Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

1983. december 17.

Tanítónők, sorsot indítók

Portrévázlat pedagógusokról

Ünnep volt december 8-án a mérki iskolában. Nem zászlós, hosszú beszédes, hanem csak olyan házi ünnepség, írhatnám akár családi összejövetel, aminek csak néhány közeli barát vendége volt. Helyi párt-, tanácsi, gazdasági vezetők, a népfront, a nőbizottság . .. Két immár nyugdíjas pedagógusától búcsúzott az iskola, és búcsúzott a két falu, Mérk és Vállaj.

A két elbúcsúztatott nevelő életútja, sorsa, sok mindenben közös. Mindaz amit az életükről elmondtak, elmondhattak, sok mindenben hasonló. Egy ben bizonyosan: a fiatalabbaknak példát érő.

S

zékely Veronika, 1928- ban született Vállajon. A polgári liceumot végezte el, Vállajon kezdett tanítani, öt évig dolgozott Ti- borszálláson, aztán húsz évnél többet újra a szülőfalujában. Szamosvári Mária, 1948-ban szerzett tanítónői képesítést Szatmárnémetiben.

(Temesvári Júlia, az iskola igazgatója mondja róluk:

— Két csodálatos nevelő megy el, ment el most tőlünk. Ha végigjárja a falut, ha kérdez róluk, akkor nem sok olyan házat talál, ahol ne ismernék, szeretnék és becsülnék őket. Különös dolog ez, mind a ketten alsótagozatos nevelőként dolgozva, szinte kizárólag első, második osztályban tanítottak. Elgondolni is sok, hogy e durván három évtized alatt hány gyereket tanítottak meg az emberi élet leggyönyörűbb tudományára, a betűvetésre, az olvasásra. Ha most visz- szapergetnénk egy képzeletbeli film kockáit, akkor egyértelműen kiderülne, hogy mind a ketten a nevelésnek, a tanításnak áldozták az életüket. így lett gyermekük minden gyerek, és családjuk minden család. Én magam is harmincöt éve élek, tanítok itt. Tudom, ismerem azt a falut, ahol a pályámat kezdtem, és látom a mostanit, amiben élek. Emlékszem a gyerekkoromra és ismerem a mai gyerekeket. Hogy mit változott a világ, azt nem kell bizonygatni, de ezen a búcsúztató ünnepségen én azt szeretném elmondani, azt próbálom elmondani, hggy nélkülük, az ő életük nélkül mennyivel szegényebb lenne ez a világ ...)

Székely Veronika mondja:

SZÉKELY VERONIKA

— Október elsején lettem nyugdíjas. Mit mondjak? Kopik és fárad az ember, és én nagyon örültem. Aztán eltelt két hét és hiányozni kezdtek a gyerekek. Elképzelhetetlen csend veszi körül az embert. Aztán, van egy fiatal kartársnőnk, aki veszélyeztetett terhesként táppénzre került. Eljöttek értem és nem kellett hogy kétszer szóljanak. Immár nyugdíjasként, de novembertől újra tanítok. Elsősöket. Újra van huszonöt szempár, amelyik engem figyel, huszonöt kisember, aki mintha az én gyerekem lenne. Részek az életemből.

— Az életrajzában olvasom, hogy a pályáján többször kapott elismerést. Közöttük miniszteri dicséretet. Az életrajzban olvastam azt is, hogy lényegében a maga munkájához fűződnek a cigánygyerekek oktatásában elért eredmények. Kollégái úgy mondják, hogy valósággal megszállottja volt ennek az ügynek. Tudom, hogy a pedagógusok erkölcsi, anyagi elismerése talán még most sem egészen megoldott. Régebben bizonyos, hogy nem volt az. Mivel, hogyan fizet ez a pálya?

— Annak idején, amikor még nagyon fiatal voltam, családi körülményeim miatt talán kevesebb öröm jutott nekem, mint másoknak. Beteg szüléimét kellett gondoznom, segítenem. Nehéz indulás volt ez így. És más feltételek között kezdtük az életet akkor, öt évig tanítottam Tiborszálláson, de a szüleim miatt haza kellett jönni. Akkor évekig jártam innen Fá- biánháza-Előtelekre kerékpárral. Esőben, hóban, fagyban. A ma pályakezdőjének ez már elképzelhetetlen. Vigasztalásul viszont mindig ott voltak körülöttem a gyerekek. Gyerekek, akiknek a sorsáért, a világra nyíló értelmükért felelős voltam. Örömöt árul és örömöt ad, aki tanít. Ez a dolga. És ha valaki így érzi, akkor egy tanítvány egyetlen mondata is nagyszerű fizetség lehet. Én nem azt mondom, hogy könnyű volt, de akárhányszor újra gondolom, mindig azt mondom, hogy nem szerettem volna másféle életet. Tudja, megyek az utcán és rámköszön a szembejövő asz- szony, akit valamikor én tanítottam, és akinek a gyerekét most tanítom. Óriási ismeret, nevelői kincs, a családok ismerete, most már azt mondom a generációk ismerete ...

— Milyen a jó gyerek?

— Nincs rossz gyerek. Annak idején én szerveztem itt a cigánygyerekek előkészítő tanfolyamait. Nehéz volt. Elmondani se tudom, hogy hányszor jártam végig a telep házait. Kértem, könyörögtem, veszekedtem. Szolgált az ember reggeltől estig, de ezek. a kis nehéz életű gyerekek elértek az iskoláig. Sokat tanítottam is őket. Más hely ez, mint egy város, más gondokkal kellett megküzdeni, de a, szülőkön is változtatott az, amit mi itt a gyereknek megtaníthattunk. Higgye el, nagyszerű élmény tudni, hogy az én kis szurkos, barna bőrű apróságom közül, nem egy, sok, ma megbecsült szakmunkás Csepelen. Ha van a munkánkért fizetség, akkor ez nagyon jó fizetség ...

(Temesvári Júlia, igazgató:

— Ha valakinek, akkor Veronikának rengeteg köze van ahhoz,, yhogy ma nincs analfabéta Mérken és Vállajon. Nem véletlen, hogy évenként legalább tíz , de legtöbbször ennél több szakmunkástanulót adunk a csepeli gyárnak. Nem csak cigánygyerekeket persze, de azokat is. Es ha itthon járnak, akkor ezek a gyerekek megkeresnek minket. Állandó kapcsolatunk van a gyárral és tudjuk, hogy a mi gyerekeinkkel ott sincs probléma. A nevelő az életét koptatja el, de minden ami belőle kopik, egy új nemzedék ereje lesz. Ezért kell teljes embernek lenni itt. Olyannak, mint amilyen Veronika, vagy Szamosvári Mária is volt. Ő tíz évet. tanított Nyírcsaholyban. egyet Tiborszálláson, tizenkét évig Győrteleken. 1976-ban jött haza. Az oktatásügy

kiváló dolgozója. Mi, akik együtt doígozunk, sok mindent tudunk egymásról. Azt, hogy Veronika úgy jött az iskolába, hogy előbb felöltöztette a mozgásképtelen édesapját. Azt, hogy Mária egyszem kislányként hat fiútestvérét látta el. És azt, hogy egyikük se jött be soha, egyetlen egyszer sem készületlenül. Azt, hogy mindenük volt a tanítás. Azt, hogy bármi új módszert vezettek be az oktatásban, elsők voltak akik azt jól alkalmazni tudták ...)

Szamosvári Mária mondja:

SZAMOSVÁRI MÁRIA

— Nekem nagyon szomorú élmény ez a nyugdíj. Soha nem voltam beteg, csak most. A szívem. Nem taníthatok. Rettenetes elviselni. Elmegyek az iskola előtt, hallom a kiszűrődő zsivajt, és nem tudom mit oda nem adnék érte, hogy egy órát, egyetlen egyet leadhassak, Hogy belépjek az osztályba, hogy lássam a rámnéző szemeket, hogy...

— Ha nehéz, akkor ne beszéljünk róla. Látom könnyes a szeme.

— Nem, nem, csak beszéljünk. Még nem szoktam meg, pedig majdnem egy évig voltam beteg. Akkor azt hittem visszajöhetek. A véglegesség fáj.

— Mit mondana el a pályájáról? Mit mondana az életéről? 1950-ben kezdett tanítani..

— Igen, de már 1948-ban megszereztem a tanítói képesítést. Nem taníthattam rögtön. Hat fiútestvérem volt, négyen kisebbek nálam. Én voltam a nagylány, a mindenes. Nem volt könnyű. 1950- ben aztán kellett a pénz is. Prózai indok, de én belecseppentem egy csodálatos világba. Számolja ki, harminc évet tanítottam, ebből huszonkét és fél évig elsősöket. Lehet, hogy elfogult vagyok, de ez a tanítói munka egyik legnehezebb, de légii szebb része. Talán a leghá- lásabb is. Aki elsősöket tanít, az nem lehet csak szakember. Annak mindenek felett embernek kell lenni, szigorú, jó édesanyának, felnőtt barátnak, példaképnek. Sose felejtem el, hogy amikor eljöttem Győrietekről, már megvolt az áthelyezésem, akkor egész nap kísérgetett egy kisfiú. Orosz Ferike. Elment mellettem, hozzám ért, vagy csak megállt és nézett mélységes szomorúsággal. Aztán rászánta magát és megkérdezte, hogy örökre megyek-e el. Én mondtam neki, hogy örökre, és életemben nem felejtem el a gyerek arcát. Igen, saját gyerekeim nincsenek, de^. gyerekeim mindig voltak:’^Most tavaly végzett az Orosz Feri osztálya, és én tőle meghívót kaptam a ballagásra. Nem hiszem, hogy magyarázni kell ezt a történetet. Kérdezte a kartársnőmtől, hogy van-e rossz gyerek. Szerintem sincs. Nehéz gyerek az van, de akkor sem a gyerek a hibás. Meg kell találni az utat hozzá, úgy kell szeretni, hogy ő is szerethessen. Na látja, megint meghatódtam, de hát így van ez bizonyos kor után.

Most?

— Most tulajdonképpen nagyon jó dolgom van. Idős édesapámmal élek együtt, van egy kis házam, kertem és nagyon sok jó emberem. Egy pillanatig nem érezhe- tem, hogy hiába éltem volna. Igaz, már meg sem ismerek mindenkit, akiket taníthattam, de a múltkor például kályhát rakott nálam egy ember. És akkor azt mondta nekem, hogy tanítónéni, és mondta a győrteleki iskolát, a győrteleki padot, és akkor abban a pillanatban tudtam, hogy ő volt az, aki... Egyszóval minden eszembe jut. Azt hiszem most ez lesz a dolgom, hogy emlékezzek. Az egyik dolgom. A másik, hogy elolvassam mindazt, amire eddig nem volt időm. Esténként írtam a vázlatokat, a tv-műsorokát is csak most látom. Rengeteg tervem van Széretnék utazgatni még, megismerni legalább ezt az országot. És természetesen, ha úgy hozza a sors, hogy segíthetek, akkor szeretnék segíteni még a fiatal nevelőknek. Ó nem többet, de egy jó beszélgetéssel legalább. Hát ennyi, nem nagy élet az enyém. De élet. És úgy érzem egész.

(Temesvári Júlia, igazgató:

— Két nagyherű ember megy el tőlünk. Azt kellene mondanom, hogy szomorú vagyok, de az élet rendje ez. És tudom: én is korhatár fölött vagyok már, csak ezt az évet vállaltam. Abbahagyni nehéz lesz. És nemcsak az iskolát, mert nekünk vidéki pedagógusoknak sohasem csak az iskola volt a dolgunk. Nagy szónak tűnik, pedig nem szánom annak, de egy kicsit falusi politikusok is voltunk. Tsz-szervezők, népművelők, jó szándékú mindenesek. Ezért érzem így illőnek, hogy a két nyugdíjasunkat az egész község, pontosabban két község nevében köszönthessük. Egy kicsit a sok-sok, majd kétezer gyerekük tiszteletével.)

Több éve annak, hogy lapunkban kéthetenként rendszeresen megjelent a Nők Oldala. Aki szerette ezt az oldalt, és hogy sokan voltak ilyenek, azt a hozzánk erkező levelekből is tudtuk. Zárszót kell írnunk mégis, hiszen ez alkalommal utoljára jelenik meg a Kelet-Magyarországban a Nők Oldala. Relikvia lesz, emlék lesz az oldal tejlécének kliséje, nekünk az újságnál pedig elmarad egy mindig kedves megbízatás, amit elnyerni mindig öröm volt. Illő dolog lenne, hogy most valamiféle statisztikát készítsünk, hogy hány asszony, lány beszélhetett tiszta szóval ezeken az oldalakon.

Statisztikát arról, hogy hányféle témáról, hányféleképpen szóltunk, de hát nem hiszem, hogy egy ilyesféle felmérés elkészítésének értelme lenne. Az újságírás múlandó, hiszen nekünk is. az olvasóknak is mindig a holnapi lap az érdekes. Az újságírás mégsem egészen múlandó, hiszen olvasóink közül százaknak, ezreknek, talán tízezreknek is van élménye, maradt emléke egy-egy a nők oldalán megjelent írásról. Gondoljuk, ezek az emlékek a legfontosabbak.

Kérdezhetnék, hogy miért kell. kellett változtatni? Azért-é, mert más gondjaink miatt nem tartjuk annyira fontosnak a nőkérdést, a nők sorsával való foglalkozást,

mint korábban? Azért-é, mert az olvasóink megúnták volna a visszatérő oldalakat, vagy éppen azért, mert kifogytunk a témákból? Szó se róla. Valamikor, amikor elkezdtük, egyféle politikai vállalkozás volt egy oldallá sűríteni mindazt, amit elsősorban lányok, asszonyok, édesanyák, családok, a közéletben számottevő szerepet vállaló nők életéről, munkájáról, örömeiről és gondjairól elmondani akartunk. Nem az oldal lett feleslegessé, hanem e viszonylag szűk kereteket nőtték ki a témáink.

Statisztikák vallhatnának arról, hogy csak addig, ameddig ez az oldal élt, hány dolgozó asszony lett munkája alapján megérdemelten munkahelyi vezetővé, hány gyár, üzem, termelőszövetkezet, intézmény, hivatal munkáját határozzák meg most az asszonyok. Mindez a társadalom természetes fejlődése, és csak örülnünk lehet annak, ha ami tegnap egy asszony sorsában példát érő volt, ma természetes életút. Igen, a témáink nőtték ki a kéthetente megjelenő oldal kereteit.

Nem elveszünk tehát most, amikor elbúcsúzunk tőle, hanem gazdagodunk és gazdagítunk. Ugyanúgy, ahogyan eddig, ezután is írunk majd asszonyokat és lányokat érdeklő sorsokról. Ugyanúgy írunk majd a dolgozó nők példát érő helytállásáról, ugyanúgy a kétniűszakot vállalók, a dolgozó és gyermeket nevelő, családokat kormányzó, vagy éppen a közéletet alakító nőkről. Ugyanúgy, de nem ugyanannyit, hanem többet, az újság más oldalain. Éppen ezért nem valamiféle búcsú ez az olvasótól, hanem a következő találkozások, ránk nézve kötelező ígérete.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET