Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

1983. december 24. A KERTEK ALJÁRA SZORULT A BÚ... ünnep a Béke úton Részlet a november 16-án megtartott év végi beszámoló taggyűlés jegyzőkönyvéből: „Mint nyugdíjas, a részemre adott megbí­zatást igyekeztem megfelelően elvégezni. Mint pártcsoportbizalmi rendszeresen tartot­tam a kapcsolatot csoportom tagjaival... Szeretném azt is bejelenteni: ez év decem­ber 14-én lesz házasságom 50. évfordulója.” Talán meglepő dolog ilyen szavakat mon­dani egy taggyűlésen, de Kőrizs Béla tudta, most ünnepelni fog. Ezt tudja meg más is. MEGHlVÖ: „Kőrizs Béla és neje, Kiss Margit 1983. december 17-én, 19 órakor Be- regdaróc, Béke út 12. szám alatti lakásunkon ünnepeljük házasságkötésünk 50. évforduló­ját... Várjuk önt és kedves családját." Előkészületek. A termelőszövetkezet veze­tői Kőrizs Bélát december 14-én meglátogat­ták. Talpig kormosán találták. Sparheltek, kályhák kipucolva. Az ünnepségre szánt bor megkóstolva. December 15. A megyéből érkező látogatókat egy határozatlan tekin­tetű kölyökkutya megugatta. Egy kis össze­visszaság. A nagy szobából már kihordták a tősgyökeres bútorokat, helyükre kecskelá­bú asztalok, lócák kerültek. Jó nagy szoba, sok embernek lesz hely. Az ünnepségre szánt bor ismét megkóstolva. December 16. Haj­nali mozgás és végtelen visítás. Három hí­zott disznó kiadta a lelkét. Sok ember, sok asszony, rokonok, szomszédok. Sütés és fő­zés. Az ünnepi bor ismételten megkóstolva. Nagyon jó bor. És végül a lakodalom, az aranylakodalom napja, december 17 ... Egy nagy életű, szép és keserű, víg és szo­morú életű emberpár néz régi önmagára, csa­ládjára, a világra. Beszéljenek! És ha tény­leg beszélnének? Ott, a lakodalmon Kőrizs Béla talán azt mondaná: — Az én apám akkor, amikor már legény­ember lettem, a beregdaróci Hangya szövet­kezetben dolgozott. Segédkeztem mellette, viszont ott szemben volt egy ház, a házban egy lány. De sokat néztem! Ö meg vissza. — Az én édesapám — mondaná Margit nénit ha mondaná — odamaradt az első vi­lágháborúban. Szegény édesanyám is hamar elment. Négyen maradtunk árván. De meg­voltunk magunknak. Volt egy kis föld, úgy- ahogyan gazdálkodtunk. Akkor aztán mégis­mertem a férjem. így kezdődött ez 33- ban ... A feleséggel három hold föld, a férjjel egy kis fekete ló, egy hegedű és a mindenre kész akarat ment a házasságba. Ha most lenne ember a rokonságban arra, hogy csa­ládfát rajzoljon, az a fa terebélyes lenne. Született tíz gyermek, él még hat, van 17 unoka és van már két dédunoka. De a lako­dalomban többen vannak. Oldalágról is nagy a rokonság. És szól már a dal, szól már a he­gedű. Mondaná Kőrizs Béla, ha rákérdezné­nek: — Ügy kaptam rá a muzsikára, hogy ami­kor Simon Feri hazajött Amerikából, hozott egy hegedűt. Azt én nagyon megkívántam. Édesanyám három pengőt adott, hárommal adós lettem. Aztán nyaggattuk, nyaggattuk a húrt, mígnem lett belőle muzsika. Muzsi­kált a testvérem is, aztán a Kelemen Jóska, a Skóra Pali. Hívták a csapatot lakodalom­ba. A saját esküvőmön is én muzsikáltam .. . — Az már igaz — mondaná Margit néni, ha mondaná —, szeretett a férjem hegedül­ni. Ment a lakodalomba és hazajött lefeküd­ni. Én meg mentem aratni. Ilyen az asszo­nyok, az anyák sorsa. — No-no — ellenkezne Béla bácsi —, hát nem voltam én jó kubikosnak is? Egy pen­gő 60 fillér volt a napszámom, megmondaná Horváth mérnök, aki előmunkásnak tett meg. Hát nem ragasztottam a három kisholdhoz ötöt...? Csináltam én mindent, mindent, amihez ember kellett... — Ez is igaz. Ezermester, mindenhez ért. Kovács, bádogos, suszter, még fejfafaragó is. — Miért kell ezt most ide hozni? — A fejfát? — Azt. Igaz, faragtam én mindenkinek, az édesanyámnak is. Legutóbb a fiamnak is. Faragtam a fát egész éjjel és sírtam egész éjjel. Nem restellem. — Hát az én sírásaim? — mondhatná Mar­git néni, ha mondaná. — Elvitték katoná­nak, elvitték fogságba és itt maradtam ak­kor hat gyerekkel. Két évig nem írt, nem írhatott. De ha már este nem volt vacsora, lett reggeli,, mert fontam egész éjjel és vit­tem a munkát, hogy legyen tej és legyen ke­nyér. És aggódni érte is. Elmentem én a tu­dós asszonyhoz is, kérdeztem, él-e, van-e a férjem. — Tudós! Jós volt, kártyavető. Ne mondd ezeket... Tart a lakodalom a tizes házban. Tizes ház, mert Oncsa-telepi, nagy családosok, tíz­gyermekesek kapták valamikor. Jókedv, vi­dámság a ház minden szögletében. Utcára, kertek aljára szorul, ami volt, a bú. Hogy az ifjú pár évődik szóban, gondolatban. Ma­gával hozza ezt az öröm, a boldogság. Való­jában komolyan igazán sohasem veszeked­tek. Másra kellett az erő, az akarat. Mert vol­tak dolgok, kicsik is, nagyok is a földön, amelyek kitartást, energiát kívántak. — A háború után, hogy a fogságból haza­jöttem — mondhatná Kőrizs Béla —, akkor sem volt fenékig tejfel az élet. Évekig jár­tam dolgozni a Barabási Állami Gazdaságba, mígnem raciztak. Nem is bántam. Megunja az ember, amikor már két évig jár esőben, sárban, fagyban és hóban hét kilométerre dolgozni. Voltam egyéni gazdálkodó is. Ami­kor olyan idők jártak, hogy nem kellett a föld a közösbe. Aztán mégiscsak szövetkeze­tét szerveztünk. Kilencen indultunk. Szarka Sándor, Unoka Sándor... A többi most nem •jut eszembe. De amikor volt a nagy tsz- szervezés, mentünk, agitáltuk az embereket. Az volt az idő! Volt, aki haragudott rám, volt, aki áldott érte ... — Hát én nem léptem be — mondaná Margit néni, ha mondaná. — Ügy gondol­tam, minek iratkozzak fel. Tövisét vágni? Aztán mégis annyit dolgoztam a tsz földjén, hogy senki más. Négy évig a dohányban. Bi­zony. Éjszaka sütöttem a kenyeret, mostam, aztán ki a határba ... Elteltek az évek. Sok volt a dolgos hétköz­nap és jó Volt minden munkára alkalmas pillanat. Nagy családnak nagy teríték kellett, sok ing, ruha és cipő. — Azért mindig megvolt minden. Egyszer­re 14 inget mostam és az lett volna a baj, ha nem moshatok. Egyszerre mindig renge­teget főztem és az lett volna a baj, ha nem főzhetek. Emlékszem, már nagyok voltak a fiúk, kocsisok voltak és hazajött a két fiú és kérdezték, van-e étel? Mondtam, van, de csak leves, nincs második. Azt mondták, nem baj, kétszer esznek levest és amit másodszor mernek, az lesz a második. Hát így éltünk mi szépen. — És sohasem volt harag, igaz, mama? — Az nem volt. Csak csapás vagy a ház­nál. Mit csináltál a kormozással is?! Egy merő korom lett minden ... Hangos a környék, tart a lakodalom. Tele van a ház emberekkel és csordultig tele az idős pár szíve szeretettel. Szól a hegedű, ko­pott egy jószág, sírnak a húrok és könnyes Kőrizs Béla szeme. Tudnivaló, nagy érzések vihara zúg ott, ott a mellkason belül. Olyan emberpár üli aranyos nászát, aki élt, élni akart, örülni, vigadni szeretett és sírni is tu­dott, ha sírni kellett. Hát megtörtént a nagy nap. A lakásban minden bútor a helyére került. A konyhában Margit néni már a hétköznapra főz és az ezermester Kőrizs Béla ekevasat élez. Fo­gott munka az, a tsz adja és mert ad a tsz javítanivalót, az ember a munkába belefe­ledkezik. — Ez a mi sorsunk — mondaná Kőrizs Béla, ha mondaná. Seres Ernő Decsi Ilona ceruzarajza: Az idő T avaly történt? Tavaly­előtt? Nem tudom. Az is lehet, hogy ko­rábban. Hozzákészültünk a karácsonyfa díszítéséhez. Ügy, mint mindenki más. Belefaragtuk a fát a talpba. Nézegettük és dicsértük is — mert hiszen elnézővé te­szi az embert az öröm — a fa formáját, üde zöldjét. A heverőre kikészítettük a díszeket, az újakat, és per­sze azt is, ami tavalyról, tavalyelőttről, ami a mögöt­tünk már letudott évekből megmaradt. Közöttük csak gyerek és egy felnőtt. Mi mentünk, mert mi voltunk az éppen szülőtlen, Pestre menekített gyerekek. Fe­lejthetetlen a kép. Falakból kibomlott téglák dideregtek, és egy bombával kettészelt házban szemérmetlen kitár­ta magát egy immár örökre ajtótlan szoba. A robbanás szörnyű lehetett, de e hir­telen pusztulásban megma­radt a falon egy kép, ott állt a sarokban a zongora, és az elmúlás ellen gyönyö­rű tiltakozásként a zongo­rán ép maradt egy váza ... messze nézett, de nem az eget kémleltük akkor. Nem­csak én kerestem őt, ő is engem. Egy darab kenyeret, sajthéjat, meg egy fél kon- zervet hagyott nekem az asztalon. Gyönyörű üzenet. Azt jelentette, hogy él a má­sik. Mentem volna a hírrel apámhoz, Pestről az ország másik felére, gyönyörűbb ajándékot még senki sem vitt, és otthon várt rám a bátyám. Soha nem lett vol­na szebb karácsonyunk, de másnap meghalt az apám. Szilánkok egy volt számomra minden toobinél kedvesebb. Nehéz az ilyet megmagyarázni. Valójában megfakult, vala­mikor aranyszínű gömböcs- ke volt az, szó szerint csú­nyácska, az újak, a moder­nebbek között. Korábban is mindig a fa hátához tettük, olyan helyre, ahol nem lát­szik nagyon, ágak rejtekébe, ahol a sejtelmes gyertya­fény még széppé varázsol­ni tudja. Egyszer egy mesz- sze karácsonyon eltört a nyele is, letört a nyaka, de szerető műgonddal — gem­kapocsból — akasztót épí­tettünk neki. Ez volt a leg­régibb dísz a családban, túlélt költözéseket, valami­lyen gyönyörű makacsság­gal túlélt még élettöréseket is. Épen maradt 1956-ban egy súlyosan sebzett budai lakásban, és annak előtte épen úszta meg a háborút is. Mondom, az arany szín megkopott rajta, csúnyács­ka is volt már szegény, de nekem a gyermekkor egy darabja volt, és ha kellett, megverekedtem érte, hogy törten is helye legyen a fán. Történt legutóbb, hogy ki­ejtettem a kezemből. Vég­képp eltörött. Hirtelen ha­ragomban ráléptem, hogy törjön még apróbbra, hogy szilánkját se lássam, aztán hogy ünnepet se rontsak, engedelmesen kiporszívóz­tam a szőnyegbe taposott üvegcserepet. Szilánkok. Mint minden­ki más, idén is készülök a magam karácsonyára. Vet­tünk friss díszeket, nem lesz szegényebb a fa, mint bár­mikor eddig. Mi közöm hát a régi díszekhez? Nos ez az egy, ez az eltörött és elta­posott — túl bizonyos koron hajlamos erre az ember — különös módon holtában is szolgál. Eszembe juttat ka­rácsonyokat, amelyek vol­tak egyszer, és bármennyi­re mattul rajtuk a fény, he­lyük van a mostani kará­csonyokban is. Talán illik ehhez az estéhez, ha a ma örömében keresgélni kezd­jük a régit, és ha régi öröm­ben megtalálni véljük a mát. ★ 1945. Budapest. Vízért mentünk a Rózsadombról le a Lukács-fürdőhöz. Két Valahol a Zivatar és a Zárda utca sarkán, a haj­dani török követség mellett a felnőtt korábban fordult az utcasarokra és a lába előtt felrobbant egy gránát. Mi még lementünk a Lu­kácsig a kannákkal, kér­tünk egy kosarat, megkeres­tük mindazt, ami egy nagy­szerű emberből megmaradt, és hazavittük a kosarat. A kosarat, meg a négy kanna vizet. Karácsony? Mentünk a vízzel és a halottal, és ne­héz, sűrű pelyhekben hullt a hó. Felesleges volt már a víz, és felnőttként tudom, ugyanolyan felesleges, mint minden értelmetlen halál. ★ 1946. Csenger. Karácsony. Sűrű pelyhekben hullt a hó. Édesanyám barna lisztből a tepsiben csodálatos süte­ményt sütött. Mi úgy hív­tuk, mund-fúí,l.j kenyér he­lyett volt ez a kenyér, cso­dálatosabb ízű bármilyen tortaszeletnél. Mi, gyerekek lestük, loptunk a nyers tész­tából is, és képzeletünkben már kenyérízű barlang volt a szánk, de ahogy kisült, ki­tettük hülni egy kicsit a te­raszra. Két percet sem bírt ki a türelmetlenségünk. Akkor kirohantunk, és láss csodát: ellopták a süte­ményt. Örökre tisztelem azt a tolvajt, mert nem vitte el az egészet. Kettétörve minden kenyérrudat, meg­felezte velünk a nyomorú­ságot. Boldog karácsony volt? Persze hogy az. Kenyérízű barlang lett a szánk, és a nem tudom honnan maradt ezüstpapírba csomagoltan fél kockacukrokat is talál­tunk a fán. Akkor még a legfőbb helyen volt az az aranygomb. Majdhogynem világított, mert béke volt már körülöttünk . . . ★ Béke? Azt hiszem, kenyér és kockacukor, talán egy pohárnyi tej íze van ben­nem ennek a szónak. Nem sokkal 1956 karácsonya előtt Budán, abban a súlyosan sérült lakásban a testvére­met kerestem. Ablak nem volt, egv oldalt fal se egé­szen. Az égre látott, aki Pár évvel később egy fa­luban éltem. Akkor már egy lényegesen gazdagabb világ­ban. És karácsony este előtt megindultak a szekerek sárga homokért. A frissen locsolt földes padlókat szór­ták fel akkor ünnephez il­lő sárga homokkal. Menték a szekerek, és az emberek köszöntek egymásnak, aho­gyan az mindig illik. Aztán este lett és akkor megint benépesedett az utca. A vi- lija előtti estén zsákokkal indultak az emberek, min­denki tudta, hogy hova megy a másik, de az embe­rek nem köszöntek egymás­nak, mert ilyenkor lopták a lucfenyőket. Akkor már elfelejtettük, vagy legalább­is felejteni kezdtük az ezüstpapírba csomagolt fél kockacukrokat. Gyúrótáblá­kon formázták az asszonyi kezek, munka gyötörte, de simogatni is tudó tenyerek. És tiudom, hogy milyen bol­dog volt akkor a gyerek, ha két vanília- után egy csoko­ládéízű cukrot talált, mert volt már gyártott cukor is a fán. ★ Felporszívóztam a sző­nyegbe taposott üvegcsere­pet. Gyertyagyújtáskor már emlékezni sem fogok rá, de lám, mégis hálás vagyok annak a színehagyott üveg­gömbnek. Gazdagabbá tette az ünnepet azzal, hogy rá­döbbentem: mi mind, mi valamennyien jöttünk va­lahonnan, és nem ünnep­rontás elmondani azt, hogy — történelmi kategória ez — nagyon messzi, távoli, kevesebb fényű, szegényebb karácsonyokból jöttünk és értünk el az ajándék-udva­ros máig. K érdezem magamtól, hogy mi bennem az ünnep? Válaszolok magamnak, hogy a mai örömök forrása, de az em­lékezés is, mert hiszem és tudom, hogy az emlékezés nélkül, e szép tudomány nélkül szegényebb az em­ber. Boldog karácsonyt min­denkinek. ___ Bartha Gábor Dallos Marinka: Teremtés KH ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents