Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
1983. december 17. Balázs József darabjának ősbemutatója elé- . 1 ■ TandoriDezső: kanyar Ugyan milyen telük lesz az idén itt az alagútkanyar két felén í Lánchid-főhöz szokott madaraknak, kik ideszülettek és megmaradtak? Már kosztos-évszakukra gondolunk, tűnik őszünk, mint nyarunk s tavaszunk, hulló lombból a tavaly-aggatott poharak tűnnek ki emitt-amott. Idő, tüneményünk, gondolj velünk, latyak-lábolókra, míg etetünk! A nagyobb alagútkanyarba még csak most fordul a bár-sose-jönne évszak, és még csak tükrözött idei fény biztat a sötétebbik út felén. A Krucsay-oltár Nyírbátorban (Elek Emil felvétele) Bodnár István: Telünk fagyában Zörgő levél. Fázó csillagok. A kertet belepte az este. Metsző hideg. Kék köd borong, árny tapad fehér fellegekre. Ezüst éjszakák némasága. Följegenyéz egy kósza álom. Elandalít a táj varázsa — távoli kedves őlel vállon. Látod, néha ennyi is elég: egy felvázolt szín, egy hangulat, s a tavasz-tüz máris felragyog. A perc szépsége telt lánggal ég. Telünk fagyában zöld ág fakad, a zörgő szél bármit is gagyog. Zelk Zoltán: December Cammogva lép, szelet köhög s reszketve rázza vén fejét, amelyről hulló hajaként repül, száll a hó szerteszét. Olykor megáll és nézi a rőzsegyűjtő szegényeket s ő őrzi csillaggal ama jászolban alvó kisdedet... Zörgőkarú fák sorfala köszönti őt, amerre jár s háta mögött jégfogait csattogtatja már Január! (1936) Bornemissza Anna erdélyi fejedelemasszony 1680-ból származó, s ez évben a romániai Kritérion Kiadónál napvilágot látott szakács- könyve az innyaadóról ezt írja : „Az innyaadónak pedig a fejedelmek és urak udvarában legnemesebb tiszti vagyon ... Az innyaadónak kell az ő ura asztalára, azminémű idő vagyon és idegen emberek vadnak jelen, mindenféle veres, fejér, édes és savanyú borokat jól és igazán hozván, gondot viselni.” Nos, e sorok írója felvállalta magára Balázs József színművének fogadására a szellemi „inniadó” tisztét, tudniillik azt, hogy a legkülönfélébb színházba vágyó ember figyelmét az ízlésnek megfelelő liktáriumokkal, azaz ízekkel felcsigázza. Balázs darabja az egykori Szabolcs és Szatmar megyék határán fekvő Nyírbátorban és a Rákóczi-sza- badságharc leverése utáni évtizedekben, pontosabban 1737-ben játszódik. Ám, amikor felgördül a függöny, egy rövid jelenet 1728-ba, a kis- várdai vár udvarára repíti vissza a nézőt, ahol fejét veszik Tolvaj Borbálának, nádfői (s nem várdai) Krucsay János, II. Rákóczi Ferenc egykori ezereskapitánya (s nem generálisa) feleségének. Krucsay uram feleségének, az uránál jóval fiatalabb Tolvaj Borbálának a falusi egyhangúság, — melyet legfeljebb a rokonság körében eltöltött születés- és névnapok, halotti torok tarkítottak —, nem volt ínyére. Mintha korabeli jegyzőkönyvekből kiderül: „sok rendbeli parázna- sága és ez ne talán tán történt terhes állapotában lévő terhének elvesztése iránt való állapotjában történhetett istentelen praktikája miatt”, s azért, „hogy amikor csak Krucsay János uram Debre- czenbe vagy Eszlárra ment, az ő hűtős felesége keresztet hány vala utánna és kívánta, hogy bárcsak soha se térne vissza, említett praktikái miatt, Szabolcs vármegyének Kisvárdán megtartott bírósági ülésében végre is elszen- tencziásztatott.” A „véleménynyilvánítás” bizony Tolvaj Borbála fejébe került. A pallosjog alkalmazásának ez az utolsó megyei esete a kortársak rosz- szallását is kiváltotta. De megtörténte után még nagyobb vívódást okozhatott a vádlóban, Krucsay Jánosban, aki saját lelki kínjait a krisztusi szenvedéstörténettel, a Passióval mérte össze. S ennek köszönhető a nvírbátori minorita, (ma: római katolikus) templom oltárának megszületése. Balázs József az oltár f«9- állításának utolsó hónapját, advent havát helyezi darabja középpontjába. Az égi csodavárás hónapja kell ahhoz, hogy elmondhassa véleményét a korról, s rólunk, emberekről. Történetünk tehát a későn jött engesztelés óráit, napjait, heteit jeleníti meg. az adventét, melynek végén oly gyönyörűen zeng vissza a lélekben az üzenet: „Békesség a földön az embernek.” A darabot olvasva nehéz megszabadulni attól a kérdéstől, hogy tulajdonképpen mit is látunk, s elsősorban mit is hallunk majd a színpadon? Egy történeti környezetbe helyezett, mélyen ágyazott mai gondolatsort. Eljátszott könyvdrámát? Vagy olyan kérdésfelvetéseket, amelyek a XVIII. század kora felvilágosodásában születtek, ám amelyekre jelenünk sem adhatott végleges választ? Mert a színházi nézőt — reméljük — nem hagyja érzéketlenül a két viaskodó szellem, az oltárt faragó mester és a lelkivezetői (spiri- tuálisi) minőségben főszereplővé vált szerzetes (Lisz- kai) párbeszéde. A hirtelen megrögződött gondolatok: Az oltárt faragó Miklósról, a művészről azt mondják, hogy „nem lesz elég a pénze, megalázkodik és kéregét” ..., „mást cselekszik és mást gondol”, azonban Miklós sem adós: „az eszme jelen lesz”, s tovább „ ... az emberek lehetőségük szerint ilyenek is és olyanok is.” Az ellenpontot képviselő Liszkai atya szerint „ma Krisztus harcosának lenni, ez az egyetlen lehetőség”, sőt a Passió-oltáron megjelenő parasztok arca „a mi hitünk elmélyítésének terjeszkedését jelenti.” S a három főszereplő (mert Gerbár Tibor Kru- csay-ját is jogos ide számíta- tani!) körül olyan gondolatok gomolyognak, mint „bármekkora hatalom meggátolhat-e minket az igazság szolgálatában?”, s „hírek nélkül már nem igazán ember az ember”. Továbbá: „...a hallgatásunk is fegyver lehet. Jogos fegyver! ...szövetkeztünk, hogy az igazság állapotán valamit igazítsunk. Ám ne magyarázzunk a darabba se történeti környezetbe helyezett mai aktualitást, se történetileg sugallt aktuális gondolatokat. Elégedjünk meg Balázs József friss, ez évben megjelent nyilatkozatával és higgyünk neki. „Engem a halál nem az élet, hanem a létezés szempontjából foglalkoztat, annak eldöntéséhez segíthet hozzá, hogy milyennek tekintsem azt a folyamatot, amelynek során a hit, a hitetlenség, a szeretet és gyűlölet, az uralkodni vágyás és a szolgaság egyszerre hatva valóban értéket, vagy kizárólag tragikus értékeket hoz létre, olyat, amelyet el kell utasítanunk, vagy olyat, amihez ragaszkodnunk érdemes ... Mivel jómagam sorsokban gondolkodom, hiszen az írás is ezt jelenti, a halállal való szembenézés kikényszeríti, hogy a létezésnek azokat a mozzanatait keressem, amelyek valóban lényegesek, fontosak lehettek a múltban élő embereknek is.” Ezek után az inyaadó csak egyet tehet: a „kitöltött” gondolatokat zárva a színházkedvelő figyelmébe ajánlja a szerzőt, a Vitkán, tehát szűkebb pátriánkba született szerzőt, Balázs Józsefet; az 1980-ban íródott, s eddig az íróasztalfiókban hevert drámapályázat színrevívőit, — elsősorban Léner Pétert —, s akiket a színen látunk, Gerbár Tibort Krucsay uram, Bárány Frigyest a képfaragó Miklós mester, Szigeti Andrást Liszkai atya, Hartmann Terézt Márta, Vitai Andrást az ismeretlen férfi és Hetey Lászlót Keglevich személyében. S hogy illúziónk teljes legyen, ehhez Csányi Árpád díszletei, Vágó Nelly jelmezei, s a református zsoltárok szépségével egyenrangú gregorián dallamsorai segítenek. A történészt az elírások mégis izgatják: Krucsay uram minden hatalma ellenére sem volt a „Nyír legnagyobb birtokosa”, s a Rákóc- zi-szabadságharc idején sem nevezhették Károlyi Sándort grófnak, mivel csak báró volt. Ezeket, s még más apróságokat bármikor korrigálni lehet. Ám nem elfelejthető Balázs Józsefnek a darab végén mindnyájunkban megfogalmazódó, s nehezen megválaszolható igazsága: „mivégre is volt ez a kis életkirándulás”? A választ ott, a színházban, s később is csak dadogva mormoljuk. Ezért, a bennünk kiváltott kisebb-na- gyobb katarzisért szükséges A bátori adventét megtekinteni. Németh Péter bognár Árpád metszete Hűvész és közéleti ember Beszélgetés Kállai Ferenccel E gy régi dokumentum részleteit próbáljuk idézgetni Kállai Ferenc Kossuth- díjas, kiváló művésszel, a Nemzeti Színház tagjával, Pest vármegye országgyűlési követének 1825-ben lejegyzett memorandumát. „Mivel kétséget nem szenved, hogy az Anya Nyelv tökéletesítése egy jól elrendelt Theátrum által erősíttetik, de másrészül a Magyar Disz is megkívánja, hogy hazájában a Nemzeti Jádzó Társaság oly állapotban légyen, melly a nemzet méltóságának megfeleljen: ezért Követ Urak igyekezzenek a dolgot oda vezérelni, hogy az Ország Rendek megajánlandó subsidiumok- ból (pénzbeli segély) a Nemzeti Jádzó Társaság Institutuma (létesítménye) megalapít- tasson.” — Valamikor a hetvenes évek elején készült rólam egy televíziós portréfilm, abban is beszéltem arról, hogy ma már nem divat a közadakozás, és ez jól van így, de abban sokakkal együtt hittem, hogy az új Nemzeti ügyét a társadalomra lehet bízni. Sőt, az emberek így sokkal inkább magukénak fogják érezni, közük lesz hozzá. — A film évfordulóra készült, akkor volt negyedszázada, most éppen harmincöt éve, hogy tagja a Nemzeti Színháznak. Sohasem gondolt arra, hogy máshová szerződjön? — Az elején rangot adott, hogy a Nemzeti tagja lehettem, később pedig az évek során színházi szempontból moriogámmá váltam. — Pedig megélt... mondjuk így: néhány kemény korszakot mind a Blaha Lujza, mind a Hevesi Sándor téren. — Értem mire gondol... egy ideig elme- rülten igazgatja szemüvegét. — Becsületemre állítom: én személy szerint sohasem éreztem a színházi diktatúrát. Persze az előfordult, hogy a próbán, és még utána hetekig nehezen vettem az oxigént. Olyankor, amikor éreztem, hogy nélkülem akarják megfogalmazni a gondolatokat, amikor kiszorítottak a koncepcióból. Csak hát a színházi alkotás csapatmunka, amelyben nekem is figyelembe kellett és kell vennem a társakat. — Említsen néhány produkciót, amelyek utólag is sikerélményként maradtak meg emlékezetében. — Ha már visszavonhatatlanul megkezdődik belső szervezetünk leépülése, öregedése, akkor megbocsátóbbá válik az emlékezet. Valószínűleg ezért tudok most több darabot említeni, így a Noszty fiú esetét Gellért Endre rendezésében, aztán az Űri murit, a Nádas- dy által színpadra fogalmazott Othellót; kedvencem a Hosszú út az éjszakában, Az ügynök halála, sőt a Tartuffe is. A mostaniak közül pedig a Békés András rendezte Vol- pone. — ön gyakran adja jelét a társadalmi kérdések iránti érzékenységének. Ez milyen helyet foglal el az életében? — Hallatlanul fontosnak tartom a társadalmi szervezetek létét és jó működését, mert alkalmat teremtenek arra, hogy az emberek alakítsák és kifejtsék véleményüket, ugyanakkor teret adnak az aktivitás kiéléséhez. Én tagja vagyok az Országos Béketanácsnak és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnökségének: ezek a szervezetek lehetőséget kínálnak olyan megnyilvánulásoknak, amelyeket fontosnak érzek. A színész számára a színpad, a szerep is közéleti tér, amellyel véleményt mondhat és véleményt formálhat, akár Dantont játszik, akár Jourdain urat. — A Magyar Színházművészeti Szövetség elnökeként hivatalból szembe kell nézzen a szakmáján belüli helyzettel is. — Ez természetes. A szövetség vezetésének kell olyan ajánlásokat tenni, amelyekkel feloldhatók bizonyos feszültségek a színészek foglalkoztatottságától az esztétikai, kultúrpolitikai kérdésekig. Ha személyes jellegűvé szűkítjük a kört, akkor azt mondhatom : abban csak reménykedni lehet, hogy az ember közszereplése a valóságban kedvezően hat a környezetében élőkre. De erről a bizonyítványt csak sokkal később állítják ki. — Másoknál kevésbé látványosan ugyan, de sokat tett az új Nemzeti Színházért. A közelmúltban egy film főszerepének teljes tiszteletdíját ajánlotta fel az építkezésre. Éppen ezért tűnt kissé furcsának, hogy az új színház létrehozására mozgósító felhívást a megható hangulatban is nagyon visszafogottan mondta el. — De hát kérem, nekem azok a mondatok imádságnak tűntek és fohászkodni csak a lelke mélyéről érdemes az embernek: „Legyen mielőbb állandó otthona a Nemzeti Színháznak, hogy méltó körülmények között, a kor követelményeinek színvonalán folytathassa a szent hagyományt: segítse kifejezni mindazt, amit az emberiség és a magyarság önmagáról, helyzetéről, jövőjéről el akar mondani!” K. Gy.
