Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
1983. december 17. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Űj szelek fújnak... Mindig nosztalgiával néztem le a harmadik emeletről. Valahonnan, egészen mélyről, előkúszott az emlék: az udvar, a csodás zug a kerítés tövében, a fák. a bokrok, ötéves lehettem, amikor elköltöztünk az udvaros-kiskertes házból az Ady Endre utca sarkáról. Igaz, anyámék csöppet sem bánták — három gyerekkel társbérletben nem könnyű, akár van udvar, akár nincs. Aztán az első emelet következett az Egyház utcán. A „Kerekes-féle háznak”, ahogyan az öregek még ma is nevezik, van egy csöppnyi udvara, s ha többen is voltunk gyerekek, mint az előző helyen, mégis: volt hely a játékra! Évek múltán újabb csere — az immár héttagú család nem fért a két szobában. A méltóságteljes és előkelő Takarékpalota következett — függőfolyosók, az OTP izgalmas üvegtetőzete, a hatalmas padlás, a zegzugos pince. Udvar már nem volt —, hely viszont akadt bőséggel a tágas, békebeli épületben. ...mondom: nosztalgiával néztem le a harmadik emeletről, ahol immár tizenegy éve élek. Egy tágas udvarra láttam (valahol a fiók mélyén megvan a kis rajz, amit készítettem), ha sütött a nap, beleshettünk az üveges verandára, jó volt kinézni a langyos tavaszokon a házikó öreg lakójának kedvenc virágaira, a zöldellő fűre. Múlt idő. Valahogy beékelődött annak idején (lassan húsz éve) három épület — négyemeletesek — az Ér-patak partján a kertes házak közé. Ablakból, erkélyről zöldet láttunk éveken át, kelet felé a valaha volt Déli-temető jegenyesora zárta a tetők fölött a távoli horizontot. Ma, ha kinézek, hét-tíz emeletes monstrum toronylik a pásztázó tekintet elé a patak túloldalán; eltűnt a ház tövéből a verandás kis ház is. Beépültünk az új lakótelep betonrengetegébe. — Nyíregyháza „szegénysége” előnnyé vált bizonyos tekintetben, amikor a lázas tempójú építkezések megkezdődtek. Üj lakások ezreire volt szükség minél előbb, s ehhez alkalmas területeket találtak a tervezők a város akkori peremén — fejtegeti Kulcsár Attila, a városi tanács osztályvezetője, nemrég még gyakorló építészmérnök. — jAz állomás környéke és az „Éázaki-alközpont” népesült be előbb, majd a Jósaváros következett... A városmag maradt (ha el is csúfította néhány oda nem illő épület), viszonylag kevés a sebhely ... Annak idején nem-volt pénz arra, hogy „felrobbantsák” a centrumot, átépítsék a város központját. Ezt ma örömmel vesszük, hiszen új szelek fújnak a városépítészetben, városrendezésben: — Ma sincs több pénzünk, sőt... — Így igaz, de olyan nagyra törő terveink sincsenek. Nem akarunk egy teljesen új várost építeni Nyíregyháza helyén. A régit megőrizni, ahol csak lehetséges — ez az egyik cél. A másik természetesen változatlan (tartalmában) : a növekvő népesség számára új lakások, intézmények — amilyen tempóban győzzük. — Ha azt mondom: lakótelep ... — ... akkor sok minden felkavarodik az emberekben. Nincsenek illúzióink, tudjuk, hogy mennyi gondot-bajt szültek a panelek. Viszont nem szabad csak a Jósavá- rosban gondolkodni Nyíregyházán. Annak idején a szakemberek szerint ötven kilométer volt az ésszerű távolság. ahová még érdemes házgyári panelt szállítani, s abból építeni. Ez a város éppen a határvonalon fekszik — Debrecen ötven kilométerre van. Éppen ezért nem is vált teljesen egyeduralkodóvá a panel — sok más technológiát is felhasználtunk. Ez mindenképpen tarkítja a képet! — Most pedig újabb váltás következik: a magánerős építés. — Megfordult az arány. Eddig — hosszú időn át — a lakásoknak mintegy háromnegyede központi források segítségével épült. Ma már csaknem ennyi épül magánerőből ... Ez nyilvánvalóban a városképen is nyomot hagy. Egyszer az egyik osztály- társamék udvarán felfedeztük, hogy a kerítés melletti fáskamra oldalán kilazult egy deszka. Tízéves hetykeséggel láttunk munkához, és perceken belül be is jutottunk. Olyan pompás búvóhelyet rendeztünk itt be, hogy tíz hintáért nem adtuk volna, de még egy olyan mindennel felszerelt játszótérért sem, mint amilyen ma terpeszkedik a házunk mellett. Csoda volt, amikor az elcsent zseblámpa fénye felvillant, amikor két-három deszkadarabból kiváló ülőalkalmatosságot eszkábáltunk, és kiépítettük a megfigyelőpontot az egyik résnél ... — Húsz-huszonkét úgynevezett átriumházat építünk fel a Korányi Frigyes utca keleti oldalán. A többi (mintegy százharminc) más típusú lesz — mondja Lengyel István, a nyíregyházi lakásszövetkezet beruházási osztályvezetője. — A jelentkezők közül a legtöbben ilyet szeretnének, de hát többre itt nincs hely. A lakásnak van egy kis belső udvara —» átriuma. Nagy vonzerő! — Erről az új negyedről sok hír kapott már szárnyra. Milliós, sőt drágább lakásokat emlegetnek. — Ott tartunk, hogy a milliós ház már egyáltalán nem számít különlegességnek ... Itt a terület-előkészítés eleve sokba került: lakásonként 210 ezer forintot kell befizetni. Ez csak a telek. Becsléseink szerint (belekalkulálva az áremelkedéseket is!) több, mint egymillióba kerül még az építés maga. Érződik is a keresleten: a másfél száz lakásra egyelőre csak félannyian fizették be a telek költségét, a 210 ezret ... — Épül a legifjabb nyíregyházi lakótelep, az Örökösföld. Üjabb Jósavárost kapunk? Vincze István városi főépítész rázza a a fejét. — Tanultunk, tanulnunk kellett az ottani gondokból. Egyrészt itt Örökösföldön, az úgynevezett lakóudvaros rendszert szeretnénk követni — az épületek közrefognak egy-egy nagy udvart. Másrészt pedig — a későbbi ütemekben — csökken a magasság is, s ahogy elnyúlik a városrész, úgy alakul át amolyan kertvárosi jellegűvé. Itt szeretnénk először alkalmazni azt a rendszert, hogy teljesen szakítunk a merev, merőleges-párhuzamos utcarenddel. Zegzugos úthálózatot terveztek oda. terecskék- kel — hangulattal... — A régi Nyíregyháza másolata? — Valahogy úgy. Vissza kell térnünk ahhoz a szemlélethez, hogy egy városnak van sajátos arculata — s azt őrizni kell, ahol lehet, újrateremteni. Ott van mindjárt az egyik legrégebbi nyíregyházi negyed — ahol már az utcanevek is mutatják a kort: Szilfa utca, Serház utca, Hatház utca ... Itt például a távlati tervekben nem általános bontás szerepel, hanem fokozatosan épülne újjá. Néhány szintes társasházak, akár udvarral-kerttel is... Persze, ez hosszú időbe telik. — És olcsóbb is az államnak, a városnak ... — Természetesen. Itt a lakossági erőkre lehet támaszkodni. A házak régi lakóinak — akik esetleg itt is születtek — nem kell elhagyniuk utcájukat, udvarukat, a gyerek a szülő háza mellett vagy annak helyén építhet... Marad a régi utcahálózat, a kisvárosi légkör is. • Valaha úgy vélték (néha még ma is ...), hogy a soklakásos épületek az igazi közösségi élet színtereivé válnak. Közel vannak egymáshoz a szomszédok, életük is szorosabban összefonódik. Nem így lett. Szűk tér, növekvő feszültség ... Ismerek olyan asszonyt, aki nem lép ki a folyosóra, ha hallja, hogy éppen akkor ért haza a szomszédja. Nem utálja ő, nincs vele semmi baja — csak nem akar beszélgetni. Túlhajtott képzelete már-már azt sugallja: egy röpke köszönés is annyit jelent, hogy betört a szomszéd a hálószobába. Hallgatom Vidor Ferencet, az Akadémia munkatársát, aki 1977 óta vezet egy sajátos tanfolyamot: városépítészet, városrendezés. A különlegesség: nemcsak építészeknek! Van itt tanácselnök, tervező, jogász és más szakma képviselője is. — Ahhoz, hogy valóban emberi arcú, emberi léptékű településeket hozzunk létre, le kell küzdenünk a szemléletet, miszerint a városkép formálása csakis a tervezőké, az építészeké! Meg kell teremteni azt, hogy „beleérezzenek” egymás munkájába a különféle szakemberek ... Ezt hívom én szakmai empátiának. Nemcsak lakunk, közlekedünk, vásárolunk — hanem: Élünk! Álmodozol! — mondja barátom, elolvasván a kéziratot. — Nosztalgiázol itt a kert. az udvar után, dicséred a saját házat, s közben nem bírsz kikecmeregni a harmadik emeletről. Nincs rá pénzed! Mi marad az átlagembernek? A lakótelepi lakás (sokaknak még ez is csak remény), a vékony fal, az idomított élet. ahol 50—60 négyzetméteren minden lépésed előre meghatározott, mert minden annyira célirányos — a beépített mosogatótól a két lépésnyire levő szobáig. Emberi lépték! Ugyan már, ne álmodozz ... De álmodozók! Ha nem magamért, hát a gyerekeimért. Tarnavölgyi György (GAÁL BÉLA FELVÉTELE) Modern, ami a belső fényből ered Horusitzky Zoltán számvetése A mai idősebb magyar zeneszerző generáció tagjai között, a Kodály utáni nemzedék fájdalmasan ritkuló soraiban az egyik legsokoldalúbb művészegyéniség az idén nyolcvan éves Horusitzky Zoltán, akit zenekakadémiai önálló szerzői estjén köszöntött zenei életünk. A fővárosi tiszteletadást ugyancsak szerzői est előzte meg augusztusban Miskolcon, a jövő év tavaszán pedig a pécsi Csontváry Múzeumban tartanak szerzői matinét a mester műveiből. És talán Önmaga születésnapi meglepetésére írta a zeneszerző új kantátáját, amelynek címe Éljetek békében, s amelynek novemberben volt a bemutatója a Pesti Vigadóban, a MÁV Szimfonikusok egyik zenekari koncertjén. — Jeleni-e az ön számára valamiféle számvetést a 80. esztendő betöltése? — kérdeztük az idős művésztől. — Feltétlenül felmerült bennem a kétkedő kérdés, hogy vajon megtettem-e mindent, amire képességeim predesztináltak. Persze nem tudok megnyugtató választ adni a magam kérdésére, de annyi bizonyos, hogy igen sokat dolgoztam életemben. A nehéz indulás ugyanis megszabta életem munkatempóját Eleinte nagyon nehezen boldogultam. A két világháború között, a világgazdasági válság éveiben a főiskola elvégzése után, kilenc éven keresztül óradíjas tanár voltam, miközben a legkülönbözőbb helyeken zongoráztam, kísértem, mert' a tanári jövedelmem nem volt elég a megélhetésemhez. — Kik voltak legjelentősebb mesterei? — Elsősorban Kodály Zoltán, akihez zeneszerzésre jártam. Kodály osztályában tanulni akkoriban rang, különleges érdem volt. Ö olyan forradalmi reformokat vezetett be, amelyek gyökeresen ellenkeztek minden más zeneszerzői stúdiummal. Először is az egész zeneszerzést a magyar népzenére alapozta, amellett pedig — Magyarországon elsőként — a Palestrina féle ellenponttant tanította. Mindehhez olyan komolyság, szigorúság, igényesség járult, ami mindannyiunkban elmélyítette a hivatásérzetet, — A kodályi iskola legfőbb tanulsága számomra, hogy a zeneszerzői munkában a tehetség mellett a tisztesség, a becsület a legfontosabb. A tisztesség annak felismerésében és követésében, hogy mindig az a korszerű. az a modern, ami az ember legbensőbb lényéből ered. Azt kell — megtalálni! És nem „kitalálni” kell mindenáron olyan dolgokat, amik másoknak még nem jutottak eszébe. — Említette, hogy a muzsikus pályát zongoraművészként kezdte. Hogyan lett később zeneszerző? — A zeneszerzés már nyolcéves koromban ' foglalkoztatott. Akkor komponáltam első „művemet”, valcer, induló, csárdás volt a címe, s amit mindenkinek eljátszottam, aki az utamba került. Zeneszerzőként valójában egy vizsgán mutatkoztam be. amelyre Kodály — 1925-ben — az öt zongoradarabom egyikét kérte. Eleinte dalokat, zongoraműveket írtam, később nagyon megkedveltem a kantátát. Az Ady-művekre komponált Fekete hold éjszakáján kantátámat Báthy Annával, Palló Imrével mutatta be a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara. a karmester Dohnányi Ernő volt. — Sokféle műfajban dolgoztam az évek során. A legtöbb művemet a Magyar Rádió mutatta be, amiért hálás vagyok az intézménynek. Egyetlen operám, a Báthory Zsig- mond is ott hangzott el először, de sok más művem, egyebek közt hét vonósnégyesem közül is néhány a rádióban szólalt meg elsőként. És ha megkaptam az Erkel-díjat és a Munka Érdemrend arany fokozatát, akkor talán sikerült a magyar zeneművészetben valami maradandót alkotnom az emberek örömére. Szomory György KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
