Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-10 / 291. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. december 10. (H Sose gondoltam volna, hogy a húszemele­tes épület tizenegyedik emeletén, a Társada­lombiztosítási Főigazgatóságon egykori osz^ :álytársam édesanyja nyit ajtót Nagy Kár rolyné dr. főipazpató-helvettesrőr egy gyer­mekkori emlékkép villan elém. Gyakran kí­sérte el lányát az iskoláig, és velünk, többi­ekkel is elbeszélgetett. Ma pedig nincs olyan lakosa a hazának, akinek ne akadna ügyes­bajos dolga a társadalombiztosítással. Köz­vetve mind hozzá tartozunk. Dolgozószobájában mindenütt zöld nö­vény. Asszonyízlést dicsér a szemet nyugtató berendezés. Nagyné 1971-ben került a fővá­rosba. De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen nagyon hosszú utat tett meg, amíg Tiszaka- nyárról az ország fővárosába került. Rossz korban születtünk — mondják so­kan, akik a felszabadulás utáni évek ország­építő munkájából a nagyobbik részt vállal­ták. Rossz kor, mert nekivaló szakma he­lyett á nő is építkezésen küzdött, orvosi pá­lya helyett ápolói tanfolyamra juthatott. De Nagyné másképp közelíti meg ezt a helyze­tet. Szerencsésnek mondja a 45 utáni idősza­kot, hiszen amit csak elért az életben, a nagy nekibuzdulás éveiben kezdődött. Édesapja a Don-kanyarból sose tért haza. Hamarosan két fivére halt meg. Ketten ma­radtak az édesanyjával. A hat elemi után naponta gyalogolt be Dombrádra, a polgári­ba. Rótta az 5—6 kilométert és közben arról ábrándozott, de szép is lenne pedagógusi dip­lomát szerezni, egyszer gyerekeket tanítani, a katedrán elmondani a gondolatait. Egysze­rű, szegény család lányaként nagyon egye­nes, igazságos véleménye alakult ki az őt kö­rülvevő világról. Kisgyermekkorában azt láthatta, miként haladhat előre valaki, ha ki tudja nyitni a pénztárcáját. Olgáék családja nem tudott ilyen pénztárcát útra valóul adni, adott vi­szont olyan indíttatást, amelyet más környe­zetben nehezén tudna valaki megszerezni. A szegény emberek igazságát, a társadalom által nyújtott javak jogos elosztását kívánta. A pedagógusi pálya csak szép emlék ma­radhatott a gondolataiban. Nem remélhette, hogy özvegy édesanyja előteremti a tanítta­táshoz szükséges pénzt. A tiszakanyári köz­ségi elöljáróságon szorítottak neki állást. Ti­zenhat évesen váltotta ki a munkakönyvét. Irodatisztként jegyezték be az első rubriká­ba. Adóügyeket, járatleveleket kezelt. Már 1945-ben jelentkezett a pártba. A ta­nári pálya nem sikerült, de ő tanulni szere­tett volna mindenáron. A gyűléseken felfe­dezték benne a vitatkozó szellemű fiatalt, a tettre kész propagandistát. Pártiskolára küldték. Ez volt az első távoliét a szülői ház­tól. A három hónap sok mindent tisztázott’ Olga életében. Munkásvezetők irányították rá a figyelmét, hogy hazánkban egy soha nem volt, csupán áhított társadalmi rend bontakozik ki, hogy a szegény embereket sem sújthatja ezentúl bélyeg. Olga kettőzött szorgalommal tanult, hi­szen bizonyítani akarta a tiszakanyári embe­reknek: rájuk is más nap süt ezentúl. Már tervezgette, mi mindent mond el majd a szülőfalujában, ha hazamegy. Üjabb iskolára küldték, ezúttal ügyviteli­re. Ekkor hallott először az OTI-ról. Mun­káskáderek. szegény családok gyermekei jöt­tek össze a féléves iskolán. A társadalmi igazságosság gondolatával ekkor találkozott úgy először, hogy mindezt leírva, jogszabály­ba rögzítve látta. Alig várta a tanfolyam vé­gét, hogy mielőbb elmondja a hallottakat a szülőfalujában, hiszen a dolgos parasztembe­rek ritkábban hallanak a maguk ügyeiről alapos részletességgel. De a sors most is beleszólt Olga elatáro- zásába. A párt megbízásából a Viharsarok­ba ment, másfél évet töltött Szentesen az OTI kirendeltségén. Édesanyját is vitte ma­gával, albérleti szobájába. Szentes az önállóságot, a szakmai kezdést jelentette az életében. És itt ismerkedett meg a későbbi férjével, aki szintén szociálpoliti­kával foglalkozott a nyugdíjfolyósítóknál. Másfél év után a Szabolcs-Szatmár megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság hívta és Nagyné az első szóra jött. Haza már együtt érkeztek. Hazaérkezett — így mondja —, mert a szabolcsi embert az egykorvolt elesett, ki­semmizett kisembert senki nem tudja elfe­lejteni, aki ezen a tájon született. Életének legboldogabb húsz éve következett, hiszen ifjúkori álmait válthatta valóra. Tehetett valamit az emberekért, amitől az életük könnyebbült, a mindennapok gondjai elvisel­hetőbbek lettek. A nosztalgiaként előbukka­nó tanítói katedrát már nem sajnálta annyi­ra. Kibontakoztak előtte azok a lehetőségek, amelyeket a társadalombiztosítás nyújt a tagjainak, és ő ezért tenni tudó ember lett. Végigjárta a ranglétra minden fokát. Szakmai munkájának sokrétűsége, ezernyi tennivalója sem csökkentette a közügyek iránti érdeklődését. A szakszervezetek me­gyei tanácsa elnökségének, a párt megyei végrehajtó bizottságának tagja volt, a Köz- alkalmazottak Szakszervezetének megyei bi­zottságában és a nőmozgalomban is aktív részt vállalt. —Nem is az a fontos, hányféle bizottság­ban ültem — gondolkozik el —. hanem az, hogy világos lett előttem: az emberek nagy része valamifajta segítségre vár. Nem jóté­konykodásra, mert az mélyebben megsérthet valakit, mint egy pofon. Társadalmilag elis­mert, legális segítségre, amit nem szégyen a postástól átvenni. Társadalmunk soha nem látott lehetőségeket, a gondoskodás ezernyi fajtáját nyújtja tagjainak. A deklarált szó jogszabályban öltött testet és széles tömegek győződhettek meg saját példájukon keresz­tül a szó igazáról. Szűkebb hatójában sehol nem kellett be­bizonyítania, hogy Nagy Károlyné azért kér szót egy ülésen, mert jót akar. Biztos, ennek is köszönhető: újabb sorsforduló elé állította az élet. Felfigyeltek átlagon felüli szakmai munkájára, ügyszeretetére, az emberek meg­becsülésére. A Társadalombiztosítási Igazga­tóság országos központjába hívták. Több beosztás után, öt éve tölti be az ál­talános főigazgató-helyettesei posztot. Mun­ka közben jogot végzett, doktorált. A vizsgák előtt felrémlett előtte, hányszor képzelte el egy tanárképzőn ezt a vizsgát! A sors azon­ban úgy rendelkezett, hogy neki jogot kell tanulnia. Tanítás helyett a paragrafusok közt, azok segítségével kereste az emberek igazságáti S minden bizonnyal meg is találta. Bizo­nyítja az a vaskos dosszié, amiben nap mint nap teszi az érkező leveleket. Ismeretlen emberek tárulkoznak ki előtte, kérik a segít­ségét. Szabolcsból is szép számmal írnak ne­ki. Van, akit személyesen ismer közülük, de legtöbbjükről az olvasottak után alkot képet. Emberi sorsokról vallanak a levelek. Me­gyénk, amely a fizetések tekintetében leghá­tul kullogott, a nyugdíjak összegében is el­marad sok területtől. Írnak hát neki a kis­nyugdíjasok, akik egyetlen levéltől remélnek gyógyulást mindennapi gondjaikra. Közvetlenségét megőrizte. Van, aki nevén szólítja munkahelyén. Olga, mondják neki. Vezető és beosztott között szoros kapcsolat alakult kj. Nagy Károlyné úgy érzi, hogy aki megosztotta vele az életét, az sem a vezetőt látja benne, hanem a segítőkész asszonyt, a feleséget. S ha ismerősök Budapestre utaz­nak, ha tehetik, nem kerülik el az irodáját. Tudják, szereti hallani a hírt a szűkebb hazáról, a szülőfaluról, Tiszakanyárról, a 'szabolcsi-'almáról, a keleti országrész embe­reiről. Ajtaján soha nincs kiírva, mikor van fogadóóra. Nagy Károlyné még sohasem kül­dött el hozzáérkező embert. — Az a sok-sok levél, noha mind egyéni gondot takar, meggyőz arról, hogy egy új jogszabály kialakításánál mire kell még na­gyobb figyelmet fordítani. Ha már több em­ber állít valamit, kötelességünk meggyőződni álláspontjuk igazáról. — Hétköznapjainkban mind nagyobb fon­tosságot tulajdonítunk a társadalombiztosí­tásnak. A nemzeti jövedelem 15 százalékát, kereken 107 milliárd forintot fordít a Társa­dalombiztosítási Főigazgatóság táppénzre, gyermekgondozási segélyre, nyugdíjra, gyer­mekápolási táppénzre. Az állami költségvetés minden ötödik fo­rintját ez az ágazat költi el. A nehezedő gaz­dasági viszonyok között egyre többen érzik fontosnak a társadalomtól kapott támogatást. Ezzel párhuzamosan nő a felelősség, miként lehet a legigazságosabban elosztani a jutta­tásra fordítható pénzt. Nagy Károlyné közéleti, szakmai munká­ját magas kitüntetésekkel ismerték el. Ám ezeknél fontosabbnak tartja, ami az embe­rekkel kapcsolatos. A napokban családi ese­ményre hívták, nyugdíjba ment az egyik volt nyíregyházi munkatársa. Megírták, szívesen látják a búcsúztatón. Azt a toroskáposztát főzték, amit Olga úgy szeret... Olga asszony, aki egykor lányát kísérte az iskolába, ma a kisunokáját viszi az óvodába. Lánya jogtanácsos, a veje építész. Az elfog­lalt szülők örülnek, hogy a nagymama gond­jaiba veszi az unokát. Hazafelé menet bevá­sárol, hiszen esténként friss vacsorát tálal a családnak. Az ünnepi asztalról nem hiány­zik a szabolcsi töltött káposzta, ami a szülő­megyére emlékezteti. S ha ritkán hazamegy Tiszakanyárra, nem azt mondják az emberek, hogy megjött a fő­igazgató elvtársnő. így szólnak: hazajött a mi Olgánk. Tóth Kornélia Alan Pakula — az amerikai film egyik sikerembere — nemrégiben Magyarországon járt. Látogatásáról, a vele folytatott beszélgetésről a Kelet-Magyarország ha­sábjain is beszámoltunk. Most — a Klute kissé elkésett ha­zai bemutatója alkalmából — csupán az egyik Pakula-afo- rizmát szeretném felidézni. Egyebek között ezt mondta a világszerte ismert rendező: „Elsősorban azért készítek filmeket, hogy a nézőkre ha­tást gyakoroljak. Nem taga­dom, hogy számomra a siker rendkívül fontos. A közöny és érdektelenség lehangoló. Az érdeklődés és az elismerés ösztönző.” Az a celluloidszalag, mely­re senki sem kíváncsi, gya­korlatilag nem létezik. Soha sem szabad szem elől tévesz­teni a tömegek ízlését és igé­nyeit. A másik tanulság: Pa­kula, a producerként és ren­dezőként egyaránt tapasztalt filmes általában helyesen szokta felmérni az egy-egy téma, konfliktus, műfaj stb. iránt megmutatkozó reflexió­kat. Szerény fogadtatásban már volt része, bukásban azonban soha. Mi a titka? Sejtelmem sincs. Csak egyet tudok, de azt bizonyosan: Alan Pakula semmit sem bíz a véletlenre. A Klute a hetvenes évek legelején készült. Ezzel — mármint a jelentős késéssel — kapcsolatban jegyezzünk meg valamint. Bizonyos eset­ben a forgalmazói lemaradás hibának, sőt bűnnek számit: akkor, ha a téma, a proble­matika, az időszerűség, a fel­fedező érték stb. csak az adott társadalmi-művészeti szférá­ban érvényes. Alan Pakula bűnügyi históriája nem tar­tozik a szóbanforgó kategó­riába (mint ahogy azzal sem vesztettünk semmit, hogy a Ben Húr és a Jézus Krisztus szupersztár csak „szakálla­sán” érkezett meg hozzánk.) A Klute bizonyos értelem­ben kortalan. Játszódhatna tíz esztendővel korábban, s ugyanennyivel később is. Nem az lényeges benne, hogy A társadalmi valóságválto­zásokat serkentő igényű fel­tárása tértől és időtől függet­lenül az irodalom lényegi fel­adata. Erre kötelezte el ma­gát közéleti ihletéssel Beke György, a kolozsvári „Ütünk" munkatársa is az irodalmi igényű riportjaival. Az Er­dély különböző területeit be­mutató riportkönyvei (Nyom­jelző rokonság, Búvópata­kok, Fölöttük a havasok, Meghívó nélkül) mértéktar­tással, megértőén jellemez­nek tájat és embert, idéznek múltat és jelent. E sorhoz szervesen illeszke­dő új kötete, a „Boltívek te­herbírása” — az író szerinti meghatározásban: „Barango­lások Máramaros és Szatmár megyében” — egy újabb vi­dék korrajza, s már a föld­rajzi közelség okán (de a kö­zös múlt miatt) is méltó a fi­gyelmünkre. Témáját és hely­színét Beke így vezeti be: ........ Képzeletem óriási szi­várványt rajzol fel az égre Kővártól, mely Erdélyt és a Partiumot egybekapcsolja, a máramarosi havasokon és völ­gyeken át Majtényig. Szatmár megye délnyugati szögletéig. A kuruc szabadságharc két döntő szintere a vár és a sík­ság: hősi küzdelemé és tra­gikus bukásé... egy másik boltív ... párhuzamosan ... Misztótfaluban emelkedik ... másik szára Szigeten, Szat- máron, Károlyban, Adyfalván kapaszkodik erős talaj­ba ...” Klute mikor élik drámáikat a hő­sök, hanem a többé-kevésbé konstans amerikai állapotok rajza., Az ottani szokások. A kialakult konvenciók. A bűn és a bűnüldözés sajátos ko­reográfiája, illetve az akció­dús cselekmény hollywoodi csomagolása. Meg persze a „morális üzenet” tartalma. A címszerepet alakító Do­nald Sutherland (ő formálja meg a pennsylvaniai rendőr­tiszt figuráját) hálás feladat­hoz jutott: Klute a rutinmeg­bízás végrehajtása során szé­dítő mélységeket és magassá­gokat jár be, s különleges ka­landok részeseként mártózik meg a mocsárban. Az a fel­adata, hogy derítse ki egy el­tűnt férfi tartózkodási he­lyét. A nyomok Bree Daniel luxusprostituálthoz vezetnek (a lány megszemélyesítője Ja­ne Fonda). Klute szeretné szétszakítani a titkok pókhá­lóját, azonban a nő kezdetben elzárkózik a válaszadástól. Később mégis elmond egyet s mást. S vele — velük — együtt mi is belepillanthatunk a remekül szervezett alvilág kulisszái mögé. Leánykereskedelem, kábí­tószerélvezés, üzlet mindennel A változások terheit cipelő boltívek a múltból ívelnek a jelenbe, s mégsem a jelenben írt — de a múltat idéző — krónikák, emlékek válnak uralkodóvá. Az egyes helyszí­nek földrajzi, gazdasági érté­kei, az életformaváltozások emberi jellemzői, tehát a mozgásváltozás, a valahonnan valahová haladás útjai kap­nak elsősorban hangsúlyt. Sok várost és falut bejárva, a múlt faggatásának kiin­dulópontjai a kuruc kori moz­galmakhoz (Kővár és Maj- tény), a szabadságküzdelmek­hez, fontos személyiségek éle­téhez (Misztótfalusi Kiss Mik­lós, Petőfi Sándor), közössé­gek munkálkodásához (nagy­bányai művésztelep) kötőd­nek. Beke már elkészült monog­ráfiákat idéz, helytörténészek adataira hivatkozik, s realis­ta igényű tartalmi tovább­gondolással gazdagítja a meg­ismerés forrásait. Hazai ta- paszttalatokkal szembenálló a falvakban élő, értelmesen ke- reső-kuttató helytörténészek száma, munkásságuk értékei­nek méltatása, társadalmi el­ismerése. Ezért, hogy jut energia a művelődéstörténet­re is. Beke György sajátos honis­merete itt kapcsolódik em­berközösségekhez, mert írá­sával társadalmi igényt elégít ki, s nem annyira az új is­meretekkel, inkább a művészi megjelenítéssel — helyenként a szintézis igényével — a cselekvőén aktív, közösségi ember ábrázolásával gazda­gít. Tolla alatt a sokszínűség, az és mindenkivel — kicsiben éppúgy, mint nagyban: ilyen itt a normaként követett rend, s meglehetősen nehéz kitör­ni a könyörtelen taposóma­lomból. Érdekesség (bár le­het, hogy csak nekünk az): a „kiborult” kurtizán pszichiá­terhez jár kezelésre. A lelki masszás ezek szerint már egyáltalán nem státusszimbó­lum az Egyesült Államok­ban ... Várható mozzanat (de elképzelhető, hogy csak szá­munkra): a nyomozó belesze­ret a lápvirágba. Amerikai film szerelem nélkül? Legfeljebb a Disney-me- sékben. Természetesen Breet is megérinti a nagy szenve­dély. Közben rendesen dol­gozik az alvilág. Üjabb gyil­kosság és rejtélyes fordulat árulkodik arról, hogy a maf­fia vezérének esze ágában sincs pihenni. A Klute igazi ereje lefegy­verző profi színvonalában rejlik. Pakula remekül mesél. Ügyesen jellemez. Tud at­moszférát teremteni. Tapasz­talt krimirendezők tízparan­csolatát is megírhatná, hiszen jól tálalja a séjtelmességet, képes fokozni, érdekeltté te­szi a szemlélőt a bűvös kocka oldalainak összerakásában, s még valami filozofikus gon­dolatot is becsempész az amúgy izig-vérig kommersz históriába. Igaz, ez a tanulság megle­hetősen szimpla, viszont ki­kezdhetetlen: csak a mély ér­zelmi kötődés biztosíthatja a lelki egyensúlyt, a boldog harmóniát. Bree Daniel és John Klute egymásra találá­sa — nem parodisztikus szán­dékkal állapítjuk meg ezt! — a „nem való bokréta gyűrött süveg mellé” bölcsesség ér­vénytelenségéről tanúskodik. A színészek kitűnőek. Gor­don Willis képeinek lendüle­tessége, Michael Small zené­jének melodikussága megfe­lelően szolgálja a rendezői szándékot. A Klute mintada­rabja a műfajnak, mely — de ez már más téma — fantasz­tikus karriert futott be nap­jainkban. Veress József eltérő értékrend nivellálódik (a továbbgondolásra érdeme­sített értékeket emeli ki), s így összefüggően törésmen­tes képet sikerült kivetítnie a múltról és a máról egy­aránt. S ebben — a jelenbe vezető történeteivel — felmu­tatja a tendenciákat, a társa­dalmi törvények érvényesü­lési területeit. Tehát a történeti tapaszta­lás segítségével megörökíti az embert és környezetét olyan­nak, amilyennek látja: igé­nyes művészi eszközökkel, szép szavakba és elegáns fo­galmazásba csomózva, álmok- vágyak-illúziók nélkül. A he­lyenként felbukkanó roman- ticizmus ellenére a meglevő feszültségek helyett azokat a pozitív tartalmakat keresi, amelyek az emberi viszonyok összekötő kapcsai lehetnek. Egyéni beszélgetései — a riportalanyok társadalmi helyzetétől és nemzetiségétől függetlenül — a mély humá­num, az aktivitás, az össze­fogás igényének hordozói. Mindez abban a szellemben, hogy az egymás mellett élő egyének és közösségek alap­vető kötelessége a jövő útjai­nak keresése, építése, s erre alapot szolgáltat az egymás­ra utaltság és a közös kul­túra. A szociográfiai alaposság­gal építkező honismereti ri­portregény egységes szemlé­letben tárja elénk Máramaros és Szatmár megyék múltjá­nak, jelenének a hazai olvasó számára feltétlenül új isme­reteket nyújtó sok-sok rész­letét. Miklós Elemér Beke György: Boltívek teherbírása ((CRITERION, 1983)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents