Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
Kovácsoltvas remekek A hajdan volt Báthori-család életterének környéke roa is őriz még Nyíregyházán, Nyírbátorban, Nagykállón és környékén megbecsülendő értékeket. Túl a régi épületemlékeken — ma már mind műemlékek — meglevő díszítőelemek és külső-belső használati tárgyak gazdag hagyatékul szolgálnak. Gondolok itt a többi között a művészi vasemlékekre, melyekből ízelítőként rajzban próbálok az illetékesek és minden kedves olvasó figyelmébe ajánlani. E régen hírneves művészi fokú mesterség termékei lassan az enyészet (no meg az ügyeskedők) áldozatai lesznek. Nagyon nagy kár érné a ma és a holnap élő társadalmunkat, ha ezt a közel ezer év óta viruló sok fáradtságot, fizikai erőt, munkaszeretetei és szaktudást igénylő ipart éppen a mi korunkban hagynánk elsorvadni, elpusztulni. Nem túlzók a közel ezeréves múlttal, mert bizony már a XI. században az egyház kiváltságaként kolostori művesek foglalkoztak vasnak előállításával és megmunkálásával. Hosszú utat tett meg ez a mesterség a román gót, reneszánsz, barokk és rokokó stíluskorszakokon át egészen a századévek elején megjelent szecesszióig. Utóbbiakból lehet még ma is találni itt-ott meglevő darabokat, utcákon, tereken, épületeken, templomokon és temetőkben, esetleg még élő műlakatosok lakásán vagy azok leszármazottainál. Rajzaim leletmentő céllal ilyenekről készültek. És akik alkották: lehet, hogy Nyíregyházán: Gallasz József, Tarczay Endre, Dedics Sámuel, Kiss Gyula, Zajácz Gyula, Horváth István (Rózsa utca 2. sz.), Nagy Mihály (Tokaji út 12. sz.), Papp István vagy Nagykállón: Radoszta Béla műlakatosok gárdájából valók. A neveket inkább a temetőkben sírkerítéseken találtam. Munkájuk azonban nemcsak a szabadban vannak jelen, de lakásokban is, mint dohányzó- és étkező- asztal, mennyezeti és falikaros csillárok, mosdóállványok, gyertyatartók, hamutartók, kazetták, tüziszerszám-készletek, mint belső haszpálati tárgyak alakjában. A vasművességnek, mint produktív művészetnek vége. Elvirágzott... Ezért is jó lenne (még nem késő) legalább néhány „hervadt szirmot” belőle megmenteni. Ezt annál is inkább a mi generációnknak kell megtenni, mivel, a lehetőség is ma még a mi kezünkben van. Kinek-kinek beosztása szerint. Ezek a művek még ma is hozzátartoznak városaink utcáinak-tereinek arculatához, hangulatához. Gyermekeink, unokáink már nem fogják tudni, kik voltak „azok” a mülakatosok. Néhány megőrzött munkájukkal még nagyon sokáig tudnánk nekik kellemes műélvezetet biztosítani, ha múzeumokban elhelyeznénk belőlük. Megpróbálom hinni, hogy akik erre illetékesek, szintén hasonlóképpen gondolják. Azért, mert a mesterek kezéből már régen kiesett a mindent tudó varázsszerszám, a kalapács, még irántuk való utólagos tiszteletből is óvni kellene minden ellenszolgáltatás nélkül ránkhagyott műveiket. Erre lehetőségünk is van. Gondolni kell utókorunkra, mely lehet, hogy később hálával fog gondolni ránk. Becsüljük meg ma elődeinket, hogy „holnap” utódaink is becsülhessenek minket. Ügy vélem, megérdemlik. Keményen megdolgoztak érte. Tipity János Ablakvédő rács: Nyíregyháza, Tanácsköztársaság tér 16. sz. Takarékpénztár épületén. A gazdag barokk korszak harsogó terméke, a maiakatos iparnak egyre ritkábban található remeke. Anyaga: függőleges rácsvasak 20X20 milliméteresek, az első hosszú és a középső rövid fogópárok 30 milliméter s?é(es peremes laposacélok, míg az alsó betétdíszítések 10X10 milüméte resek. Bárki volt a mestere, nagyon megdolgozott érte. EBI — Akkor én most elmegyek és fölásom a kertet — mondta egy reggel nagyapám és elővette az ásót a kamarából. — Nem jössz? — kérdezte, mert látta, hogy nagyon emelgetem a fejem az ágyban erre a korai szöszmötölésre. — Hová vinnéd már azt a gyereket? — kérdezte mérgesen nagyanyám. — Csak nem ment el az eszed? — és rám húzta állig a takarót. De engem már akkor nem lehetett ágyban tartani. Menni szerettem volna, nagyon. Végül — mint mindig — nagyanyám engedett. Feltarisznyáit, belekötötte a kis bicskát is a kenyérruhába, s közben csak úgy magában mérgelődött. — Nem tudja megvárni a piaci napot, hogy kimenne valamelyik szekeressel. Es akkor még ezt a gyereket is viszi. Gyalog mentünk. Nagyapám vállán az ásó, kezében a kopott kisbőrönd, amiben hajdan kincseket sejtettem, de aztán megtanultam, hogy az igazi nagy kincsek nem az ilyen kisbőröndökben vannak; azokban csak szalonna van meg kenyér, meg egy kis orvosságos üvegben só. A kert, amit föl kellett ásni, a királyteleki szőlőben volt. (Ma Nyírtelek, nem tudom, miért változtatott nevet, hisz annyi Nyírrel kezdődő falunk, községünk van, a királyok pedig egyre kevésbé veszélyesek.) Manci néném tanított itt, nagyapám középső lánya. Lankás homokdombok közt bújt mea a kis falusi iskola, egy tanterem volt, hozzáépített lakással és a kert. Két út találkozott az iskola mellett. Az egyik a faluba vitt, ott volt a templom, a kocsma, s a bolt. A másik felfutott egy dombra, melyet sűrű akácbozót takart. Gyermekkorom dzsungele, a remész. Ez a kis út itt véget is ért, azután már a földek következtek. Nagyapám két napig ásta a kertet. Langyos tavasz volt, szinte egyik napról a másikra zöldültek ki a bokrok, s le lehetett húzni a cipőt. Lackóval, Manci néném velem egykorú fiával reggeltől estig kint csatangoltunk az akácbozótban, amit itt úgy hívtak, hogy remész. Volt a domb közepén egy magassági pont. Mi voltunk a farkasok szabad népe, s ez a titkos jelekkel televésett betonkocka volt a gyűlés sziklája, ahol Farkas apó bemutatta a kis Mauglit a Csapatnak: „nézzétek meg jól, farkasok! nézzétek meg jól!”... Társak is akadtak mindig, falusi gyerekek, s ádáz terveket szövögettünk, hogy legyőzzük a Sir Kánt, a rettenetes tigrist, aki egyébként sánta, mert beleugrott egyszer a favágók tüzébe. Mondtuk a mesét, elmondtuk azoknak a gyerekeknek is, akik nem olvasták A dzsungel könyvét, képzeletbeli fáklyát adtunk a „soros" Maugli kezébe, mert Sír Kán, a tigris csak a tüztől fél, a Piros Virágtól. Minden tavaszunk, nyarunk itt telt. Itt éltük a farkasok szabad életét. Nagyapám néha feljött, barlangot ásott nekünk, befedte lombbal, su- háng akáccal, s amikor ment lefelé a dombon — vállán az ásó —, kikandikáltunk az ágak között, s lélegzetvisszafojtva mondtuk: pszt! ember. Ott megy az ember. Négyéves volt a lányom, amikor kivittem egyszer a remészbe. Kakaóval, s kalácscsal várt bennünket Manci néném, leültünk a vastag falú, hűvös lakásban, pihenni a hosszú gyaloglás után, amikor megszólalt a gyermek. — Mikor megyünk ki már a földi tájakra? — Mit beszél ez a gyerek? — kérdezte a feleségem. — Miféle földi tájakra menne? — Azt mondtam neki otthon, hogy majd megnézzük a földeket is. Ezt színezte „földi tájakká” magában, s milyen szépen. Mint egy fantasztikus regényben. — Tudod-e még az utat oda? — mosolygott néném. — Mert megvan, s a Gyűlés Sziklája is ott van a helyén, a múltkor mértek rajta valamit a téesz emberei. Gyümölcsöst telepítettek. — No, akkor menjünk — mondtam, s elindultunk a ház mögött az úton. A Temész mögötti földeken fiatal őszibarackfák álltak, talpig virágban. — Ez a földi táj? — kérdezte kislányom. — Gyönyörű — lelkendezett és leszaladt a domboldalon, a guggoló fák közé. Ott álltak egymás mellett a gyermek és a kis barackfa, lányokhoz illő rózsaszín ruhában. — Ki a nagyobb? — Hát a fa — mondtam —, ha nem haragszol. — Nem haragszom. Növök inkább neked. S most, ahogy ezt írom, eszembe jut a Népszabadság múlt vasárnapi cikke. Arról szól. hogy Amerikában bemutattak egy filmet: mi lesz az atomrobbanás után? Ez a film állítólag úgy megrázta az embereket, hogy tiltakozó leveleket írtak az elnöknek, s mellékelték hozzá gyermekeik fényképét. En ennek a kis barackfának a képét is elküldeném, mert „egyszeri és megismételhetetlen" ő is, akár az emberek. ★ Ahogy jöttünk fölfelé az úton, rámköszöntek sokan. Furcsa nevű emberek élnek itt. Havacs, Hanyicska... Honnan sodorta őket ide a változó történelmi széljárás? És engem honnan? „Anyám kun volt" — mondogatom magamban József Attila sorait —, „az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az." Az én apám szerb volt. (Makovics.) Az anyám félig székely, félig erdélyi szász. (Vagy talán egészen az?) Feleségem kun parasztivadék, jász, vagy ahogy arrafelé mondják: fehér kun. Ki vagy te, kislányom? Hát te most már ki vagy? Milyen kicsi lett ez a domb is. A régi hatalmas dzsungel hogy összezsugorodott. Milyen rövid az út is a Gyűlés Sziklájáig. Kislányom fölkapaszkodik rá, fogom a kezét, a bokrok közt kilátni a „földi tájakra”, s most így visz- szagondolva is, a torkom elszorul. Kiáltani szeretnék, mint régen, s mint Farkas apó a szioni völgy fölött: — Nézzétek meg jól farkasok! Nézzétek meg jól! Itt van ő! Megérhetné a jövő évezredet is, és bár ilyen kicsinyen, s ebben a rózsaszín ruhában nem elég félelmetes ahhoz, hogy a sánta Sir Kán visszariadjon tőle, de az ő kezében van a tűz. A Piros Viráa. Á kultúra rentabilitása A fenti cím azt a kérdést rejti magában, hogy kifizetődő-e a kultúra. Látszólag nem, vagy csak abban az esetben, ha a kultúrát úgy kezeljük, mint bármely más terméket, árut, ami a piac törvényeinek van alávetve. Miért nem fizetődik ki a kultúra az első megközelítésben? A kulturális beruházások semmiképpen sem olcsók. Nem olcsók, hiszen ahhoz, hogy egy iskolát vagy egy művelődési házat, vagy akár egy színházat felépítsünk, meglehetősen nagy anyagi eszközöket és nagy építési kapacitást kell lekötni. Persze mindenki tudja, hogy beruházásokra, sőt költséges beruházásokra is szükség van. Az alapvető közgazdasági meggondolás a beruházások esetében azonban az — s így is számítják a beruházások értékét —, mennyi a beruházott pénzösszeg megtérülési ideje. Nos, a kultúra ebből a szempontból rossz helyzetben van. Szinte teljesen kiszámíthatatlan a kultúra visszatérülése. Egy múzeum alapítása és fenntartása valóban sokba kerül, a múzeum látogatási díja formális összeg, ezen az alapon egyáltalán nem lehet lemérni egy-egy kiállítás társadalmi és kulturális hatását. A fentebbi okok, melyekhez még jó néhányat hozzáfűzhetnénk, s a példákat is szaporíthatnánk, közgazdasági értelemben szinte kilátástalanná teszik a kultúra helyzetét. O lyan országban, ahol a pénznek és a termékek árujellegének átfogó szerepe van, a kultúra kétségtelenül drága. Egy sor területen alá van vetve a piaci törvényszerűségeknek. Ezért kerülnek sokba a polgári országokban a színházjegyek, a mozijegyek stb. De még ezekben az országokban is felismerték azt, hogy a kultúrának nem szabad minden területét és teljesítményét a közgazdasági hatóerőknek alárendelni. Nincs olyan polgári állam, ahol az állami oktatásnak ne lenne jelentősége. Sőt maga az egyház is — mégpedig különböző egyházak — felismerték, hogy az oktatást — s helyenként a kultúra értékeit is — részlegesen ki kell vonni a gazdasági törvényszerűségek hatóköréből. Az egyházi iskolák, az egyházi gyűjtemények éppen ezért tőkeátcsoportosítások és alapítványok révén tudnak működni, s néha magasabb színvonalon, mint a hasonló polgári állami intézmények. D e ezen túlmenően a kultúra különböző területeinek viszonylagos függetlenítését a gazdasági törvényektől úgy oldották meg, hogy részben az állami költségvetés támogat bizonyos kulturális intézményeket (elsősorban múzeumokat és egyes színházakat), részben pedig főként a tudományos tanulmányok területén a különböző alapítványok biztosítják azt, hogy a kultúra az ökonómiai törvényszerűségeken belül mégis viszonylagos függetlenséget élvezhessen. Mindebből az következik, hogy az az elv, mely szerint a kultúra minden tekintetben támogatandó össztársadalmi érdek — végső soron helyes. Ez nem jelenti azt, hogy a kultúra teljesen független lenne a gazdaságtól. A kultúra előállításának és terjesztésének megvannak a gazdasági feltételei és együtthatói Igaz, hogy az író munkája nem áru. De az író is a piacról él. Másfelől pedig a könyv- előállításának költségei gazdasági tényezőktől és gazdasági szituációtól függenek. Egy színdarab előadása viszonylag független a gazdaságtól tartalmi tekintetben, de a színház fenntartása, valamint a színészek és a közreműködők fizetése már gazdasági kérdés. Nincs és nem is lehet olyan kulturális terület, amelynek ne lennének meg a gazdasági szabályozói, de a kultúra maga viszonylagos függetlenséget kell hogy élvezzen a gazdasági törvény- szerűségeken belül. S itt vetődik fel, hogy ez a különleges helyzet rentábilissá teszi-e a kultúrát. Tudniillik a kultúra nem olyan dolgokban viszi előre a társadalmat, ami mindenképpen mérhető. Mert az még mérhető, hogy az iskolázatlanság mennyire függ össze a bűnözéssel, mennyire visz közel a garázdasághoz, illetve menynyire teszi nehézzé a kulturáltabb munkafolyamatok bevezetését. De az már nem mérhető, hogy ha az emberek magánbeszélgetéseikben az új kulturális eseményekről folytatnak eszmecserét, akkor ez mennyivel hasznosabb, mennyivel teszi kulturáltabbá a munkát, finomabbá a társadalmi együttélést, a családi életet, mintha az emberek közötti kommunikáció lehetősége a legdurvább és a- legprimitívebb kérdésekre koncentrálódna. S ebben az értelemben hosszú távon a kultúra nagyon is kifizetődő. S az a társadalom, amelyik valóban emberi célokat akar követni, erről — tehát a kultúra alig érzékelhető, de ugyanakkor mélyen tartalmi hasznáról — nem mondhat le. Hermann István Három grácia REKASSY CSABA GRAFIKÁJA KM hétvégi melléklet MESTEREK ÜZENETE 1983. december 10. ^
