Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

1983. december 17. ÍR

Állja az idők viharát a vert falú, zsellérkenyéren összekuporgatott egyszobás házacska a tiszaeszlári Űjtelepen. Ide, a falu szélére száműzte Livkovics Károly agrárproletárt és családját az úri rend. A frontról, a háborúból sebesülten hazakerült katonának élete végéig nem felejtették el, hogy nem csak szólni mert a Tanácsköztársaság mellett, de bizottsági tagságot is vállalt a faluban.

A faluszéli otthonban nyiladozott a három Lipkovics testvér, közöttük Károly értelme is, aki a történelemtudományok kandidátusa és több, mint egy esztendeje az MSZMP Politikai Főiskolájának rektorhelyettese. In- •~nen. az eszlári szegényvégről indult világot látni Lipkovics Károly. Hosszú, a megpróbáltatások és a bizonyítások köveivel kirakott utat járt meg idáig.

Eszláron vetette papírra az első betűket, itt olvasta lámpavilág fénye mellett Mó- riczot, itt ismerkedett az írott történelemmel és estézéseken a szájról-szájra maradt emlékekkel. Tágrariyílt szemmel figyelte, mit mesélnek a felnőttek, a háborút járt vöröskatonák a Tanácsköztársaságról, a harcokról. Édesapja mellett anyai nagybátyja, Csíki András vörösparancsnokként harcolt a munkáshatalomért, vissza sose tért.

, — Indíttatásom meghatározó tényezője a

^ '’nagy szegénység, az olvasás és a Tanácsköztársaságról hallott emlékek voltak. Édesapám Bashalomra, a nagybirtokra járt dolgozni. Ott volt részesarató, s dolgozott, ami éppen akadt. Fát vágott, napszámba járt a tokaji hegyre szőlőmunkára. Akkoriban ezek voltak az eszlári szegények megélhetési forrásai.

Lipkovics Károly 1926. március 8-án született. Osztatlan iskolában kezdte a tanulást, együtt a falu iskolaköteles gyerekeivel. A gyors felfogású, fogékony fiú az első és második elemiben — miután megtanult olvasni —, már az ötödik-hatodikban tanuló nővére könyveit olvasta.

— Felfedeztem egy kis 50—60 kötetes könyvtárat. Elolvastam az egészet.

Kiváló tanítói voltak, számon tartották, ki hogyan tanul, s ki lenne érdemes továbbtanulásra.

— Végül is hat elemi után a tanítók támogatása révén kerültem Nyíregyházára, a Jókai Mór polgári fiúiskolába. Itt tanultam 1938-tól 1942-ig. öt pengő volt a tandíj. Óriási összeg volt! Eszlárról jártam be mindennap vonattal. Két hónapig fizettem a tandíjat. Azt mondták: elengedik, ha jól fogok tanulni. Számomra létkérdés volt a jeles bizonyítvány, ha nem akartam elvonni a család szájától az öt pengőt. Nagy tudású tanárok tanítottak. Szívesen emlékszem ma is Nagyváthy, Imecsfalvy és Zalán tanár urakra.

Aztán rámosolygott a szerencse. Tanítványt vállalt, a korcsmáros fiát. Kosztot, kvártélyt kapott érte. Nem kellett utaznia Eszlárról Nyíregyházára.

— El lehet ma képzelni, hogy mit jelentett ez nekem?

Jelessel végezte el a polgárit. A továbbtanulásnak innen mindössze két útja volt: egyik a tanítóképző, a másik a Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskola. 1942-ben beiratkozott a kereskedelmibe, ahol 46-ban kitűnően érettségizett.

— Itt már 20 pengő volt a tandíj. Teljesen lehetetlen lett volna fizetnem. Ezért is kellett a jó bizonyítvány, a tandíjmentességhez. Szerencsére itt is nagyszerű tanáraim voltak. Olyanok mint Tarjánné, dr. Palicz Rózsa és Marssó Jóska bácsi, akik már régen nyugdíjban vannak, de akikre mindig szívesen emlékszem, mert olyan megalapozottságot adtak, amely egész életpályámon végigkísér.

Nehéz lenne dátumhoz kötni, mikortól kezdte érdekelni Lipkovics Károlyt a politika. Egy bizonyos: 1946-ban „kitanult” emberként érkezett vissza falujába, s egyik napról a másikra a politikai közélet forgatagába került. Már ekkor a Kommunista Pártnak segít, ott dolgozik, s 1947-ben lesz a tagja. Mint az eszlári földművesszövetkezet ügyvezetője kezdi meg a munkáját, ebben a beosztásban dolgozik 1948-ig. Felfedezik és a Szövetkezetek Országos Szövetsége megyei kirendeltségére kerül.

— Osztályvezető-féle beosztásban dolgoztam. Ott ismertem meg sok mozgalmi embert, például Murczkó Károlyt, aki akkor a káderosztályt vezette. Vele egész életre szóló barátságot kötöttünk.

Ezekben az években gyorsan peregtek az események. Lipkovics Károly jóformán meg sem melegszik a szövetkezeti mozgalomban. 1949-ben a párt megyei bizottságára kerül csoportvezetőnek, de rá egy évre a budapesti pártfőiskolára küldik tanulni.

— Szűkebb pátriámtól, Szabolcstól ekkor „szakadtam” el, mivel ezután már Budapesten éltem, dolgoztam, noha mindig is megmaradtam szabolcsinak.

A pártfőiskola elvégzése után benntartják a nemzetközi munkásmozgalom tanszékén tanárnak, majd Moszkvába küldik tanulni. Három évet tölt a szovjet fővárosban.

1956-ban Magyarországon kitör az ellenforradalom.

— Hazajöttem. Kötelességemnek éreztem segíteni, tagja lettem a forradalmi karhatalomnak.

Járta Budapest gyárait, a kerületeket. Beszélt az emberekkel, igyekezett a zűrzavarban rendet, a fejekben világosságot teremteni. S miután itthon konszolidálódott a helyzet, visszakerült Moszkvába, befejezte tanulmányait, majd később ugyanitt megvédte kandidátusi disszertációját. Orosz nyelven írta, orosz nyelven védte meg. És 1957-ben már újra a magyar pártfőiskolán tanít. 1975- ben életének addigi leghosszabb kiküldetése, pártmegbízatása következik.

— Az MSZMP képviselője lettem Prágában, a Béke és Szocializmus című, 40 nyelven, 145 országban megjelenő, a kommunista és munkáspártok elméleti és tájékoztató folyóiratánál.

Hét esztendeig dolgozott ebben a beosztásban.

— Életre szóló élmény volt számomra, hiszen ez idő alatt szinte mindennap érzékeltem, mi történik a világban, a munkásmozgalomban.

Cikkek, tanulmányok sokaságát írta a folyóirat hasábjain. Könyveket a Szovjetunió II. világháború utáni fejlődéséről és a szovjet—kínai kapcsolatokról, Lipkovics Károly és Ábry Gábor név alatt. Kiküldetése révén beutazza a világot, kongresszusokon, tudományos konferenciákon képviseli a folyóiratot. Részt vesz az SZKP XXV., és XXVI. kongresszusán. Képviseli a szerkesztőséget egyebek között az olasz, az izraeli, a mongol, a vietnami testvérpárt kongresszusain, konferenciáján. Ezekről is cikkekben, tanulmányokban számol be. A folyóiratnál a szocialista világrendszer elméleti kérdéseivel foglalkozó bizottság elnöke tisztét tölti be. E témakörben viták sorozatát rendezik, amelyeken világhírű szoyjet, német, angol, bolgár, magyar, francia, olasz, indiai, lengyel és más nemzetiségű tudósok (filozófusok, közgazdászok, történészek, szociológusok) vesznek részt.

1982 őszén hazahívják, kinevezik a Politikai Főiskola rektorhelyettesének.

Újra katedrára áll, tanít. Témája most is a Szovjetunió II. világháború utáni fejlődése.

— Életviszonyom, gyerekkorom, neveltetésem, döntő mértékben meghatározták indulásomat az életbe. A párt, a mozgalom nevelt marxistává. Ügy érzem, hogy ma is az az újító irányzat a döntő az életünkben, amely az SZKP XX. kongresszusában gyökerezik. Ennek roppant jelentősége van az egész világ számára, e nélkül aligha lehet megérteni korunkat.

Lipkovics Károly politikus, történész, pedagógus. Ennek az újítói szellemnek az elkötelezettje a rektorhelyettesi beosztásban, a főiskola tanári katedráján és másutt. Így irányítja a Politikai Főiskolán azt a kutató- csoportot, amely a Szovjetunió fejlődésének elméleti-gyakorlati kérdéseivel foglalkozik.

Amikor telefonon érdeklődtem, hol beszélgethetnénk, azt javasolta: itthon, hazafelé menet „beugrik” a szerkesztőségbe. December van, hét vége, péntek délelőtt, karácsonyi készülődés, ünnepi hangulat. Nem tartóztatom, várják a hozzátartozók, a barátok Eszláron, ahová elviszi a felesége, Fosztó Eszter üzenetét is, aki szintén ebből a faluból indult. Szakérettségi után végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsész karán és ma a főváros egyik középiskolájában tanítja a magyar nyelvre a diákokat.

— Legutóbb májusban voltam otthon, nagy lagzin. Prágából is eljöttem, ha ritkábban is. Szívesen tartok előadásokat, ha meghívnak vizsgáztatok az oktatási igazgatóságon. Jövök, amikor csak tehetem. Itt vannak a fogyó rokonaim, ismerőseim, itt vagyok otthon...

Farkas Kálmán

filmjegyzet Bitsí az olvasótól

1977 őszén megtisztelő kéréssel keresett meg a Kelet- Magyarország szerkesztősége. Az ajánlat a következőképpen hangzott: Legyek a lap kolumnistája, írjak hétről- hétre kritikákat, jegyzeteket, beszámolókat filmekről. Mindenben szabad kezet kapok. Nem szabták meg a témát, s az egyezség úgy szólt, hogy ítéletalkotásomban soha nem fognak befolyásolni. Mindösz- sze azt kellett vállalnom, hogy a megszabott időpontra menetrendszerűen „szállítom” a filmleveleket — előbb Debrecenből, ahol akkoriban laktam, később pedig új munkahelyem székhelyéről, a fővárosból.

Örömmel mondtam igent, hiszen akkortájt — a nyíregyházi rádió mellett — nem volt állandó fórumom, melyen megoszthattam élményeimet a filmkedvelőkkel. Csábított a lehetőség, melyet egyfajta missziónak tekintettem. Aztán elkezdtem a munkát, s több mint hat esztendőn keresztül a Kelet-Ma- gyarország állandó kritikusaként róttam a sorokat. Visszapillantva az eltelt időre, a mennyiséget illetően elégedett lehetek: számításaim szerint közel ezer oldalon fejtettem ki véleményemet a filmvilág — a filmpolitika — időszerű kérdéseiről. Két-három vaskos kötet kerekedhetnék ki cikkeimből. A bírálatok mellett publikáltam úti jegyzeteket, miniportrékat, hangot adtam különféle fixa ideáimnak. Felhőtlen kapcsolatot alakítottam ki megbízóimmal, akik korrekt módon megtartották ígéretüket. Minden filmjegyzetemet megjelentették, nem „húztak” belőlük, soha nem „súgtak”, ami egyfelől hallatlan biztonságérzetet plántált belém, másfelől meghat*- vónyozta felelősségemet. Állítom, hogy efféle kiváltsággal kevesen vághattak —

vághatnak — neki filmkritikusi feladatnak.

Három alapelvet tekintettem fontosnak. Egy: tartózkodtam az „ex katedra” kijelentésektől. Kettő: mindig személyes ítéletalkotás megfogalmazására törekedtem. Három: elsősorban az értékek népszerűsítését tartottam fő feladatomnak.

Leveleket ritkán kaptam, barátaim és ismerőseim mégis rendszeresen „hangulatjelentésekkel” árasztottak el. Hogy a rovatra szükség van, erről és ebben folyamatosan megerősítettek. Nem mindig értettek velem egyet, de hát ilyen illúziókat soha nem is tápláltam magamban. Olykor-olykor dicsértek, máskor rosszallásukat juttatták kifejezésre. Néha tippeket adtak. Előfordult, hogy figyelmeztettek elfogultságomra vagy tévedésemre. Egyszóval: az újság tizedik oldalán rendszeresen jelentkező Filmjegyzet élte a maga életét. Írója pedig boldog volt, mert egyszemélyes mozijában — talán nem nagyképű a kijelentés — tömegeket láthatott vendégül.

Ha valaki idáig ért a mai filmsarok böngészésében, minden bizonnyal sejti a kissé hosszúra sikeredett expozíció indító okát. A jegyzetíró ezennel bejelenti, hogy filmjegyzetei végére pontot tesz. Egyúttal elköszön azoktól, akiket 1977—1983 között kalauzolni szándékozott filmügyekben.

És most következzék a magyarázat.1 Saját elhatározásomból döntöttem így (azzal a titkos reménnyel, hogy „érdemeim elismerésével” pihentethetem a toliamat.) A kötelező heti penzum teljesítése óriási öröm, de egy bizonyos idő elteltével nyomasztó kötelezettség is. Reális annak a veszélye, hogy az ember rábízza magát a

rutinra, s ami hasonlóképpen rossz: óhatatlanul ismétli önmagát. Nem mellékes szempont, hogy egyéb kötelezettségeim sem teszik lehetővé a szerződés állandó teljesítését. őszinte voltam eddig, az utolsó szó jogán sem tagadom meg ezt a kritikusi normát: lehet, sokan únják is már vissza-visszatérő fordulataimat, stílusomat, mondataimat. Akkor kell félreállni, amikor még senki sem célozgat rá: öreg, mikor hagyod már abba?

Én tehát most — a realista felismerésektől vezettetve — búcsúzom a Kelet-Magyar- ország minden kedves filmkedvelő olvasójától. Nem végleg és nem örökre, mert meghívott vendégként — amint erről a szerkesztőkkel megállapodtam — alkalmasint jelentkezni fogok (s egy-egy filmről, fesztiválról, eseményről stb. továbbra is tudósítani szeretnék). A rovat kapuját viszont becsuktam. Nem rajtam múlik, hogy ez kinyílik-e újra, s valaki folytatja-e a filmkrónikás sziszifuszi munkáját. Ha lesz utódom, jó szívvel „drukkolok” neki, hogy ugorjon át magasabb léceket, mint amire nekem tellett az erőmből.

Még egy őszinte óhaj: 1984- től kezdődően jó filmeket és okos kommentárokat kívánok a lap minden barátjának.

Veress József

Köszönetét mondunk Veress József kitartó, nehéz, de szép munkájáért, mely- lyel több éven át segítette lapunkat, olvasóinkat a legfiatalabb művészeti ág értékeinek megismerésében. Bízunk benne, hogy avatott tollával a jövőben is többször jelentkezik lapunk filmrovatában.

a Kelet-Magyarország Szerkesztősége

Totális fényben

(Bállá Lásxló legújabb kötete)

Egyik kárpátaljai utazásomról hoztam magammal egy lemezdomborítást: Nofretete asszony képmását. • A túloldalon ma is olvasható a gyártási kiscédulán, hogy egy munkácsi üzemben készítették, ára 22 rubel — és további pontos adatok mutatják e cikk számát, gyártási szériáját stb., — ahogy ez már szokásos. Nem gondoltam akkoriban, hogy ezzel a képpel irodalmilag is találkozhatom még egyszer.

Anélkül, hogy ennek jelentőségét eltúloznám, most mégis ez történt, amikor kézbe vehettem az ungvári magyar újságnak, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének, Bállá Lászlónak legújabb könyvét. Címe: Totális fényben (Uzshorod. 1983., 243 lap). A kötet második felét foglalja el ez a regény, amelynek a címe kissé meghökkentő: A lemezcsattogtató. Ez szól éppenséggel arról, hogy főszereplője, Fürjész Barna, egy szövetkezetben hogyan készíti fa- és gumikalapács segítségével ezeket a rézdomborításokat —, meglehetősen jó fizetésért, mind kevesebb lelkesedéssel, míg csak rá nem jön, hogy nem ilyen munkára hivatott. (Oroszul Nefertiti a híres szép asszony neve, itt a regényben is —, amelyik egyébként oroszul is megjelent, az egész Szovjetunióban I ’'aló terjesztésre. Ez pedig

már önmagában is elismerése Bállá írói tehetségének.)

A regényben arról van szó, hogy ez a tehetséges fiatalember, aki osztályában a legjobbak közül való, ő a komszomoltitkár is, az érettségi után korántsem találja meg a helyét. Nem sikerülnek egyetemi felvételi vizsgái, kallódik egyik munkahelyről a másikra, s közben folyton érzi, hogy nincsen a helyén, nem azt végzi, amit kellene, amihez kedve volna, amire képességei érdemessé teszik. Nem alakulnak körülötte kedvezően a körülmények. Édesapja is elhagyja családját, más asszony után járkál, szülei el is válnak. Ömaga egy szerencsés alkalommal kap ugyan megfelelő és nekivaló helyet, el is kezdheti az egyetemi tanulmányokat, sikeresen halad a harmadik évben is —, de ekkor az ő elhamarkodott házassága bosszúlja meg magát. Pénzsóvár feleségétől végül is különválik, ottmarad egyedül, pontosabban Csilla -nevű kislányával és édesanyjával, hármasban. Ez a feleség hajszolta bele a le- mezcsattogtatásba —, a világszép egyiptomi királynő képének szériában kalapálásába, mert most éppen ez a divat, bizsun, brosson, gyűrűn — és ilyen faliképen is, ő kell mindenkinek. Veszik a kereskedők, szállítja a szövetkezet, s így jól is fizethet a mi Barnánknak. Persze, az elkényeztetett, házibulikat kedvelő, nagyravágyó feleségnek ez sem elég.

Az itt vázlatosan elmondott történet mögött alaposan

megismerhetjük a központi szereplőt, s az adja a kötet érdekességét, értékes művészi munkáját, ahogy megtudhatjuk Barna sorsának körülményeit, a fiatalember véleményét mindezekről, sodródását és küzdelmeit.

Arra kell ugyanis rájönnie fiatal hősünknek, hogy nemcsak peki magának van baja sajátmagával, — elégedetlenek vele a barátai, társai is. Mert elvárnak tőle valami szebbet, valami jobbat; hogy amikor egyik osztálytársuk meghal, természetes, hogy ő tartsa a búcsúztatót, hiszen ő erre a legméltóbb; amikor betéved egykori iskolájának diákünnepségére, ott őt még az iskola egyikori diákjai közül a legérdemesebbek között emlegetik — s ezt már szégyenkezve hallgatja; s a végén, a tízéves találkozó rendezését is kitől várhatnák mástól, mint éppenséggel tőle.

Éppen a meghalt osztálytárs sírjánál, később, a régi kedves véletlen felbukkanásakor —, azonban minden hepiend ígérete nélkül — egyszerre megszűnik Barna fülében a robotmunkában végzett lemezcsattogtatás zakatolása, s az új születését jelző, várakozással teli némaság veszi körül főhősünket, így azzal tesszük le a kötetet, hogy itt a biztosnak vett reménységünk Barna életének jobbrafordulásához. Nem kell több mosogatás, eltűnt a szennyes, jöhet már az új, tiszta, értelmes, alkotó élet.

Margőcsy József

KM HÉTVÉGI melléklet