Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
1983. december 31. Q Q márkán év, oly sokat fáradtunk, sttiink, arattunk. g Magyarország testén, nk minden csendes estén. > mező, s kertjeinket, •ajtói megőrizett minket. ... stb. allgatása után haza- íaltájt megkezdtük a ri nép nyelvében a kolompját jelenti a npokkal, karikás os- eltük fel magunkat, nát üthessünk, ahogy A gazdák udvarában abad-é a gulyát megérdemeltük, még na- mk, ettünk-ittunk a illtunk.” ban békésen megfér, tikus, zajkeltő, a go- ző motívum a kereszhogy ki mit csinál új ismétlődni év közben ik, hogy békességben ott kukoricát esznek, itt káposztát, bélés ré- í legyen. A „siker” ér- lekvésnek, jóslásnak ipii”, kezdetvarázslás, inál új év napján, azt tendőben is. Az egész- :, jó kedvnek, derűnek v napján az időjárást ös, hogy az új eszten- >álni. Népünk időjósló elemre méltóak, mivel ázados megfigyelése-. yugosznak. ipjához fűződő szoká- ézésének jegyében, az énységében zajlik, az i fogyó időben, immá- t 1691 óta, amikor is végérvényesen január :i évkezdet napjául. Farkas József A verssel élni kell Havat vár a decemberi táj. Kihalt az országút, csak egy kis fekete kendős öregasszony araszol a kötélnyi betonon. Feje fölött összeborulnak a fák, a kövér felhők már-már a vék- nyabb ágakat súrolják. Az úton fácán szalad át, és sötéten hallgat az erdő. Messze van Bakta, s még messzebb Flóra-tanya, ahol útra kélt a nénike. Itt a kanyarban letér a kőről, kicsit megpihen, s neki indul a dombnak, fel a temetőhöz. Az urához jött, itt pihen már lassan húsz esztendeje. — Ti is elmentetek a fagy- gyal? — simogatja tekintetével a kókadt virágokat, s a fejfához fordítja arcát: — Győrfi Bertalan ... Győrfi Bertalan de régen elmentél — ingatja csendesen a fejét, és a szomszéd bokor ágait hajtogatja. Seprűt, gereblyét húz ki az avar alól, tisztítani kezdi embere sírját. A környéken sehol egy lélek, csak mi ketten hajladozunk itt fent, a magas dombon. — Bizony látja, ennyi az élet — sepri a hantról a kevéske levelet. — Alig múlt hatvan, s máris a földbe kívánkozott a teste. A lelke meg fel a mennybe, mert jó ember volt... Istenem, pedig mennyit szenvedtünk ... ! — Mariska néném hány éves? —_Én lelkem, már betöltöttem a nyolcvanat. — Egyedül lakik? — Egyedül, de nem magamban. Nyolc gyermeket neveltünk mi fel, három ma is itt lakik Flórán. Bizony, egy fiú, meg két lány. Persze már családosok, de nem zárjuk mi kulcsra az ajtót. — Itt nőttek fel a tanyán? — Hát hol nőttek volna! Félig még én is, dohányosok voltunk, úgy tízéves lehettem, mikor Székelyből ideköltözött a család. Milyen a szegény ember? Vándorol, a másik helyen hátha jobbra fordul a sorsa. — Jobbra fordult? — Ó, egyformák az urak mindenütt. — Dohányos volt Győrfi Bertalan is? — Hát persze. Guba a gubához ... — Kinél szolgáltak? — Mándy Tibor méltóságos úrnál. Az ő cselédje volt akkor a tanyán mindenki. Cselédház, közös pitvar ... Ó, jobb arról nem beszélni. Lent az aljban száraz kukoricaszárat zörget a szél, bor- zonganak a fák. — Mikor fordult jobbra az életük? — A háború után. A földosztáskor kaptunk tíz holdat, meg addigra már mi is összekapartunk kettőt... jobbacskán kezdtünk élni. — Áll még a cselédházakból néhány? Legyint. Egyetlen, de arra sem ismernének rá a régi lakói. De Győrfi Bertalan sem az öreg tanyára! Új házak mindenütt, s köves út, egészen be Baktáig. — Még a temetőt is a demokráciától kaptuk — egyenesedik fel, s szaporán bólogat. — Mert addig á másik faluban, Kántorjánosiban temettünk. Keresztül az erdőn, a homokon. Most meg még a pap is a helyünkbe jön. Minden vasárnap, délután háromkor, fent a régi magtárban gyülekezünk. — Mit kérnek imájukban? — Mit? — szalad ezernyi ráncba homloka. — Békességet lelkem, békességet. Itt a földön, s azonképp a mennyekben is. Adassék ... adassék. Balogh Géza Amikor először találkoztam vele, verset mondott valami ünnepségen. Amikor nagyon sokadszor találkoztam vele, állást adott éppen egy „nehéz emberként” nyilvántartott népművelőnek. Minden posztot végigjárt ezen a sem anyagilag, sem egzisztenciálisan nem túl gyümölcsöző pályán. Volt hajógyári kultúrházvezető, volt a Népművelési Intézet munkatársa, megyei művészeti főelőadó, városi művelődési központ igazgató, majd az összevonás után megint főmunkatárs, előbb a megyei és városi művelődési központban, most pedig az SZMT művelődési házában. És akkor a társadalmi megbízatásokról nem is beszéltünk. — Volt úgy, hogy tizenkét levelet adtam fel egy napon, lemondva bennük az évek folyamán nyakamra halmozódott funkciókat. — Kérem, mentsenek fel ez, az, s amaz alól, mert nem lehet, hogy ennyi fontos dologban egy ember helyt tudjon állni. A puszta megjelenés, a „részvétel” pedig nem kenyerem. Így aztán csak egy maradt. A legfontosabb, a szép vers megszerettetése, minden lehetséges módon. Mert a verset nem elég olvasni, bár felejthetetlen pillanatokat élhetünk át saját megszokott karosszékünkben is, és a „nagy kalandért” nem kell feltétlenül megmásznunk a Himaláját. Elég hozzá egy jó vers. Ám a verssel élni kell, mint a kenyérrel. Meg kell szegni, s szétosztani. Mert közösségi műfaj, közösségben születik, oda is kell visszatérnie. Mondjunk hát verseket, hacsak dünnyögve, dúdolva is. Tóth Lászlót később is, többször is hallottam verset mondani, most néhány hete mégsem ezért kapta meg a Radnóti Irodalmi Társaság díszes oklevelét és plakettjét, hanem azért a szervező munkáért, amit évtizedek óta végez a közösségek létrehozásáért, ahol „élni tudnak a verssel”. Az általa kezdeményezett versmondó műhelyből Ki mit tudósok kerültek ki, a Pedagógus Vers- és Prózamondó Pódium az ő „keze nyomán” válik immár országos mozgalommá. ■— A vers érzelmileg nagyon keményen igénybe veszi az embert. Az érzelmi azonosulás akkor is bekövetkezik, ba nem tudatosul. Meg V __________-________ aztán, mi verskedvelők különös emberek vagyunk. Mi „félszavakból is értjük egymást”. Ha én azt mondom: „a nyár heves”, te azt, hogy „a kasza egyenes”. Ha én azt mondom: tűz, te azt mondod: Nagy László, s tudom, hogy nem a szomszéd bádogosra gondolsz, akinek a cégtábláján is ez a név virít. Ezért nem mindegy, hogy .„Hányas vagy?”, ha pedagógus pályára sodort a sors, s hogy megértjük-e egymást a költészet „félszavaiból”. A díszes oklevél szövege, — melyet Győrben adott át Tóth Lászlónak a Radnóti Társaság —, így szól: „Az irodalmi színpadi mozgalomért, a' leinőtt versmondás területén végzett két évtizedes munkáért.” — A Pedagógus Vers- és Prózamondó Pódium, melyet 84-ben az ötödik alkalommal rendezünk Nyíregyházán, csak a jéghegy vízből kilátszó csúcsa. A mélyben egy széles körű pedagógus versmondó és nyelvművelő mozgalom húzódik, és ez a lényeg. Nem az irodalmi körök avantgárd színpadi kísérletei érdekelnek engem; a művelés, a szó igazi értelmében. Az anyanyelv és a versek segítségével, a lélek művelése. Akinek legkedvesebb verse Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok, az nem fog engem hátbalőni a barikádokon sem. Ezt persze képletesen mondtam. Jelenlegi beosztásában a munkahelyi művelődést, a munkásfiatalok irodalmi nevelését bízták rá. Hisszük, hogy jó kezekben van. Mester Attila ________________J Melegítsek enni? Zésőbb ... Van hús. A csirkeaprólék ■gmaradt. Kiszedtük a zú- neg a májat egy tálra, de tettük jel. Elfelejtettük, inknek teszek majd belőMaga is mindent Erzsibe te. Van azoknak. Adtunk eleget! , veszekedés újra ott gug- közöttük, de nem mert yenesedni a szokott módVan mindnek. Az a jó, j van. A pap is mondta, y öt gyereket neveltünk jel ien... z ember megint töltött, jb magának, aztán az asz- ynak is. Az asszony a székit tetejéről levette a zúzás t. Púpozva volt a tál.- Kell?- Harapok. .enyeret és sót hozott az :ony. Az ember közben, k úgy pohár nélkül megnéz- nég az üveget.- Fel kell takarítani az ud- t — mondta az asszony. ’- Láttam. Majd délelőtt, bb elmegyek, behozom azt zénát, ami még maradt. Még ön az idő ...- Legalább nem lesz útban, ik lábatiankodna itt nekem, ilékszik? — Lágyult a hang- akkor is elment. Jókor igei... — Akkor napszámba mentem. A zsidó bérlőhöz, az megfizette a vasárnapot. Csúfoltak volna, ha kések, pedig, de maradtam volna! — Vénember, de nem nyugszik! — pirult az öregasszony, mert neki is eszébe jutott az ötven év előtti reggel, és ők nem szoktak ilyennel tréfálni soha. Akkor délelőtt sorra átjöttek a lány- barátnők, mind azt mondta, hogy segíteni jön, de a kíváncsiság csiklandozta őket. A tálon rendezni kezdte a májakat. Kiválogatta és fordította a tálat az ember elé. Közben bekapott egyet, ötven éve kialakult szokás volt, hogy mindig az ember ette a májat, ö a zúzát, mert azt nem szerette senki. ö se, de a csirke kaparója is neki jutott meg a feje. Az anyja tanította még lánykorában, hogy akkor okos az asz- szony ha íziket hagy a tányéron. Amit a másik bekap belőle azt szereti, azt kell neki adni azontúl. Az öregember jélvezettel sózta a zúzát. Gyerekként, de még legénykorában az volt a része otthon. Fiatal házasként aztán rájött, hogy az asszony mindig meghagyja a májat, de bekapja a zúzát, ha a tányéron van belőle. Hamar elmúltak ezek a bohókás játékok, már az első gyerek születésekor, de addigra szokás lett belőle. Sózta hát most a zúzát és ette nagy élvezettel. — Bontok sört — mondta. Később le-lecsipett a májból az asszony, de azt meg a gyerekek szájába dugta. Most szinte olvadt a nyelvén a puhára főtt kacsamáj. A sörért se szólt. Kívánta. — Berti azt mondta, hogy tud két jó malacot. Délután lemegyek és megnézem. — Az ember újra zúzát vett ki. — Van itt még máj — rezzent kis bűntudattal az asz- szony, mert rádöbbent, hogy megtörte a szokást. — Nem szeretem. — Nem? — Soha nem szerettem. Anyám mindig a zúzáját adta, de a májat maga meghagyta mindig... — Maga hagyta meg a zúzát ... Ültek. Most nem néztek egymásra. Nagysokára kérdezte meg az asszony: — És a fejét? — Azt is. A velőt belőle. wrallgattak. ötven után elég, ff ha a szükségeset beszéli meg az ember. A szükségeshez meg kevés szó élég. Az asszony lesöpörte a morzsát, az ember is felállt. Készülnie kellett, mert felleges volt az ég, és bűn lett volna, ha a rossz idő kint éri azt a kicsi szénát. Á téli tárlaton láttuk Tilless Béla: PENTATON Gál Ludmilla: Cím nélkül Tóth Sándor: Nóra (Jávor László felv.) Bartha Gábor
