Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
1983. december 10. N agy volt az izgalom azon a bizonyos tanácsülésen. Ünnepélyes hangon olvasták föl az okiratot, amelyben Tiszavasvári nagyközség megpályázza a városi címet. Mikrofon is volt a szónok előtt — magnóra rögzítették az eseményt, hadd maradjon az utókorra az emlékezetes nap „hangja”. Előbb várakozás, majd — a hivatalos felterjesztés elhangzása után — elégedettség ült az arcokon. Valahogy mindenki úgy vélte: immár karnyújtásnyira van a városi rang, pusztán a pecsét hiányzik róla ... Felszólalt a megye egyik vezetője is, aki egyébként a megyei tanácsban éppen ezt a körzetet képviseli. Elégedettségének adott hangot, hogy ilyen szép eredményekét tud felmutatni a nagyközség, hogy végre eljuthattak odáig: hivatalosan is városi címért folyamodhattak — de ... „A kérelem önmagában csak lehetőség. Most már két dologra számíthat Tiszavasvári : vagy város lesz, vagy nem.” És erre egy harmadik eset állt elő. Tiszavasvári úgymond „városi jogokat” kapott — de továbbra is nagyközség maradt. Mindenki egyetért az érdekeltek közül, hogy különös a helyzet. Mert a tanács munkája igencsak megnövekedik azzal, hogy olyan jogokat gyakorol, mint a megye hat „valódi” városa: ide fog tartozni (másodfokon) négy falu: Tiszadob, Tiszalök, Tiszadada, Tiszaeszlár. Vasvári lesz a központjuk sok tekintetben január elsejétől, mint a körzet legnagyobb települése. Mert lélekszámban nyugodtan rámondhatjuk, hogy városias — van nála kisebb lakosságú városka is ... No, de félre a kesergéssel, mondják a vasváriak, nincs veszve semmi: jövőre újra meg lehet pályázni a címet — majd csak „bejön” előbb vagy__ utóbb. Az , a kis keserűség, ami bennük maradt, remélhetőleg nem lesz tartós — még akkor sem, ha úgy érzik: ők joggal pályáztak, minden adottságuk megvan hozzá. De hát — a döntést nem itt mondták ki... Bemegyek a múzeumba, mely Vasvári Pál nevét viseli. Űj az épület, egy éve költözött ide a gyűjtemény a régi házból (mely — valljuk be — lényegesen stílszerűbb volt a jelenleginél). Bözsi néni, az örökmozgó, mindig mosolygó teremőr fogad, s mivel egy alkalommal a családdal jártam itt, rögtön a gyerekek után érdeklődik. Aztán invitál: — Tessék már megnézni a kiállításokat! Még nem is látta itt az új helyén. Szinte kézenfogva vezet végig a tárlók mellett, büszkén mutat rá minden darabra, mondja a történetét, beszél, mosolyog lelkesen. Több, jóval több itt ő, mint múzeumi alkalmazott. Része a múzeumnak — olyan ember, aki szívén viseli munkahelye minden gondját-baját és örömét. Büszkesége nem ismer határt, amikor mondja: — Éppen a napokban számoltuk át a könyvet: idén már több mint tízezer látogatónk volt... (Manapság már félig komolyan beszélnek a tudósok arról, hogy előbb-utóbb, talán még az ember is sokszorozható lesz valamiféle úton- módon. Nos, én is hadd mondjam itt — ugyancsak félig komolyan —, hogy ha javasolnom kellene valakiket arra, hogy megsokszorozzák, akkor Bözsi néni lenne az elsők között. De jó is lenne minél több helyen — legyen az bolt, hivatal vagy múzeum — ilyen asszonyokkal találkozni.) ... Szégyen és gyalázat, de elfelejtettem, hogy aznap van az Erzsébetek ünnepe. Búcsúztam már, amikor sejtelmesen rám szólt Bözsi néni: — Zárjon már egy kicsit. Jövök rögtön ... — azzal behajtotta a kocsi ajtaját és fürgén eliramodott a múzeum felé. Két perc múlva újra nyitotta az ajtót. Kezében egy kis üveg ital, meg egy csomag sós sütemény. Ritkán van alkalma manapság az embernek őszintén elérzéke- nyülni. Bözsi néni olyan cuppanós puszikat kapott, amilyeNem hinném, hogy csakis arra kíváncsi az olvasó, hogy hány kilométer útja van, hogy hol épült új üzlet, milyen a közlekedése — ilyesfélékről szó esik a hétköznapokon. Hiszen elmondtuk már lapunkban is, hogy „Vasvári nem adja fel” — hogy mivel j Ezerarcú Siabolcs-Szatmár ~| Á városjelölt nek csak egy nagyon szeretett nagymamának dukálnak ... O Ha valaki most azt mondja: térjünk már a tárgyra, azaz Tiszavasvárira, akkor azt kell mondanom: arról beszélünk. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem, ha egy- egy községre vagy városra gondolok, ha megemlítik előttem egy település nevét, akkor rendszerint nem valamely utcakép, intézmény -vagy éppen a vasútállomás jut eszembe elsőként, hanem felbukkan emlékeimben egykét arc, hang vagy gesztus — és jó vagy rossz érzéssel tölt el. Tudom, most a szememre hányhatják: röpke benyomások, véletlen találkozások alapján ítélkezem. „Védekezésül” annyit: tegyék a szívükre a kezüket — ki nem volt még úgy, hogy egy-egy helységnév hallatán „bekattan” az emlék... A mogorva vendéglős szúrós tekintette. A kedves néni arca, aki pohár vízre invitálta a fáradt idegent. A buszspfőr hangja, amikor jó szóval búcsúzik utasaitól. Nem, persze, hogy nem lehet ez sommás ítélet alapja — de annyira emberi... . O No, de lássuk akkor Tisza- vasvárit — más oldalról. készültek a városi címre. Hogy több mint 15 ezren élnek itt, ha beszámítjuk az ideiglenes lakosokat is. Olvashattunk már a nagyközség új lakónegyedeiről, ahol közel hatszáz kényelmes otthon épült fel; hírül adtuk az örömöt, melyet a vezetékes géz híre keltett — meg a gondokat a gyakori belvíz miatt,.. Ez a jelen — félig-meddig a jövendő. De nézzünk egy kicsit hára. „Csinált név” a Tiszavasvári. Sajátosan alakult a két elődfalu sorsa, illetve neve. Ha úgy vesszük, akkor Tisza- bűd volt a régibb, hiszen „Budmonostora” alakban már az 1200-as évek közepe táján említik, míg a közvetlen mellette fekvő másik falu „Szent- mihályteleke” néven csak kétszáz esztendővel később lelhető fel. (így olvasható Mező Gyula helységnévtárában.) Az utóbbinál maradt aztán a Szentmihály — de mivel az országban volt több ilyen nevű helység is, 1908- ban Bűd „megkettőződött”: Bűdszentmihály lett a falu neve. Erre még büszkék is lehettek a bűdiek — az ellen viszont már igencsak tiltakoztak, hogy 1941-iben a két falut egyesítették és Tiszabűd neve eltűnt, maradt a Bűdszentmihály. A tiltakozásnak anynyi eredménye lett, hogy 1946- ban visszaállt a régi név — de csak négy évre. 1950-ben újra féllángolt a vita az elnevezésről (az egyesülés felől nem lehetett vitatkozni...). Jött hát a mindent feloldó kompromisszum. Tiszabűd szülötte a márciusi ifjak egyik vezéregyénisége: Vasvári Pál. Igaz, Fejér Pál volt az eredeti neve, csak gyermekkora egyik kedves lakóhelyéről, Nyírvasváriról vette az új nevét... De mindegy, mondták a bűdiek — a mi fiúnk. A Tisza pedig elválaszthatatlan a tájtól — békés megegyezés jött hát létre. (Ha most piszkálódni szeretnék, hát azt is mondhatnám: tulajdonképpen Nyír- vasváriról kapta a nevét a nagyközség. De hát miért kö- tözködnék. Semmi értelme, hiszen ma már csak tréfa a faluban: „Hová mégy? „Bűdre ! Én pedig Szent mih ál y- ra ...” Elmosódtak a régi sérelmek, már tán az emlékekben is alig él a régi harag, amikor a szentmihályi legényt a Határ utcáig zavarták, ha bűdi lány körül talált ügyeskedni ...) o Tiszavasvári neve hallatán azonnal egy másik név bukkan elő: az Alkaloida. Több mint fél évszázados a nagyüzem, mely hírét viszi a községnek a világba. 1929-ben alakult az Alkaloida Vegyészeti Gyár Rt., eleinte alig száz ember talált itt munkát. A zöld mákgubó feldolgozására épült — rövid idő múlva azonban Kabay János, a falu szülötte kidolgozta a száraz állapotú gubó hasznosítását is. ■ A találmány meghozta a nagy hírt — s ennek többek között az is az eredménye lett, hogy el akarták vinni innen a gyárat. Szóba jött Szolnok és Győr is — Kabay János azonban nem engedett Szűkebb pátriája érdekeit védte — neki köszönhető, hogy ma ez az üzem háromezer embert foglalkoztat, hogy termékei márkát jelentenek és Tiszavasvári számára vonzerőt. Említettem már, hogy sok az ideiglenes bejelentővel itt élő — kálencszázan vannak immár! Ez igencsak sokatmondó adat — nem könnyű még egy nagyközséget mutatni e vidéken, ahol ilyet találunk (de mit körülményeskedjek: nincs még egy ilyen!). S olyan se igen van, amely ennyire „iskolaváros” lenne (mit mondjak — Iskolaközséget?). Két és fél ezer diák jár itt iskolába — ezen is érdemes eltöprengeni ... o B eszélgettem a múltkor Hunyadi Józseffel, akit a vasváriaknak nem kell bemutatni, de a múzeumba járók, a helytörténettel foglalkozók is ismerik a nevét. Ö volt hosszú éveken át a helyi múzeum tiszteletdíjas igazgatója — egyébként pedagógus. Ma már nyugdíjas. Amikor azt kérdeztem: hogyan is telnek a nyugdíjas- pok, csak legyintett: több a dolga, mint „aktív” korában. Üjra tanít a régi iskolájában, be-benéz a múzeumba, előadásokat tart és forgatja azt a két kis kötetet, melyen most újra dolgozik. Az egyik Bűdszentmihály történetével foglalkozik (Gombás Sándor munkája), a másik pedig Ti- saabűd életét dolgozza föl — ezt ő maga írta. Most az a célja, hogy összedolgozza a kettőt — s ez akár jelképes is lehet... Hunyadi Józseftől hallottam beszélgetés közben: rövid falutörténetet ad a kisiskolások kezébe évről évre — hadd ismerkedjenek az apróságok azzal a múlttal, melyre életük épül. Mert — így mondta az idős szakember, akit legszívesebben néptanítónak neveznék — akinek nincs múltja — annak jövője sincs ... Taraavölgyi György A meghatározó nagyüzem: az Alkaloida. (Elek Emil felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
