Kelet-Magyarország, 1984. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Tisztelt Várostervezők! Előrebocsátom: nagyra becsülöm mindazokat, akik Nyíregyháza mai városképét bő két évtizeddel ezelőtt megálmodták, s azokat is, akik később részletekben megtervezték. A körutak, a hangulatos belváros, a fantáziával tervezett művelődési ház, dombház, a mostanában tapasztalható merészebb épületszínezések, díszítések külön-külön is érdekességet kölcsönöznek a városnak — mindannyiónk örömére. Nyílt levelemet mégsem ezek dicséretére írom csupán, hanem olyasmi ügyében, ami nem valósult meg. Apróság ez, s remélem, nem is jellemző, hogy időben született, jó ötletek asztalfiókokban várják — míg elavulnak. Fél évtizede immár, hogy a Kelet-Ma- gyarország hasábjain először írtam a nyíregyházi kerékpárutak tervéről, akkor újdonságként, rövid tudósításban. Arról, hogy két fiatal közlekedési mérnök az Alkotó Ifjúság pályázatra készített tanulmányt. Éppen csak diplomásán, ifjonti hévvel túdatták: ha valamikor, akkor most van itt az ideje a kerékpáros útvonalak kialakításának. Reneszánszát élhetné a kerékpár — ha jobb lehetőségeket teremtenének használatához. Testedzés, takarékosság, emelkedő benzinárak — válogatni lehetett az indokokban. Ráadásul Nyíregyházán akkor épültek a körutak, még csak egyik nagy lakótelepünk volt kész, a mainál sokkal jobb anyagi körülmények között zajlott a városrekonstrukció. A fiata’. mérnökök forgalomszámlálási adatokat elemeztek, városrendezési terveket tanulmányoztak, külföldi folyóiratokból lestek el, s fejlesztettek tovább jó ötleteket például a „kerékpáros zebrák”-hoz — mígnem letették tanulmányukat a bíráló bizottság asztalára. Elgondolásuk azzal kecsegtetett: kihasználva az építkezésekét, az egyébként is szükségessé váló forgalomszervezéseket, olyan kerékpárútrendszert lehet kijelölni, részben építeni, amely behálózza a várost a „Jósától”, az erdőtől a gumigyárig, az Orosi úttól a konzervgyárig. És lehet biztonságosan kerekezni! A tanulmány eljutott az illetékesekhez — de azóta a témában láthatóan nem történt semmi. Viszont számos területen az építkezés befejeződött (ez persze jó hír), de az utak hagyományosan épültek meg. Nyilvánvaló, hogy ma már összehasonlíthatatlanul drágábban alakíthatnák ki a nyíregyházi kerékpár- út-hálózatot, mintha annak idején figyelemben részesítették volna a javaslatot. A most negyedszer, talán már nosztalgiával felidézett pályamunkát a múlt héten olvasott két friss hír juttatta eszembe ismét. Pénteken olvastam, hogy a közlekedési és belügyminiszter aláírta a KRESZ módosításáról szóló jogszabályt, amely július 1-én lép életbe, s — egyebek mellett — megfogalmazza: a korábbinál, nagyobb védelmet élveznek a kerékpárosok; ahol lehetőség van, el is különíthetik a kerékpáros sávokat. Szombaton pedig arról szólt a távirati iroda egyik híre, hogy Budapest több pontján végeznek újabb felméréseket, s egy korábbi vizsgálódás eredményeképpen kerékpárút-hálózatot alakítanak ki a fővárosban, mégpedig 1985- től a tervezett, illetve a már megkezdett közlekedési beruházások keretében. A friss hírek bizonyítják: a nyíregyházi fiatal mérnökök pályázatukkal életrevaló, időszerű ötletet vetettek fel, megelőzve szájnos más. másutt örömmel fogadott és felkarolt kezdeményezést. Nálunk nem volt sikerük, s ha Önök, tisztelt várostervezők, a tervek felett döntő szakemberek továbbra sem figyelnek fel a gondolatra, talán azt is megérjük, hogy a budapesti belvárosban vígan lehet majd kerékpározni, míg Nyíregyháza belvárosából ki lesznek tiltva a kétkerekűek. Pedig az utóbbi években sok minden változott. Talán még mindig megérné leporolni azt a szinte már régen, de hozzáértéssel és szeretettel készült pályamunkát ... HÉTVÉGI INTERJÚ Mezősi Dezsővel, a VSZM kisváráén gyára igazgatójával a gyári közérzetről A Soha nem volt könnyű, napjainkban kü- ^ Ionosén nehéz egy gyár vezetőjének lenni. Milyen érzéssel ment be új év után a munkahelyére? — Kettős érzéssel. Az egyik .kicsit pesszimista. Ügy éreztem, most egy olyan évet kezdünk el, amelyben nem tudjuk megismételni az előző esztendők szép sikersorozatát. Korábban ugyanis évről évre igen nagy ütemben növeltük a termelést. Azt viszont már 1983 végén világosan láttuk, hogy idén jóval nagyobb erőfeszítéssel is csak szerényebb eredményt produkálhatunk. Az ok: minket is elért a beruházás és a piac visz- szafogottsága, a járműalkatrészek iránt is csökkent a kereslet. Ennek következtében három-----jó esetben négy-------százalékos termelésfelfutást tűzhetünk ki reális célként. A Az olvasó nem szereti a számokat, de ™ néhány itt elkerülhetetlen ... — Azt hiszem igen. 1981-ben 390, egy évvel később 456, tavaly pedig 510 milliós nagyságrendű volt a Villamosszigetelő és Műanyaggyár kisvárdai gyárának termelési értéke. Ez évben 525 milliós gyártást terveztünk és a tavalyinál néggyel kisebb — 144 milliós — nyereséget. Az energiaárak emelését ugyanis már nem tudjuk kompenzálni, és sokkal munkaigényesebb termékeket kell gyártanunk, mint eddig. Nem nagy még a volumen, de az arányok mutatják a nehézségi fokot: ötszörösére növeljük a tőkés exportot. A Ez viszont jó alapja lehet az optimiz- ^ musnak is. Nem? — De igen. A mi fiatal munkás- és vezetőgárdánknak most aztán igazán lehetőség adódott arra, hogy megmutassa, mit tud. Programunkban három alapvető célt tűztünk magunk elé. Az első és legfontosabb, hogy a gyári vezetés — a csoportvezetőtől az igazgatóig — színvonalasabb munkát végezzen. Nem egyszerű feladat ez, hiszen gyárunk mások szerint is jól szabályozott. A lehetőségeket kutatva rájöttünk, hogy üzemeink, osztályaink között jó az együttműködés, de úgy véljük, hogy az üzemeken belüli vezetésben már erőteljesen érvényesült az ötletszerűség, a spontaneitás. Például: dolgozóink sokszor fél órával később kezdik meg a munkát — a gyártás-előkészítés hiányosságai miatt. S mivel nem kellően szervezett a hibaelhárítás, a következmény újabb munkaidő elvesztése. Igen fontos feladatunk a rendelkezésre álló anyagi eszközökkel jobban gazdálkodni. Nagyon alaposan meg kell fontolnunk, hogy mit, mire költünk, vagy mire kötjük le fejlesztési mérnökeink amúgy is szűk kapacitását. Nem mindegy, hogy a meglévő kevéssel mennyire alapozzuk meg a következő éveket! Azután alapvetően változtatnunk kell a jó munka anyagi elismerése módszerén. E célra eddig is szép összeget fordítottunk, csakhogy' — mivel utólag történt a pénzek elosztása — kevésbé ösztönzött. A Ez sok munkahely nagy gondja. Milyen “ megoldást találtak? — Kidolgoztuk a munkaverseny-mozgalom új formáját, amelynek a lényege, hogy a rendelkezésre álló összes pénzből — prémium, egyéni versenyjutalom egy része, az évközi jutalom és az év végi részesedés — egységes keretet képeztünk. Két-három, esetleg négy brigádból álló csoportokat alakítunk és versenyeztetünk az előre kitűzött jutalomösszegekért. A teljesítés alapján jutalmazunk és nem kap majd mindenki. Ennek sok előnye van. Növeli a vezetés felelősségét a negyedéves célok eléréséért. Anyagilag is komolyan érinti a vezetőt, akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy segítse a versenyt. Meg kell tanulnia értékelni is, megindokolnia, mit miért kap, vagy nem kap. Utólagos elismerésre csak nagyon minimális összeget hagyunk, A harmadik nagy feladat az új gyártmányok bevezetésére, fejlesztésére koncentrálni. Bevezetni a Lada, a Wartburg, a Skoda tárcsafékek gyártását, kifejleszteni a Dáciáét, egyúttal továbbfejleszteni ak nyugati piacra szánt termékeket. 9 Hányán dolgoznak az önök gyárában? — Hatszáztizenöten. A Ennyi a létszámuk. Talán furcsa, amit ^ most kérdezek: ennyien is dolgoznak? — Nézze, erre nagyon nehéz igent, vagy nemet mondani. Mint említettem, nálunk még sok a holtidő. Azért is remélem, hogy kizárólag a szervezettség javulásával lehet még hozni újabb húsz százalékot, olyan plu (, amit az emberek még elbírnak. A munkaigényes gyártmányok aránya magas, a létszámot pedig már nem tudjuk növelni. „...két-három, esetleg négy brigádból álló csoportokat alakítunk és versenyeztetünk az előre kitűzött jutalomösszegekért. A teljesítés alapján jutalmazunk és nem kap majd mindenki. Ennek sok előnye van. Növeli a vezetés felelősségét a negyedéves célok eléréséért.” Erről ennyit. Ám ha úgy teszi fel a kérdést, hogy felesleges ember van-e a gyárunkban, van-e olyan munkakör, amire nincs szükség, akkor nemmel válaszolok, hiszen ezt a terepet már sokszor átfésültük. Olyan munkakör viszont van, ahol a dolgozó leterheltsége nem teszi ki a 8 órát — bár ez mindig is vita tárgya volt és továbbra is az marad. A Bizonyosan lehet javítani a munkafe- w gyeimen is ... — Csupán azzal, ha mondjuk a kezdéshez minden feltétel adott, vagy ha a délutáni és az éjszakai műszakok, de kis részt még a délelőtti műszakok végefelé is munkával tölti mindenki a hosszú perceket. Ez utóbbinak az ellenőrzése egyértelműen a művezető dolga lenne. Hogy ma miért nem teszi? Mert a közvetlen termelésirányítónak jelenleg túl sok az adminisztrációs feladata és emiatt sincs elég ideje az emberekre figyelni. Csökkentenünk kell a papírmunkájukat, időt szükséges adni nekik arra, hogy a munkások között éljenek, lássák a folyamatot, s amikor szükséges, beavatkozzanak. Ezek mellett azt is tapasztalom, hogy vannak olyan dolgozóink — szerencsére csak kevesen —, akiknek a gyári kereset csupán másodlagos, s azért nem törekszenek a tszáz százalékra. De a munkamorálra ez a magatartás kedvezőtlenül hat. És az is igaz, hogy ma már Kisvárdán sem lehet a munkaerőben válogatni. Különösen pedig ott nem, ahol még nem a legkedvezőbbek a munkakörülmények. ® Mit tenne, ha teljes önállóságot kapna? — Mindenképpen bővítenék két üzemet. Technológiailag szétválasztanék üzemeket, javítanám a munka körülményeit. Ez viszont mintegy 50 milliót igényelne — ami jelenleg sajnos nincs. Azután sokkal intenzívebben erősíteném a műszaki-fejlesztési apparátust, mert a mi gyártmányaink igencsak kutatás- fejlesztő igényesek. A szerszámgyártásra is nagyobb súlyt kellene helyezni. Ehhez szintén pénz kell. De bármi is következzék be, a műanyag-szerszámgyártást belátható időn belül meg kell valósítani, mert ez kulcskérdés, enélkül nem lehet rugalmas piacpolitikát folytatni. Jelenleg ugyanis elviselhetetlenül hosszú a szerszámgyártás határideje! A És a bérezés további korszerűsítésétől, w kizárólagosan a teljesítménytől függő anyagi elismeréstől nem várhatna többet? — Dolgozóink háromnegyedének bérezése ma is teljesítményhez kötött, ez a kiszolgáló és vezetői apparátusra is vonatkozik. A vezetők közvetlenül érdekeltek a fizikai munkások teljesítményében. Vagyis a csoport- vezető, művezető, a kiszolgálók, a hibaelhárítók és a meó-szervezet anyagi érdekeltsége a közvetlen termelést végzőkhöz kötött. Itt is van még némi tartalék, a nagyobb lehetőség azonban kétségtelenül a differenciálásban van, amely csak részben érvényesül és szerényen. Elvenni aligha lehet az alapbérből, legfeljebb a jutalékokból. Van olyan préselő nő, aki havi ötezret, de olyan is, aki 3200-at keres. Ez — ha figyelembe veszem, hogy három műszakban dolgozik — elég alacsony. A bérszínvonal-gazdálkodás sem ad lehetőséget a kereseti határok közötti nagyobb különbségekre. És még azzal is meg kell küzdeni, hogy a megvalósítás gyakran épp a munkáskollektíváknál ütközik falba. Értik, elismerik ennek a szükségét, de amikor megérdemelten kiugró keresetet kaphatna valaki, azt bizony nagyon nehéz érvényre juttatni. Az emberek gondolkodása ma még inkább az egyenlősdi felé hat. A dolog másik oldala, hogy ma még mi sem rendelkezünk a kimagasló teljesítmények elismeréséhez szükséges bértartalékkal. Nehezítő tényező a munka pontos, nyílt, őszinte értékelése is. Ma még csak kevés középvezető tudja vállalni, megindokolni, hogy kinek és miért adnak többet. Ennek az oka, hogy ez nálunk hosszú évekig hiányzott, de azt hiszem nem mi vagyunk az egyetlenek. A Említette, hogy ma már Kisvárdán sem w lehet könnyen új munkaerőhöz jutni. Lapunkban viszont úgy nyilatkoztak pesti anyavállalatok, hogy vidéki gyáraikban azért alacsonyabb az átlagkereset, mert a munkaerőpiacon is a kereslet- kínálat elve érvényesül... — Múlt időben igaz ez. Amikor a vidéki gyárak bérszínvonalát megállapították, még valóban ez volt a helyzet. De már évek óta nincs így. És bár az éves béremelés mértéke jó ideje egyforma Pesten és vidéken, az alaphelyzeten ez nem javít. Sőt, tovább nyílik az olló... A kialakult arányokon nem tudnak könnyen változtatni, esetenként nem is akarnak. Ennek egy fontos oka, hogy a vállalati központok Budapesten vannak. Hogy ez így van, jó példa rá a szeszipari vállalat. Á kisvárdai gyár dolgozóinak bérszintje — mert itt a központ — magasabb, mint a miskolci -gyáré — pedig Miskolcon kevesebb a munkaerő. És ha netán valahol meg is állná a helyét a fenti magyarázat, legfeljebb a szak- és segédmunkásig. A mérnöknél már semmiképpen nem. Szabolcsba nehéz műszakit hozni, mégis körülbelül ezer forinttal kisebb a havi bére, mint a hasonló gyakorlatú pestié. Ezek azok a gondok, ajne- lyeken reálisan megítélve — belátható időn belül nem lehet változtatni. Már. annak is örülnénk, ha nem nőne tovább, a különbség ... A Akkor milyen lehetőség marad a jó ^ munkás, műszaki nagyobb anyagi megbecsülésére? — Például a sokunk által vitatott vállalati gazdasági munkaközösség. Kettő van nálunk idáig, s nagyon elégedett vagyok velük. Mert a vgmk gazdaságilag előnyös a gyár számára. Kimutatásaink szerint 5—600 ezres megtakarítást hoznak, a feladatmeghatározás, programozás egyszerű és a gyár igényeinek megfelelő. Olyan munkát végeznek, — és ez a lényeg — amit idáig külső cégekkel csináltattunk, s amelyek most határidőre, pontosan elkészülnek, ök is megtalálják a számításukat. Nem kiugró a jövedelmük, itt mintegy 70 forintos az órabér. Szombaton és vasárnap dolgoznak, s ezt figyelembe véve nagyon elfogadható az arány. Nem utolsósorban az is velük a cél, hogy a pluszjövedelemmel is jobban kötődjenek hozzánk. Kisvárdáról a termékek jó része közvetett export. Elismerik ezt önöknek? — Sajnos nem, s ez egyik legnagyobb hátrányunk, hiszen éves szinten 370—380 milliós értékről van szó. Ha viszont a közvetlen exportot erőltetnénk a hazai igények rová sára, több devizát kellene felhasználni az országnak a belföldön keletkező hiány beszerzésére. Idáig még nem utasítottunk vissza emiatt külföldi megrendelést. Csakhogy a magyar járművek eladhatóságához is biztosítani kell az alkatrészt és pótalkatrészt, s ezt is el kellene ismerni. A Azt tudják önöknél, hogy a nagyvállalat w összmunkájához Kisvárda miben, hogyan járul hozzá? — Igen. Erről pontosak, jók az információink. A központ közösen alakítja ki velünk a tennivalókat, a belföldi piaccal pedig közvetlen a kapcsolatunk. Milyen a gyári dolgozók hangulata? Mennyire érzik, hogy a körülmények az ő számukra is nehezedtek? — Újságot olvasnak, hallgatnak rádiót, figyelik a tévét, ott vannak a gyári gyűléseken, ahol ezek a dolgok szóba kerülnek. Szerintem megfelelően — ha nem is a felső vezetés szintjén — ismerik az ország helyzetét, a nehézségeket, amelyekkel küzdünk. Úgy látom, hogy a lényeggel, a gondokból rájuk háruló pluszteherrel tisztában vannak. Megértik a- nehézségeket még akkor is, ha nálunk sok a fiatal, akiknek pályakezdés, az önálló életkezdés természetes következményeivel is meg kell birkózniuk. Elkeseredettségre azonban nincs különösebb okunk. Tavaly több mint ötszázalékos bért fejlesztettünk, ezt tesszük 1984-ben is. Nem sok munkahely teheti ezt meg manapság! Jól tudják, hogy ha többet tesznek, kaphatnak többet. Azt is bekalkulálják ugyanakkor, hogy a mai bérfejlesztési viszonyok még nem teszik lehetővé a bázistól való széles elmozdulást. NA Köszönöm a beszélgetést. Kopka János 1984. január 21.
