Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
1983. november 12. Sínek a visszatéréshez nek a torz képnek a Budapest betonján kiizzadt humor, de szolgál egyféle történelmi igazságtalanság is. Kegyetlen föld a fekete föld. Megzsarolja az embert. Itt eső után nem mehet ki az ember a földre, eső előtt is hiába menne. A két határ közt egy nap van, amikor elviseli a föld az ásót. Itt talán a kegyetlensége miatt szentség a föld. Verejtékkel megszentelt, izmokban hordott, fájdalmakkal áldott. Logikai bukfenc, és mégsem az, hogy egy elképzelt térképen Szatmár az, ahonnét legtöbben mentek el, szálltak buszokra és vonatokra, cseréltek életformát, lettek földművesből munkássá. Didergő kis falvaink majdhogynem férfiember nélkül maradtak, és csak szombatonként telt meg a kocsma, és telt meg az asszonyok öle meleg örömmel. Nem volt apja a gyereknek, csak hétvégeken, nem volt, aki bodzapuskát faragjon és nem volt, aki lovat befogni tanítsa a gyerekét. Mi történt valójában? A földosztás újjongó öröme után, bármily kegyetlen, itt szentség a föld, a termelőszövetkezetek első szervezése idején tömegével fogtak az emberek vándorbotot. Féltek a termelőszövetkezettől, féltek egy másik életformától és a szegényemberek tisztességével becsülték a biztos kenyeret. így szálltak vonatokra és autóbuszokra, így utazták be az országot, mert hiszen hagyománya is volt ennek Szatmárban. A vándormunkás fogalma nem volt idegen e tájhoz. Mindig indultak el innen szegény emberek, kétkezi munkások, kubikosok. Bandába szerveződve gyalogoltak a városokig, hogy keserves munkával a kuncogó krajcárt megkeressék. A termelőszövetkezetek második szervezése idején, akkor már rossz tapasztalatokkal terhelten, ugyanilyen félelem élt az emberekben. Ki úgy érezte, hogy földjét veszti, talajt keresett a lába alá. A világ igazsága volt, hogy kellett a kétkezi munkás akkor mindenütt. Elindult hát ez a szatmári kopott ruhás emberraj, hogy éjszakákat utazzon a fekete vonatokon, benépesítse a munkásszállókat, és megteremtse a népmesék szerencsepróbáló csodáit. Valójában újkori népvándorlás volt ez. Nem egyértelmű, nem céltól célig vezető út, hanem felhangokkal megátkozott, tűrésekkel terhelt, félreértésekkel félremagyarázható hazakeresés. Bálint József egy, a hatvanas években gyűjtött szociográfiájában pontos számokkal bizonyítja: a munkahelytől való távolsággal egyenes arányban csökkent az emberek keresete. Aki 300 kilométerre lakott a munkahelyétől, az jobb esetben is csak a hetven százalékát kereste meg annak, amit ugyanazzal a munkával a közelebb lakó megkereshetett. Ugyanígy, ahogyan távolodtunk a munkahelytől, úgy lett egyre alacsonyabb az emberek képzettségi szintje. Ahogyan nagyobb távolságokra utaztattunk emberrajokat, úgy lett az utazó ember kiszolgáltatottsága egyre nagyobb. A humor felfedezhette, hogy milyen egy ingázó vonat, a hajnalban zuhanyozó, kipihent embernek komikus lehetett az állva is el- alvó utazó munkás. Kialakult e társadalmilag hasznos és szükséges rétegről egyfajta kényszerképzet. Álszent polgári viszolygással bámulta a társadalom ezt a hétről hétre utazó embertömeget, és mindig elfelejtette, hogy nélkülük nem épült volna újjá Budapest, nem lett volna Dunaújvárosunk, Leninvárosunk, Kazincbarcikánk, Komlónk ... Nem lett volna segédmunkás az építkezéseken, kubikosunk a térképet átíró csatornák építéséhez. Mi történt a falvainkkal közben?' Varázslata a történelemnek, hogy ezek a falvak elpusztulni képtelenek. Az ember, aki elindult onnan, hogy ipari munkássá legyen, vitte vasárnap este a heti tisztát, hozta szombaton a heti szennyest. Nagyon sok embert ismerek, akiknek az út kétszer tizenkét órájukat vette el, és úgy érkeztek a vasárnapra virradó éjszakában, hogy még asszonyuk mellé sem fekhettek le igazán, mert a vasárnap délutáni emberár már visszafelé mosta őket. Ingázó Szatmár. Országot építő Szatmár. Részeg ember a vonaton. Egy történelmi igazságtalanság továbbélése. Senki nem azt számolta, amit ezek az emberek építettek, senki nem számította ki a kényszert, amely embertelen vonatokra ültette őket. És mi történt? Azokban a tisztát vivő és szennyest hozó aktatáskákban egy új igény- rendszer, és másfajta emberi minőség is utazott. Másképp épültek a házak ezután. A munkásszállóban látott televízió otthon a családi ház részévé lett. És hogy e kedves vendégnek, ami a nagyvilágot jelenti, méltó helyet adjanak, lakottá lettek az addig lezárt „tisztaszobák”. Az emberek vándoroltak, de itthon, idehaza elkezdődött egy vérte- len, nagyon csendes, de nagyon szorgalmas és szükséges forradalom. Zajlik ez az átformálódó szatmári falvakban ma is. Valamikor a villanyt építő embereket várták olyan türelmetlen szeretettel, mint most napjainkban a vizet hozókat. Az ember vándorolt, de a kemény munkával megkeresett bérből otthon a gazdaság épült, a ház lett mássá, a kert lett mássá, és ami mindennél fontosabb, a gyerekek lettek mássá. Bálint Józsefnek az 1960-as évek végén igaza volt. Valóban a munkahelytől távolabb élők voltak a kevesebbet keresők, és a kevésbé képzettek. Ma a vonatok közönsége jó részt kicserélődött. t Valamennyire is tisztes családban a gyerek legalább egy szakmunkás-bizonyítványt kap (szerez) örökségként. És ma már nem az apák utaznak, hanem ez a világra nyílt szemű sereg. Szatmáriak ők is, de másképpen szatmáriak, többet tudóak, ha nem is többet érőek, mint a szüleik. Szatmár és ingázás. Nemrég még e kettő egy fogalom volt. Természetszerűleg az, hiszen e határszéli tájon volt a legkevesebb tanító, a legkevesebb orvos, védőnő, óvoda és bölcsőde. Itt volt a legkevesebb képzett emberfő, itt volt a legnagyobb a gyermekszületés, de a gyermek- halandóság is, itt volt a legtöbb a tüdőbajos, de innen indultak el az egyetemes magyar kultúrán másítani, jobbítani tudó Kölcseyk, Móriczok... Vannak-e véletlenek. Egy- egy tehetség születése lehet véletlen is, de az, hogy az innét ingázó emberek országot' építő erővé lehettek, az már nem véletlen, hanem a tehetség, és a fekete földön kötelező szorgalom, munkaszeretet, vagy még inkább a munka tiszteletének szép szokása volt. Újságokat forgatok, nézem a hirdetéseket. Már-már segélykiáltást hallok ki belőlük. Egyre több ember száll le a vonatról, és nagyon távol tőlünk egyre égetőbb a szükség, hogy kétkezi munkást találjanak. A mátészalkai állomáson, ahol évekkel korábban egy-egy hétvégen 15 ezer ember fordult meg, ma nem utazik több nyolc-tízezernél. Azok a termelőszövetkezetek, amiktől egykor féltek, ma szakmunkások hadseregét foglalkoztatják. És születik az ipar, nemcsak a házak épülnek vasbeton gerendákkal, nemcsak a fürdőszobák csapjából folyik itthon is meleg víz, hanem a statisztikák is átíródnak. Szatmár megszűnt a legek földjének lenni. Több tíz ezres nagyságrendű utazó nagykövete — így hiszem — segített utolérni Európát. Ügy vagyunk egy haza része, hogy nem benne vagyunk mások, hanem mi tesszük mássá, jobbá, otthonosabbá, gazdagabbá. Bartha Gábor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET N incs a világon táj, ahol az ott élő emberek ne éreznék igazságtalannak a történelmet. Nincs e magyar hazában olyan táj, mint a szatmári síkság. Az itt élő ember a történelem változásaitól függően mindig menekülni kényszerült. Menekült tatár és török elől, bújt elrejtő mocsaraiba zsoldos hadak járásakor, nézte a nádból égő faluját, de ha elment a had, újraépítette sárból való házát. Való igaz, hogy a földből, ésez nemcsak hasonlat, épültek itt a házak, és a történelem diktátumai szerint alakultak az életek. Van egy táj, és ez Szatmár, ahonnét nagyon sokszor menekülni kellett. Történelmünk legutóbbi évtizedeiben különös népvándorlás indult meg ezen a tájon. Az ország más helyén élő idegent kérdezvén ő azt feleli erről a tájról: ide jártak a fekete vonatok, innen ingáztak tíz- és tízezrek. Fogyó faluink árulkodnak róla, hogy nagyon közel értünk ahhoz, amit egy táj halálának is mondhatnánk. Történelmi igazság, hogy ezek a szatmári faluk mindig újraépültek. Ha hadak elől bújt a lakosság, akkor a hadak járta után visszament oda, ahol azelőtt élt. Mit mondhatunk e szatmári kényszerű népvándorlásról 1983-ban? Ha távol élő idegent kérdez valaki Szatmárról, akkor az idegen Mátészalkát mondja, és Szatmár jelenkori „fővárosához” a fekete vonatokat beszéli. Kiskatonáink, akik bevonulnak, mondják: a Dunántúlon majdhogynem úgy néznek rájuk, szatmáriakra, mint valami különös emberfajtára. Az irodalom is ludas ebben, az újságírás még ludasabb, hogy a szatmári vándormunkást sok helyütt ma is bicskával képzelik el az emberek. Szolgál en-
