Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
1983. december 24. o B eismerem természetes elfogultságomat szülőföldem iránt és szándékoltan igyekszem felülemelkedni érzelmeimen. Ezzel a tárgyilagossággal állítom, hogy aligha volt megyének, helységnek, tanyának lakosa, akinek annyi szenvedéssel kellett a legkisebb előremozdulását is megharcolnia, mint éppen a tájék emberének. Mennyi belső kínlódással kellett legyűrnie kisebbrendűségi érzetét másokkal szemben és bizonyítania, hogy túljutott az önhibáján kívüli elmaradottságokon. Ez vonatkozik a nyíregyházi emberre is. Mindig is elválaszthatatlanul értve őbenne a tanyabokrok tirpákját, aki már több, mint kétszáz éve él együtt a tiszántúli magyarsággal, s aki ma ott lehet minden megkülönböztetés nélkül a megye, a város egész társadalmi, gazdasági kultúrájában, szellemiségében. Nem különállóan, hanem együttélően és együtt-tevően a nemzet, a szocializmus ügyéért. Nem felejtve azt, hogy mennyit haladt kétszáz éven keresztül összeszorított fogakkal, tántoríthatatlan elszánással, küzdő türelemmel. Valószínűleg ezért találták ki a néveredet kutatói közül a tudományosan lazább, de fantáziában bővebb tehetsé- gűek azt a tetszetős, sőt romantikus magyarázatot, miszerint a „tirpák” a szlovákban „tűrő”-t, ;,szenvedő”-t jelentene és ezt a tanyavilág népe maga adta volna magának. Sem az anyai szlovák, sem a szlovák-tirpák nyelvjárás nem ismer ilyen dever- bális, verbumból, azaz igéből való névszóképzést. Másrészt az ország-és szomszédságának sok más Vidékén ez valami gúnynév volt, amivel leginkább a kevert nyelvűeket szólították. Vagy az olyanokat, akik sem ezt, sem azt nem mondták jól. Nemcsak Békésben, Szabolcsban, hanem Nógrádban, Pest környékén, a régi Sárosban, Gö- mörben és máshol. Petrikovics János szarvasi csizmadiamester, akit gróf Károlyi Ferenc, a kor egyik legemberségesebb földesura arra biztatott, hozzon a Nyírbe telepeseket, nem kizárólag Békésben toborzott válalko- zó kedvű szlovák gazdákat az' 1750-es évek elején, hanem gömöri, nógrádi, zólyomi szlovák evangélikusokat szintén. Az ottani nyelvjárást, sőt a környék néhány íáíuját is „tirpák”-nak nevezték, majd az új nyíri honban az onnan jöttékét a békési származásnak csúfolták ezzel a szóval egymás között. Ezt átvette a magyarság, akik nem tudván e belső szokásokról, minden szlovák jövevényt így kezdett nevezni. A fricskaszóból végül egységes népnév nemesedett, amit ma büszkén lehet vállalni. Én is mondom magamról, mondhatják olyan nyíregyháziak is, akiknek egyébként semmi szlovák kötésük nincs. Nem valami particuláris különállás, mucsaji kuglihősködés okán, hanem mert úgy érezzük, bárhol élünk is manapság, a nemzethez való tartozás szövedékében a legszebben azok a szálak élnek, amelyek a szülőföld, történetesen a nyíri táj, a nyíregyházi föld pasztelszíneit viselik. Hogy lehetne a hazát szeretni, ha nem becsülném annak a háznak a testi, lelki tarisznyáját, amellyel az útnak indított? A vadastanyait, ahol születtem, a Salamon- bokorit, ahol megnőttem, a felsőpázsitit, aminek a helyén most a gumigyár számomra nemcsak egy üzem, hanem az én belső emlékművem is. Terjesztem is magamról, hogy tirpák vagyok. Már majdnem misztikusan hiszem — de ebben a hitben végigtapasztalt gondolat erősít —, hogy miként az egész megye századokon keresztül talpon maradó szegény és dolgos népe, ugyanígy a tirpák sem volt hátuljáró és emberileg elmaradott. Közülük sokan voltak elesettek, az igen. Gyermekkorom világából is elősejle- nek szomorú gonoszságok, mezítlábas' szegénység, tavasszal vadsóska kihajtására váró éhes gyerekcsapat, kisiskolások, akik a téli fagyok idején felváltva jártak iskolába, kivárva, mikor ki húzhatta fel a család apróhadának egyetlen csizmáját. De emlékszem a téli estékre is, amikor a rektorral összebújva gyümölcsfaültetésről, metszésről, zöldtrágyázásról, vetésforgóról beszéltek a gazdák és még verseket is olvastak hangosan, máskor meg a történelemről vitatkoztak, hogy miért volt jobb és fontosabb ember Kossuth Lajos, mint Ferenc Jóska. Törték magukat, de mégis apadt a tehetősebbek száma, a harmincas években már az általános elszegényedés volt a jellemző, a tiyepöfe^er tirpák közül alig 5—600-nak volt az ősi hagyomány szerint nádfedeles városi háza is a beköltöző öregek számára. Or /osságnak sem „tári” szereket használtak, hanem a mamka tudományától kerestek jobbulást, a rossz fogakat pedig egyszerűen lapos fogóval rántotta ki az ebben gyakorlott gazda egy vízzel telt cseréptál felett. Gyomorfájásra folyófű, kisnapoliou- ka szolgált. A szegények ebből levest is forraltak, ami csípősen savanyú volt, ezért is nevezik a tanyákban a savanyú levest szintén kisna- polioukának. Fejfájás ellen kakukkfű főzete járta, a teáját itták és borogattak vele, de mert az illata finom volt, a lányok kakukkfüves vízben mosakodtak, ebben áztatták fehérneműjüket. Gyerekágyas fájdalomra használt a tarlófű, az ihlic, aminek gyökerét ínséges időben ételnek főzték. Ilyen talpraesett volt az ember ezen a tájon. Még a füvet is sokféle módon hasznosította. A földbe ásott gabonaverembe, ha üres volt, nyulakat fogtak. Bármi sokat szenvedett is a nyíri ember, bármennyire pusztította a nyomorúság, a háború, az adó, a külső ellenség, a belső labanc, éhezés, tüdőbaj, földes ház, homokba ásott burgyé, füstös pitar, mezei kút, bármennyire sok bajt hozott rájuk a sztriga, a félelem boszorkánya, ezek az emberek állva maradtak. Hiába tépte őket sok minden rossz, az ember históriája mégsem a sorozatos kudarcok, hanem a szakadatlan újrakezdések történelme. Ez nagyon fontos hagyomány a jelen idők számára, különösen, amikor többé nem izzasztó gürcölésre van szükség, hanem okos, tisztességes, ügyes életre valóságra, Arra a .komolyságra, amelyik nemcsak azt teszi, amit kiszabtak rá, hanem mindent, amire csak lehetőség nyílik. Arra a tehetségre, amelyik nemcsak magát juttatja feljebb, hanem aminek környezetében mások is többek lesznek valamivel. Ilyen és más hasonló parancsolatokat üzennek nekem a nyíregyházi föld emberei, akik között életem javát tölthettem szép ajándékként. Ök mindig bizakodóak és ugyanakkor nagy realisták voltak. Amint magam elé vetítem a régi tanyai karácsonyi napokat, most veszem észre igazán, hogy milyen mély emberség és menynyi praktikum fonódott ösz- sze az ünnepi szokások méltóságával, szépségével. A vi- lijára, karácsony estéjére készülve egész nap szaporák voltunk, rendezkedtünk, takarítottunk, sütöttünk, főztünk, munkára fogva minden gyerek és felnőtt. De enni egész nap nem lehetett, az öregek azzal csitították az éhes apróbbakat, hogy ilyenkor az angyalok sem falatoznak. Az udvart, a szilváskertet, a csűrt, a garádot, a szobát, a pitart, a kamrát, az istállót, a tyúkólat, a disznóólát mind kitakarítottuk, hogy ha égi látogató jönne, tiszta hajlékot találjon. A szobába szalmát hintettünk, mert a kisded azon született, másrészt a szalmának gonoszrontó, rosszat űző ereje volt. Karácsony után nem is dobáltuk ki, hanem eltettük beteg jószág alá való alomnak, férges gyümölcsfa derekára kötélnek, kotló alá, hogy mind erős csirke bújjék ki a tojásokból. Az ablak alá kicsiny fa került, ha jutott rá pénz, vagy valami zöld ágacska. Rá begöngyölt kockacukor, három vagy négy, ahány gyerek volt, színes szalagból, cikóriapapírból ragasztott láncocska, dió vagy alma és még gyertya is. Az asztalra fehér szőttest terítettünk, alája ásót, kapát, ekevast raktunk, hogy a termésnek is megjöjjön a kedve az elkövetkező évben. Az abroszon a karácsonyi étel. Sült kolbász és mákosmézes bobajka. Utoljára mindenki vehetett egy szem diót a szakajtóból, feltörtük és a dióbél szüléből, állapotából kijósolhattuk a szerencsét, vagy a bánatot. Az ételmorzsákat reggel az aprójószág kapta, de a gazdának kellett kiszórni, a lába között hátrafelé suhintva és közben mondani: tyúk is tojásból, én is tojásból. Ezen az estén a jószágok szintén bőven kaptak ennivalót, hogy ők is érezzék, nem akármilyen ünnep ez. Előkerült a Tranoszciusz, abból énekeltünk, aztán szöktünk kántál- ni kalácsért, fillérért. De olyanra is emlékszem, hogy valaki denaturát ivott karácsonykor és megfagyott a hófúvásban. Reggel a Simapusztáról érkező katolikus betlehemesek találták meg. A z öröm tehát karácsonykor sem lehet teljes, de amint visszagondolok a tirpák ember életére, nem is kergette ő a sohase volt, se- holse lehet ilianékony boldogságot. Akkor volt igazán elégedett, ha értelme volt ‘ a fáradozásának, a küzdésének. Gondolom, ezt a józanságot a mai ember is bátran elfogadhatja magáénak, akár karácsonyi jókívánságként is. Ha élne, most — december 24-én — lenne 59 éves Váci Mihály, megyénk nagy költőszülötte, a magyar közéleti líra kiemelkedő egyénisége, aki rajongásig szerette szőke városát, Nyíregyházát és a tanyavilág dolgos népét. Ebből az alkalomból közöljük a költő néhány szép alkotását. ...szétszóródni vágytam én is... Ily messziről jövök... Ki tudja honnan jön a gyalogút baktató szorgalommal araszolva a fordulókat honnan ered a sokszor évszázados csapás a faluk között s a hegyek szívdobogásán át hallgatózva tapogató kis gyalogút ó hol van az égi spulni amelyről legombolyítják az ösvény véget nem érő lenge szálát hol van. Ily messziről jövök ki tudja hol vai ó hol van az első pofon a nagyapám elnyomorított arcán hol van az a görnyedt roppanás és velőtrázó gerinctörés amely az alsó ajkakba rágva elhalt mikor a báró úrnak kezet csókolt a vasvillát ganéjba szúrva a kocsis ki tudja hol van a rühes lovaknak pálló istállója, ahol a nagyapám a gennyes bőrű lovak sebét vakarászta káromkodva és sírva, míg a kancák röhögve ordítottak a kínoktól véresre dörgölve fetrangtek a koszos almon s ő tejbé tört rézgálic kék porával kente be testét mert a rút ragályt elkapta hol-van a rürmél jobban viszkető nyomorúság lassú tetűcsapatja amely a szegények ruhakorcába mászott s ölelés közben is szétrágta angyalt-szorító mozdulataikat. Mert onnan jövök én mert onnan árad az én árvíz-sodrású haragom ó onnan jövök én az első pofonok elfojtott káromkodások hegysúlya alól e fényes síkon messzire hömpölygő szerelmemet a múlt hegyvonulata keserű források ízeivel itatja. Száraz kenyérben nyiszogó kés-élen villantak fel az én első tűnődéseim a csurdogáló híg krumplilevesek csókolták ajkamra ezt a szomjúságot s a szegények megbékélt ritka ölelését elciripelő szalmazsákok szalmái hangolgatták először lelkem citerahúrjait. Nyugalmas táj! Szülőföldem! Nyírség homokja! Peregtél omló halmokon. Ha felvert is a szél, szétszórva szitált le fáradt alkonyon. De jó parasztok magot szórtak, s oltottak lágy vesszőt is ott, s összekulcsolt ujjakként fognak dűlőutak s hús pázsitok. Így szétszóródni vágytam én is. Felemelt már sóhajnyi szél is. Szárny nem emelt, súly nem kötött. De kis ágak, gyökerek, magvak, lassan bennem is megfogannak, s nyugalmas .újként zsendülök. KM ÜNNEPI MELLÉKLET
