Kelet-Magyarország, 1983. december (43. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983! december 17. Kedves Igazgató Főorvos Ür! Hadd kezdjem azzal, hogy kicsit töprengtem, mielőtt az első szót leírtam. Aztán a „Kedves ...” mellett döntöttem — a „Tisztelt...” valahogy hivatalosabbnak tűnik, márpedig mondandóm, pontosabban az az apró esemény, mely írásra késztetett, nagyon is emberi, sőt, nyugodt lélekkel mondom: kedves volt. Ha emlékszik még: a kisvárdai kórház éttermében találkoztunk nemrégiben. „Vendégebédemet” fogyasztottam rokonszenves szb-titkárukkal, amikor ön egy kollégájával letelepedett asztalunkhoz (miután jó étvágyat kívánt minden elébe kerülő beosztottjának). Hogy az igazgató főorvos megjelenése nem kuriózum (miért is lenne az), azt jelezte, hogy nyomban az előző napi kacsa- (vagy liba?) sültet kezdték elemezni, mely, mint kiderült, keményre sikeredett. Én előzőleg nem ismertem önt, de asztaltársam nyomban rákérdezett: mitől van ilyen jókedve, igazgató úr? Látta ugyanis az ön arcán, hogy talán a szokottnál is jobb a kedélye. Nem kellett sokat nógatni, szinte kibukott a szó: annak örülök, hogy nem az volt, amit vártunk. .. Nekem, a laikusnak csak derengett valami, aztán a magyarázat megvilágította a dolgot: arra gyanakodtak, hogy rosszindulatú daganatra lelnek a műtét során — és hál- istennek nem lett igazuk! Azt is megtudtam aztán, hogy a csütörtök önnek nem szokványos munkanap — ekkor gyakorolja a hivatását igazán: szülésznőgyógyász szakorvossá válik az igazgató főorvos. Ez az epizód hosszú gondolatsort indított el bennem. Hazafelé jövet felidéztem az arcát, melyen felszabadult öröm villogott, mosolyát, amely feledtette (gondolom önnel is), hogy félóra múlva ilyen meg olyan hivatalos megbeszélés következik, az igazgatói poszttal együtt járó ügyekben. Hogy milyen kínos feszengésben volt részem, amikor egy tanácsi emberről, aki maga is pedagógusdiplomát szerzett annak idején, elmondták, hogy milyen (engedelmet a szóért) fafejű módon nyilatkozik a pedagógusok helyzetéről.. . De úgy vélem, hogy az ön példája inkább arra alkalmas, hogy mellé sorakoztassuk a többi hasonlót — mert ilyen is akad jócskán. Tudom, hogy az ön helyzete nem általánosítható, hiszen nyilván nem várja senki a kereskedelmi vállalat vezetőjétől, hogy a hét egy napján kiszolgáljon valamelyik boltban. Az sem kivihető, hogy a gyárigazgató rendszeresen a munkapad mellé álljon dolgozni, netán a művelődési osztályvezető a tanácsról „kiruccanjon” időnként tanítani egy iskolába. Az orvosi hivatást gyakorolni kell annak, aki nem akar elmaradni — bár úgy tudom, hogy ez nem kötelező... De nem is ez itt a lényeg. Inkább az, hogy az ilyen „napi munka” során huszonötharminc év után (jól saccolom?) — szóval: ennyi év után is örülni tud. Vagyis azt tartom én fontosnak, hogy nem fedi el a Munka örömét a Hivatal. Mert ezek szerint: az is találhat efféle örömöt, aki nem gyakorolja szó szerint véve is hivatását. Megtalálhatja, (hogy tovább lépjek) akár mások munkájában is. Tud örülni annak, hogy munkatársai valamit jól végeztek el — és tud dicsérni is (mert ez sem közömbös ám!). Márpedig őszintén, szívből dicsérni csakis az tudhat, aki valóban értékelni képes azt a munkát — aki ismeri annak minden csínját-binját, apró buktatóit vagy éppen a megoldást megkönnyítő lehetőségeket. Aki nem vész bele a számok, a Statisztikák bűvöletébe (csakis annak tulajdonítva jelentőséget, ami „kipipálható”), hanem érzi„ sőt tudja, hogy mi rejtőzik az eredmény — vagy éppen a kudarc,— mögött. Ezt pedig nem lehet másképp elérni, mint úgy, hogy „karbantartja” ismereteit, nem hagyja feledésbe menni a jó vagy rossz élményeket „kétkezi” korából. Sokan vagy kevesen vannak az ilyen vezetők? Nem mernék számokat, de még csak arányokat sem mondani. Más és más a helyzete a különféle területeken dolgozóknak — mégis: van alapvető azonosság. Akinek módja van rá (mint önnek), az gyakorolja, akinek nincs, az legalább figyelemmel kíséri szakmáját — és hasznosítja a tapasztalatokat a vezetői munkájában. Kedyes főorvos úr! Köszönöm, hogy osztozhattam örömében — sok-sok hasonlót kívánok még. őszinte tisztelője: Nagy Róbert minisztériumi megbízottal Sláger napjainkban a külkereskedelemről, az exportról beszélni. A rossz nyelvek szerint már a vízcsapból is ez folyik ha hallgatjuk a rádiót, olvassuk az újságot, rögtön a fizetőképesség megőrzéséről, a külkereskedelmi aktívum növeléséről, s még egy sor közgazdasági fogalomról lehet hallani. Hogyan látja ezt a felelős minisztérium megyei megbízottja? — Valóban gyakran hallani ilyen és ehhez hasonló véleményeket magánemberektől, ami a fokozott érdeklődést mutatja. A baj az, hogy a termelőüzemek vezetői nem érzik az export jelentőségének teljes súlyát, így akik a legtöbbet tehetnének a nagyobb mértékű exportért, azok nem lépnek hét- mérföldes csizmával. Egyes vezetők még csak áhítoznak, csak mondják, milyen jó ott, ahol exportra termelnek. Pedig ehhez semmi különleges dolog nem szükséges. Természetesen annyi azért igen, hogy jó minőségű, a világpiacon keresett terméket gyártsanak. Ám ha a szomszédban ezt megvalósítják, akkor három kilométerrel arrébb is gyártható hasonló áru. Én inkább a szemléletben, a hozzáállásban látom a hibát. Sokan még azon gondolkoznak: belföldre, vagy külföldre adják-e el a termékeiket. Ez nem lehet gond a mai gazdasági helyzetben. Ami exportképes, annak az ország határain túl van a helye. A Mindezek ellenére jelentős eredményt ^ könyvelhet el Szabolcs-Szatmár megye az export teljesítésében. Tavaly az ipari termelés harmincöt százaléka, tizenkét- milliárd forint értékű áru talált külföldön vevőre, s persze a kivitel tekintetében kiemelkedő helyet foglal el a megye mezőgazdasága és élelmiszeripara. Mit lehet tenni ennek fokozása érdekében? — Éppen ebből a célból hozta létre a Külkereskedelmi Minisztérium megbízotti hálózatát. Tizenhárom megyében van már minisztériumi kiküldött. Feladatuk közé tartozik a kis volumenű cikkek, beleértve a nagyvállalatok nem profilba vágó cikkei, valamint a megyében lévő ipari szövetkezetek, a tanácsi kis- és középvállalatok termékeinek felkutatása azért, hogy ezek dollár elszámolású exportra kerüljenek. Különösen indokolt ez azoknál a termelőüzemeknél, ahol még nem választottak külkereskedelmi partnert. Ezután közvetítjük a külföldre szánt termékeket a külkereskedelmi vállalatokig és figyelemmel kísérjük az üzlet lebonyolítását. Másik fontos feladat az információk közvetítése a termelőkhöz és a tanácsadói feladat ellátása. Fél éve látom el ezt a munkakört, s eddigi tapasztalataim szerint sok kiaknázatlan lehetőség rejlik a megye termelőüzemeinél. G örülnék, ha mondana néhány példát. — A kapcsolatkialakítást azzal kezdtem: minden megyei üzemnek, szövetkezetnek levelet írtam a létezésemről. Igyekszem valamennyit belátható időn belül felkeresni, de várom az ő jelentkezéseiket is. így keresett meg a nagycserkeszi Kossuth Termelőszövetkezet az általuk gyártott zipzáras fóliatasakkal. Ezt remekül lehet csomagolóanyagként használni. Elküldtem a mintapéldányokat a Chemolimpexnek és a Hungarotexnek, Elindult a „verkli”, s várhatóan hamarosan üzlet lesz belőle. Vagy itt van a legfrissebb, a nyírbátori növényolajgyár esete. A NI- KEX telexen keresztül sürgős gyertyaüzletet ajánlott. Előzőleg jártam Nyírbátorban, tudtam, van kapacitásuk. Szóltam nekik, hogy egymillió kocsigyertyát rendel egy nyugatnémet cég', amelynek az üzletkötője éppen Magyarországon tartózkodik. A jelzéstől számítva a harmadik napon már az NSZK- ban volt a minta, amit elfogadtak, már csak a szerződést kell megkötni és szállítani a gyertyákat. Ezek a sikeresebb üzletek közé tartoznak. Ám nem mindig ilyen felhőtlen a kapcsolat a külkereskedelmi vállalatok és a termelők között. December elején éppen Nyíregyházán tartottak tanácskozást a külkereskedelem aktuális feladatairól, a kistételű cikkek exportjának fokozásáról. Várható-e előrelépés a tanácskozást követően? — Ügy igaz, sok bírálat érte a külkereskedelmi vállalatokat a termelők részéről. Szorgalmasan jegyzeteltem a felvetett gondokat, s remélem hamarosan segítséget nyújthatok. A bírálatok leginkább arról szóltak, hogy a vállalatok nem kezelik kellőképpen a termelőket, nem tartják minden esetben partnernek őket. Megnyugtatásként el kell mondani, ma már több mint száz külkereskedelmi vállalat működik az országban s a külkereskedelmi jogosítvánnyal rendelkező vállalatokkal, üzemekkel együtt kétszáz felett van a számuk. Ezzel megtörik a nagyok monopolhelyzete és már nekik is versenyezni kell a vevőkért. Visszatérve a nyíregyházi tanácskozásra, az ott megjelent külkeresek nem egy esetben ígéretet tettek a gyorsabb ügyintézésre, a rugalmasabb üzletkötésre. Jónak tartom azt is, hogy minden külkereskedelmi vállalatnál van egy munkatárs, akivel rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. A már említett tanácskozáson a Diru- váll képviselője elmondta, azért hiúsult meg egy szóbeli megállapodásuk, mert a nyugatnémet félnek egy dunántúli szövetkezet ugyanolyan minőségű terméket húsz márka helyett tizenhatért kínált. Pedig több ezer darabos tételről volt szó. Korrektnek tartja ezt? — Sajnos ebben az ügyben semmit nem tudok tenni. Mindenkinek jogában áll az árat behatárolt kereteken belül kialakítani. Mint magánembernek mégis az a véleményem, ésszerűtlen az ilyen versenyeztetés. Minden négy márkára szüksége van az országnak, hiszen ezzel csökkent a devizabevétel, ugyanakkor az a dunántúli szövetkezet rontotta más cégek üzletét. Ez az eset csak megerősítette bennem azt a hitet, hogy az árut nemcsak ajánlani kell a külkereskedőnek, de nyomon kell követni sorsát egészen az üzletkötésig. Akkor kevésbé fordulhatnak elő ilyen furcsaságok. A Szóba került az ár. Ugyancsak a tanács- ^ kozáson vetették fel a hozzászólók, nemegyszer értéken aluli árakat kínálnak a külkereskedők. Milyen tapasztalata van ezen a téren? — Az ár mindig a legkényesebb kérdés. Ha valahol exportra termeinek, ott legtöbbször ezzel akarják az esetleges, más téren keletkezett veszteségeket is betömni, s persze még nyereséget is el szeretnének érni. Jó példa erre az egyik nyírségi szövetkezet, amelytől árajánlatot kértek rakodólapok készítésére. A szövetkezetben összeszámolták és négyezer forint feletti köbméterenkénti ár jött ki az alapanyagnál. Ilyen áron senki sem .tudja eladni, hiszen háromezer forintnál többet nem tudnak fizetni. Aztán megnéztük közelebbről a költségvetést. Kiderült, a raklap készítéséhez a tűzifa minőség is elegendő, ám a szövetkezetben fűrészárut számoltak, pedig saját fakitermelésük van. Ilyesmin is meghiúsulhat egy jól induló üzlet. A legolcsóbb megoldást kell keresni, soha nem szabad nagy dologra gondolni az export esetében sem, de a minőség tekintetében egyértelmű a vásárló fél követelménye. Az említett raklapnál maradva, a késztermékbe beépíthető a belső éleinél legömbölyített saroktuskó. Ellenben ha a vásárló nem összeállítva, hanem alkatrészenként kéri, akkor csak derékszögre vágott, szépen megmunkált darabokat igényel. Az ár tekintetében pedig alig van differencia a félkész és a késztermék között. Nemcsak a termelők, a külkereskedelmi vállalatok is érdekeltek az eladásban. Viszont ők tudják, mit ér a világpiacon az adott termék és ezt nagyon nehéz megértetni a nagy költséggel termelőkkel. Röviden úgy lehetne fogalmazni: meg kell tanulnunk exportra alkalmasan termelni. A Ennek azonban feltételei vannak. Hallani az országba behozott gépekről, amelyeken nem termelnek. Vannak melyek egy-két éve bolyonganak, s még nem jutottak el a megrendelőhöz, s ennek az ellentétje, amikor majdnem filléres alkatrészek miatt áll a termelés csak azért mert Nyugatról, dollárért kellene azt beszerezni. Nincsen ebben ellentmondás? — Ez így tényleg ellentmondásosan hangzik. A termeléshez gép kell, sokszor csak külföldről lehet azokat beszerezni, a működésükhöz pedig megfelelő alapanyag. A használódás miatt alkatrészek szükségesek. Most is csak azt tudom mondani: a legfontosabb a szemlélet. Aki Nyugatról hozat gépet, tartsa kötelességének a kihasználását, s bizony nem árt ezt ellenőrizni a felügyeleti szerveknek sem. Az alkatrész beszerzésére több forrás is kínálkozik. Megrendelheti a termelőüzem, emellett lehetőség van a külkereskedelmi vállalatokon keresztül is behozni. Ugyanakkor nem egy külker vállalat rendelkezik innovációs alappal. Ezek is segítséget nyújtanak az exporttermékek gyártásához, a kivitel fokozásához. A Szép fogalom az innovációs alap. Hogyan használják ki a kínálkozó lehetőségeket a megye szövetkezetei, a gazdasági munkaközösségek? — Erre a közelmúltból származó esettel szolgálhatok. Az Ipari Minisztérium innovációs alapja segíti, patronálja bizonyos ösz- szegű pénzzel a vállalkozókat. Nemrég jelentkezett nálam egy nyíregyházi gazdasági munkaközösség. Két remek ötlettel állt elő. Az egyik egy újítás. Elindult a kapcsolatfelvétel a minisztérium és a munkaközösség között, s úgy néz ki jó mederbe terelődött az ügy, mert a hivatalos szervek kedvező véleményt adtak mindkét kezdeményezésről. Lehetőség tehát van, az élet- és piacképes ötleteket támogatják a magasabb fórumokon, megvalósításukhoz pénzt lehet szerezni. Ilyen innovációs alapja van — és a termelési folyamatot megvalósító ötleteket újításokat pénzzel támogatja — az Interin- vest is. Gépeket hoz be az országba, amelyeket öt évre bérbe ad és finanszírozza, az általa jónak tartott ötleteket. A megyében nem sokan keresték eddig az innovációs alappal rendelkező szerveket, pedig biztos vagyok benne, sok ötlet éppen a pénz hiánya miatt jut zsákutcába. A Munkakörébe tartozik a nagyvállalatok w nem profilba vágó exportképes cikkeinek felkutatása is. Milyen eredményeket ért el? — Köztudott, Szabolcs-Szatmár megyében kevés az önálló vállalat. Ez gondot okoz, mert a gyáregységek nagyban függenek a központtól, még kisebb tételek esetén is csak az anyavállalat megkérdezése után dönthetnek. Közvetlenül vagy közvetve sok termékük kerül ugyan exportra, de ettől többet is gyárthatnának. Különösen ami a kistételű exportot illeti. Emberileg jó a kapcsolatom az itt dolgozó vezetőkkel, de szakmailag még nem kerültünk egymáshoz közel. Csak példaként jut eszembe a MOM. Szemüveglencse gyártásukat leköti az anyagyár, viszont bármikor beugorhat mondjuk egy ötezres tétel lencséből, amit egy külker vállalat játékokhoz kér. Mire végigjárnánk a hivatalos utat, a nyugati fél lemondaná az üzletet. Gyakran előfordulnak azonnali feladatok? — Említetettem már a gyertyaüzletet, az szinte órák alatt lebonyolódott. Nem ez a jellemző, de a nyugati partnerek hozzászoktak a gyors ügyintézéshez. Ha egy üzlet megindul, akkor éjjel-nappal dolgozni kell. Egyrészt a teljesítésért, másrészt a vevő megtartásáért. A kistételű áruk exportját nem szabad lebecsülni. Szabolcsból különben nagyon sok ilyen indul útnak, s tavaly az állami bevétel a hatmillió forint alatti üzletekből negyvenötmillió, a huszonötmillió forint alatti üzletekből pedig kétszázmillió dollár volt. Ez már jelzi, érdemes dolgozni, gyorsan, jó minőségben elvégezni a feladatot. Ön néhány esztendővel ezelőtt más pályán indult el, a híradásipart cserélte fel a külkereskedelemmel. Nem érzi távol magát az eredeti pályájától? — Közhelyként hangzik, de szeretem, amit csinálok. Korábban sem állt messze tőlem a mostani munkám. Híradásipari üzemmérnök voltam. Most viszont csak ennek élek. Alig fél éve kerültem ebbe a beosztásba, s jó érzés tölt el, amikor látom, elégedett a termelő, elégedett a külkereskedő. A minisztérium készített egy kimutatást, amely szerint az év nyolc hónapjában a megyei megbízottak háromszáz üzletet ajánlottak a külkereskedelmi vállalatoknak, amiből harminc meg is valósult. Ez nagyon jó arány. Szabolcs- Szatmár megye ebben még nem szerepel, de a következő kimutatásban már a szabolcsi üzletkötések is helyet kapnak! G Köszönöm a beszélgetést. Sípos Béla
