat tud kérdezni — nevet az öregember. — Ki a jóisten tudja! Dehogynem tudja, de ne higgye már ez az asszony, hogy ő ennyire számon tartja. Még elbízná magát... ! Szóval 1928. február 27-én. — Bolüog isten, ötvenhat éve — csóválja hitetlenkedve lejét az öreg. — Mit meg nem kellett élnem — s nevet, nevet, mintha ki tudja milyen jói hallott volna. — Persze, neked könnyű volt! Te elmentél Amerikába — korholja a? asszony. — Én meg itt maradtam a nagy ínségben. — Mikor vette nyakába a világot? — Hogy megnősültem. 1929 tavaszán, mikor azok a nagy fagyok voltak. De hát jókor mentem én 's, már ott sem kaptam munkát. Bejártam fél Kanadát, míg össze tudtam rakni egy zsebre való dollárt. — Mennyi fért a zsebébe? öregeké. Ez meg, nézzen csak szét, mégiscsak "ház! Tehát a ház! Kicsit már kopott, de meleg, hisz vályogból a fala. Pitvar, tiszta szoba, hátsó szoba. Itt él a két öreg is. Egyúttal konyhaként is szolgál, s belátni innen az igész portát. A tiszta szoba üres, egy ládában paprika meg káposzta fonnyad, a si- fon tetején néhány birsalma. — Hát ezt nem lakjuk, ez a kamora — mondja a küszöbről az öregasszony, s jól bereteszeli az ajtót. — Ne jöjjön a hideg, hisz nehezünkre esik már a tűzrakás is. Pedig fa van itt, hál’ istennek, annyi, de annyi... Csak hát fel is kell azt valakinek aprítani. Még ez sem lenne baj, csak ez az öregember le ne esett volna a lábáról. A múlt héten még bent járt a faluban, hazajött, s azóta csak kél meg fekszik. Itt meg hova menjen orvoshoz? Legfeljebb az erdei vadaktól kérhetne tanácsot... Állunk az udvar közepén, lassan esőre vált a hó. Délelőtt még egy másik tanyán bolyongtam, valahol Balkány alatt, Kiskecskésen. Fent, egy hatalmas domb tetején az orvosra panaszkodott Keczán Jánosné is, pontosabban nem is az orvosra, a hiányára. Mert ha valaki beteg, be kell mennie Balkányba. Ott megvizsgálják ugyan tisztességgel, de ha itt valakire éjjel szakad a baj . . . ! És Keczánné arra kért, írjam már ki az újságba, hogy eladó a tanya, hátha lesz rá jelentkező. Mert Keczánék menni akarnak — vagy csak az alig megvalósítható álmot dédelgetik? — pedig az ő tanyájuk fényévnyi távolságra van a vitéztagitól. Itt villany, vízvezeték, gáztűzhely, pince, garázs, szóval minden, ami szem-szájnak ingere. — A fiam kedvéért csináltunk mi itt mindent — hallom most is Keczánné szavát. — Mikor leérettségizett, motort vettünk neki. Később kocsit. Csak a villany, hogy Abapusztáról ide vezettük, ötvenezer forintba került. Mert akkor még hét fejős tehenünk volt... ! De a fiunk meggondolta magát. Mégsem maradt a tanyán. Kálióba nősült, a nászunk tanárember ..., a menyünknek, de a fiunknak sem akaródzott a tanya. Meg is érti őket az ember. Nem fiatalnak való már ez az élet... Állunk az udvar közepén. Zilahi Sándor botjára támaszkodik. A kerten túli erdő már homályba vész. és a fehér kuvasz, a Bodri a ház sarkánál morog. Ugatna, meg nem is, nem tudja hova tenni az idegent, aki gazdájával oly nagy barátságban álldo— K:. eszi meg ezt a rengeteg gyümölcsöt? — Hát kik ennék? A férgek ..., a varjak. A fene vinné el őket! Jaj, ez a drága cseresznye! Van talán, ötvenesztendős is, de úgy terem, hogy az maga a csoda. De hát felnőtt az égig, ki az isten tudná olyan magasról leszedni. A varjak, azok aztáfi igen. Hiába tapsok kiabál, káromkodik a szegény öregember, rá se hede- rítenek. Mintha tudnák, úgysem tud repülni... S jönnek, mint a felleg, s letarolnak mindent. Fene a dolgukat! Mintha nem lenne elég baja e két öregnek a diófákkal is. Egész őszéi lesnek, figyelnek minden szemre, feltörik, viszik be a faluba, hát azt hisz- szük, átveszik a boltosok? Valamennyit azért csak löktek érte, de még mindig nyakukon vagy tíz kiló dióbél. Ezer forint az, ha jól összeszámoljuk ... ! — Hány forintból élnek havonta? — Valami kétezer forint segélyt kapunk a tahácstól. Bár most karácsonyra nagyon kidöfték a mellüket, adtak vagy ezerötszáz forintot még, csak úgy, ajándéknak. — A földjük hova lett? — Hova lett volna, hova? — zsörtölődik az öreg. — Beadtuk a téeszcsébe. A szabadságtelepibe. Én is négy évet húztam ott le, de utána leköszöntem. Hát mire innen begyalogoltam, már minden jó munka elkelt. Volt olyan esztendő, hogy a hátamon hoztam haza az éves fizetségem. .^kkor azt mondtam, dolgozzon nektek, aki btílond. Eddig is megéltem a tanyámból, ezután sem halok éhen. Volt jószág, volt ló, gazdálkodtam. — Most van? — Egy ló. A Bolygó. Hogy ennek is milyen nevet adtak? Bolygó. Hát ki hallott mán ilyet... ! Bezeg a Pista, akitől most búcsúzott az öreg! Az ló volt, az igen. Csak hát megvénült ..., le kellett adni az ál-, íatforgalminak. Volt képük négyezer forintot adni érte. Ez a Bolygó, vagy hogy híviák, meg huszonötezerbe került. Igaz, jó ló, jól húz, nélküle ki sem tudnának tán mozdulni a tanyáról, de bizony nyomába se léphet a Pistának! A tyúkólhoz érünk, felcsillan az öreg szeme. — Itt szorítottam én meg egy piszok rókát! Van már vagy hat éve, de mintha tegnap lett volna. Hajnalodik, de mi hiába várjuk a kokas kukorékolását. Megyek, hát ki van terítve tizennyolc gyönyörű tyúk. Megállj, meglestem a rókát! Felszorítottam az ól padlására... De hát egyedül voltam, megszökött. — Amit itt lát —.mutat ki az ablakon. — Annyi, hogy meg tudtam itt venni tíz kis magyar hold földet. A harkányi úrnőtől. Gencsy Bélá- nétól. Bent a szobára lassan homály borul, a falról eltűnt a két gyermek, az unokák fényképe is. Menni kéne, csak a lámpagyújtást várjuk. — A faluban em volt eladó föld? — Ó, hogy lett volna. Kijöttem volna akkor ide a pusztára? Építettem volna akkor ide? Nem volt nekünk a faluban búvóhelyünk se. Csak az a kis rongyos ház, az — Maradjanak még, tanyázzanak — mondja a sötétben Zilahi Sándor. — Úgysem találkozunk mi már ebben az életben... Balogh Géza KIT SZOLGÁL Á PSZICHIÁTER? Á gyógyultak visszavezetése az életbe Nincs még két évtizede, hogy hatékonyan tudunk elmebetegségeket gyógyítani, és alig hat-nyolc éve kezdenek a felismerés orvosi eszközei (pl. laboratóriumi vizsgálatok) megszületni. Nem csoda, ha a közvélemény szemében máig azaz elmebeteg, akit a környezete minősít annak és a pszichiáter dolga, hogy erre a minősítésre minden esetben ráüsse a hivatalos pecsétet; azaz ne arról döntsön, hogy a hozzá vitt beteg elme- b^teg-e (mert ezt már eldöntötte a laikus környezet), hanem arról, hogy milyen fajta az az elmebaj. Sokszor: jjaár ezt is eldöntötték helyette. „A BETEG ÉRDEKÉBEN”? Márpedig az esetek nagy (és növekvő) részében nem is betegségek, hanem életproblémák viszik, vagy juttatják az embereket elmeorvoshoz. * Ezek néha belső lelki konfliktusok, megoldatlan régi feszültségek, pszichés sérülések utóhatásai, amelyek jól kezelhetők pszichológiai eszközökkel. Gyakrabban azonban emberek közötti, rendszerint nagyon is aktuális, - élő éles harcok, indulatok, vélt vagy valódi érdekek és sérelmek okozzák a problémát. Ebben az egyik (rendszerint a gyengébb, a konfliktusban alulmaradt) fél erőszakkal, félrevezetéssel „kegyes” csalással való kórházba küldése az elmeosztályra akkor is vitatható segítség, ha látszólag mindez csakis az „ő, a beteg érdekében” történik, „hiszen beteg, gyógyításra szorul.” Ma már mind közismertebb, hogy a pszichés gyógyítás nem szorítkozhat csupán az egyénre. Különösen az életproblémákban lehetetlen valódi segítséget nyújtani a környezet megismerése és lehető befolyásolása nélkül. Kinek, és hogyan segíthet ebben a pszichiáter? Segíthet elsősorban a problémával küzdőnek — „hivatalosan” c-z is lenne a dolga. Rendszerint az kerül az orvoshoz, aki a konfliktusban a gyengébbnek bizonyult — és segítségre a gyengébbnek, nem az erősebbnek van szüksége. Állhat a segítség az esetleg fennálló betegség meggyógyításából, a helytállási képesség erősítéséből, tanácsadásból, feszültségol- dásból és még százféléből. A lényeg az, hogy mindez segítség a betegnek magának, megerősítése és támogatása a beteg saját életcéljainak és életvitelének, de semmiképpen nem „intézkedések” a beteg helyett. Akkor is így van ez, ha a beteg eredeti „céljától” (pl. az iszákos embert az ivástól) éppen eltéríteni akarjuk: ez a folyamat is csak vele, általa, rajta keresztül történhet, nem pedig felette, helyette. Senkit nem lehet „leszoktatni”, csupán meggyőzni, megértetni és elfogadtatni vele, hogy leszokjék. HAMIS ÉRDEKEK Szolgálhatja azután a pszichiáter a beteg környezetét: családját, szomszédjait, a falut, az utcát is. Szolgálhatja azzal, hogy távoltartja onnan a beteget, minél hosszabb ideig; persze azzal is, hogy meggyógyítja és visszaadja őt mielőbb —, és nehéz vitatni, hogy ez a legtöbb, a legjobb, amiben az orvos a család, a környezet szolgálatára lehet. A férjnek feleségre, a gyermekeknek apára, anyára van szükségük, a társadalomnak dolgozóra, aktív polgárra —itt mutatkozik meg a múltból ittragadt előítélet, amely a beteg gyógyulásában nem hisz, ezért a távoltartást véli egyedüli segítségnek, amit elmegyógyászat nyújthat. Tájékozatlanságon alapuló hamis érdekek ezek. LeszáMert azt a tévedést is el kell oszlatni, hogy az utóbbi helyettesíthetné a gyógyítást; a mankó nem pótolhatja a sebészt. mítva persze azokat a kivételes eseteket, ahol nyílt emberi konfliktusokban az egyik (az erősebb) fél egyszerűen a maga javára akarja eldönteni a harcot azzal, hogy mondvacsinált, hamis indokokkal elmeosztályra juttatja a másakat. Szerencsére az efféle jelenségek ma már egyre ritkábbak, ha elő is fordulnak néha. A REHABILITÁCIÓ Szolgálhatja végül a pszichiáter a közösséget, a társadalmat is. Valaha azzal, hogy kiemelte onnan a beilleszkedni nem tudókat, kiküszöbölve így a közös munka, közös élet néhány „gubancát”. Amióta azonban a betegségek túlnyomó része meggyógyítható, a kiemelés helyébe egyre inkább a rehabilitáció lép. A rehabilitáció — „visz- szaképesítés”1 — az utóbbi évek egyik nagy vívmánya (a pszichiátriai rehabilitáció pedig megyénk egyik új ígérete és új nyeresége): természetesen a hatékony gyógyításon alapul, amely viszont ugyanitt már évek óta gyors léptekkel zárkózik fel a megye egész orvoslásának gyors fejlődéséhez. Nem azonos azzal, h,anem többlet, a betegségükből meggyógyultak visszavezetése az életbe, saját életükbe. Ez néha hosszú, többlépcsős folyamat, hiszen sokszor a gyógyulás is részleges; de a végcélja soha nem lehet más, mint a problémával küzdők, a volt betegek önálló, saját életének visszaadása. Persze az is igaz, hogy az életbe való fokozatos visszavezetésre sokszor .azért lesz szükség, mert túl hosszú volt az előzetes kiszakadás. Az egykori betegnek hónapok, évek alatt megszakadtak kapcsolatai, elszéledtek a barátai, a család megtanult nélküle élni, a munkahely megszűnt, a lakás tönkrement, vagy már más lakik benne, ő maga elszürkült, megkopott az intézeti falak között. Mindez megelőzhető a család, a közösség 'fcktív részvételével, az aktív gyógyítássá! és a korai rehahilitárinval NIL NOCERE! Csupán egyetlen esetben tesz a pszichiáter rossz szolgálatot: ha emberi érdekek burkolt (vagy nyílt) harcába avatkozik, és a maga eszközeivel az egyik fél oldalára áll a másikkal szemben. Ha bíróként vagy felsőbb ítészként akarja megítélni, mi jó a betegnek, mi az ő érdeke — és azután ezt a véleményét a beteggel szemben is érvényesíteni igyekszik. Ezzel sem a környezetnek, sem a társadalomnak nem használ, legtöbbször valójában annak sem, akinek látszólag a kedvére tesz; mert nincs köszönet az efféle „szolgálatban”. Sokan, látva például intézetünk utóbbi években tapasztalt átalakulását, azzal igyekszenek hozzátartozójukat, főleg azonban saját lelkiismeretüket megnyugtatni, hogy „lám, milyen jó környezetbe került, milyen jó helyen van” — miközben persze önmaguk is tudják, hogy a legszebb elmeosztály sem pótolja az otthont, és nem az a cél, hogy az elmeosztály szép legyen (miközben persze mindent elkövetünk, hogy az legyen), hanem hogy a beteg mielőbb elhagyhassa. A telt elmeosztály a kevéssé hatékony munka jele; a gyógyítás ott lenne a legsikeresebb, ahol a betegek gyorsan jönnek, gyorsan mennek, az elmeintézet pedig csaknem üres volna. Ami természetesen még mindenütt a világon a messze jövő — vagy az is lehet, hogy utópia. Az elmeorvos, mint minden más orvos, akkor szolgálja jól a társadalmat, 4ia jól szolgálja a betegét. Erre voltaképp esküt is tesz: „nil nocere” — azaz vagy segítsen, de ha segíteni nem is tud, semmiképpen ne ártson, mármint a betegnek. Akkor sem, ha mások esetleg éppen ezt kérik tőle, mert jó, vagy kevésbé jóhiszeműen ezt hiszik, vélik vagy tüntetik fel a beteg „igazi” érdekének. Dr. Bánki M. Csaba Jaoryas, NagykálLá, FARSANG SÁNDOR: ROBOT * KM
