Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
HU ÜNNEPI MELLÉKLET 1983. november 6. „Ércbányászok” között Kegyetlen már ilyenkor október végén a szél. Pláne, ha északról fúj, mint most, Záhonyban. Pontosabban a záhonyi szárazföldi kikötőben, ahol kísérő nélkül nemigen boldogulna az ember. Még így sem nagyon tudjuk merre bolyongunk, hiszen az idegennek minden vágány és minden szerelvény egyforma, melyekből hátunk mögött hagytunk már vagy hatvanak A vasérccsúszdát keressük, a vasérc rakodóit. A sínek közt haladunk, enyhe emelkedő, meg egy vékony, szíjas ember állja útun- kat. Nem lehet itt csak úgy mászkálni! Többek között ezért felél a térmester, Dar- mai József, aki útitársként szegődik mellénk. — Hány brigád pakolja most az ércet? — Kettő — mondja. — Melyik a jobb? — Hogy-hogy melyik a jobb!? — néz ránk bosszúsan. — Csúszdások ők, itt jó munkás mindenki. Már felkapaszkodtunk az emelkedőre, az érccel tele szerelvény mellett keskeny füg- gőhídon kopog a cipőnk talpa. A vagonokon nincs ajtó, a padlóját lehet lebillenteni, az így keletkezett nyíláson át túrják ki az emberek a kokszot, az ércet, s nagy marSimon István kológépek rakják át a magyar vagonokba. A térmester az egyik kocsi alatt megáll, bekiált: — Józsi, itt vagytok!? — Itt — Gyertek ki! — Dolgozunk! — Nem baj, gyertek! Előbb két kormos arc bukkan elő, kisvártatva beszélgethetünk is. Beszélgethetünk ...? Lent a depóban fülsiketítőén dübörögnek a gépek, bent a kocsiban tompán püffen a csákány ..., de hát nem diskurálni jönnek ide az emberek. Állunk fenn a hídon, s az egyik brigád vezetője, Diószegi József mondja, hogy hatan vannak, s naponta tizenkét- tizennégy vagont kell kipakolniuk, hogy meglegyen a szokásos keresetük, azaz havonta a 7—8 ezer forint. Tizenkét óra a munkaidő, negyvennyolc a pihenő. — Mióta lapátolnak? — Én hét éve — mondja Diószegi —, de kérdezze meg Balogh Áront. Én még meg sem voltam, mikor ő már záhonyi munkás volt. Balogh Áron a lapátnyélre támaszkodva hallgat, s nézi, hogy görgetik lent az üres vagonokat. Ha egyszer ő ösz- szeszámlálná, életében hány kocsit pakolt ki, Moszkváig érne talán a szerelvény. — Meddig lehet ezt a munkát bírni? — Ameddig az orvos azt nem mondja, hogy vége — felel. — Tudjuk mi azt persze, hogy sokan összehúzzák szemöldöküket a 7—8 ezer forintos fizetésünkről hallván, de kíváncsi lennék, harminckét éves rakodómúlttal a hátuk mögött hogyan vélekednének. Egy vagonba tudják mennyi érc fér? Hétszáz mázsa. De a nagyobbakba, mi a sok kereke miatt csak százlábúnak hívjuk ezeket, hajszál híján ezer mázsa. — Ki a jó csúszdás? — Aki szereti a munkát. Aki megfogja a csákány nyelét — sorolják. — S ha úgy hozza a sor, nem ijed meg a zsákolástól sem. Télen ugyanis ezt a fajta ércet nem lehet szállítani, pakolni, any- nyira összeáll a fagyban. Ilyenkor aztán zsákolnunk kell. Mikor mit, cementet, salétromot, ilyesmit. Egy szélroham elkapja a hangjukat, arcunkba csap egy marék vasércport. — No, mit mondtam maguknak — szól hátra a füg- gőhídon a tér mester. — Kemény emberek. Ide kérem vérnyomásos ember nem jöhet. Ha lehéz a depóba, rögtön leszédül innen. — Volt már aki lezuhant? — Ilyenre nem emlékszem. Tudnak ők magukra vigyázni. De a társukra is. Kell is, hiszen elég egy rossz mozdulat. Pedig még most istenes, de télen, mikor ráfagy a hó a lépcsőre ...! Ez volt hát az a csúszda, ahol még szükség van a csá- kányos, lapátos emberre. Néhány kilométerrel odébb, valahol Eperjeske táján szintén vasércet pakolnak, akárcsak Záhony alatt. De micsoda különbség van a két helyszín között! Gép gép hátán, az iszonyú monstrumok láttán törpének érzi magát az ember. Pedig hát ember készítette, s ember kezeli ezeket is. A mesterséges domb tetején vagy tizenöt méteres magasban áll a szovjet szerelvény, fölötte a hatalmas rázó berendezés, alatta, de még az is vagy tíz méterrel a feEgyütt a Diószegi brigád jünk fölött a magyar szerelvény. Fel, a daru fülkéjébe kapaszkodunk, s nem merünk lenézni. Nem úgy Simon István, a daru, illetve a rázó berendezés kezelője, aki egyszerre százfelé is figyel talán. Megnyom egy gombot, s va- valahol feldübörög egy motor. Megmozdít egy kart, s máris előttünk himbálózik a gép óriás tenyere. Már az érccel tele vagont markolja, s rázza, mintha a lelket akarná kirázni belőle. A kocsi alja ékalakra nyitva, ömlik az érc az üres vagonba. Közben persze döbörög, csattog az egész óriás szerkezet, nem véletlen Simon István fején a fülvédő. Nélküle nem sokáig bírná az ember. A fülkében jó húsz fok, villanykályha ontja a meleget. — No, hogy tetszett? — veszi le a fülvédőt Simon István, mosolyog: — Megszokja az ember, csak az első fél évben szokatlan ez a nagy dübörgés. — Mióta keresi darusként a kenyerét? — Nyolcadik éve. Egyébként autószerelő a szakmám. A szakmunkásképző után egy évig Pesten voltam, aztán megúntam a csavargást, s visszajöttem hhza, apám mellé. Ő is itt volt sokáig rakodómunkás, most ment nemrég nyugdíjba. — Ült itt maga mellett? — Nem tudta ő megszeretni ezt a technikát. Talán egyszer jött fel, de elege volt belőle. Lent duda harsan, lassan kigördül az üres szerelvény. A domb alatt már dübörög a másik mozdony, indul fel a daruk alá. Az órámra nézek, déli tizenkettőt mutat. Az átrakóknak még hat óra van hátra. S nemigen van idejük figyelni az órát. Balogh Géza Itt már gépesített minden (Gaál Béla felvételei) A cipőgyárban, a szalagon, menetrendsze- Meséli Rakamazon Héri László, az elnök, rűen elindul útjára az acélkék bőr. Kézből Még diák volt, amikor szervezték a tsz-t. megy kézbe, gépről vándorol gépre. Vágner Édesapja, jó gazda, nehezen írt alá. SzomoFlórián, az igazgató magyaráz. Felfoghatat- rúan, vonakodva, kételkedve, csaknem sírva, lan műveletnevek, munkafázisok furaksza- Hat évig ült a tsz agronómusa részére adott nak az agyamba. Aztán egy mondat, amitől kocsi bakján. Szótlanul, legfeljebb sóhajtva, mindent elfelejtek: egy cipő elkészítéséhez vagy mohogva. Már a fia is ott dolgozott, de 240 különböző műveletet kell elvégezni. A ő még mindig várt. És csak hat év elteltével, szám is sok, de még több, ami mögötte rej- amikor az eredmények cáfolhatatlanul bizotezik. Itt szinkronban kell lennie a szalag se- nyitottak, akkor nyilatkozott. „Kár. hogy nem bességének, a hővel lágyító gép Celsius-foká- előbb csináltuk meg!” Hogy mindezt miért nak, az ezt szabályozó berendezésnek az mondom? Csak azért, mert az ember, legyen anyag minőségétől függően, a félautomata tsz-tag, cipőgyári munkás, szakcsoportban ritmusának, a diszpécser vezérlőművének, a sertést tenyésztő, gépész, csak és kizárólag a tűzőgépnek... Szervezés — jut az eszembe. siker, és eredmény tükrében mérlegelheti Művészet és tudomány, mely a matematika tette és gondolata értelmes voltát. És az és a mechanika pontos ismeretében számít eredmény: hízptt marha, költemény, divatos sebességet, hőfokot, ütemet. Egy sokismeret- csizma, találmány, jól működő üzlet, meglenes egyenlet megoldása, ahol csak egy vég- termelt gabona, a kiskert virága — minderedmény lehetséges: az optimális, a mérhe- mind egy visszacsatolás révén része más tő, a mérésen alapuló pontos számítás ki- emberek jó közérzetének, ha úgy tetszik bolkezdhetetlen rendje. dogságáoak. És mégis: hiába minden okos szervezés, ha valaki nem számít a legfontosabbal, az emberrel. A nyírbátori és környékbeli lánnyal és asszonnyal, a gépet beállító emberrel. Mert a szalag bár elindul a kérlelhetetlen törvény megszabta úton, de immáron minden azon múlik, aki mellette áll, dolgozik. Az emberen, aki lehet boldog vagy gondterhelt, szerelmes vagy gyászos, bosszús, megcsalt, nyertes, szerencsés, frontra érzékeny, náthás, ambíciókkal teli, unott, okos vagy éppen alig képzet nehézfelfogású, aranykezű, a gyárból elvágyó, szíve alatt új életet hordozó, válófélben levő, anyagi gondokkal küzdő, háztájiért élő, már munkás, mégnem-munkás. hallgatag, intrikus, derűs, jókedvű, pénzsó- vár, lezser ... Tényezők sokasága, miket nem programozhatnak előre. Tulajdonságok és állapotok, melyek óráról órára, napról napra változnak. Vajh melyik szól bele a 240 művelet valamelyikébe? Több, jobb, rosszabb, kevesebb lesz tűlük a termelés? Napjaink egyik legnagyobb kérdése: tudjuk-e feloldani a kérdőmondatok görbe végjeiét vagy sem. Tudunk-e teremteni rendet és összhangot a gép és az ember együttműködésében. Megjelenik-e a kiaknázott tehetség cipőben, ruhában, feloldódik-e a rossz a munkapad mellett állóban, tudatosan működik együtt tervezővel és géppel? A minap jártam Erdei Bélánál Fehérgyarmaton. Nyugdíjas, háza körül dolgozik. Híres sertéstenyésztő. Nézegetem észt-lapáj disz- nait, hallgatom szakszerű magyarázatát. Tápról, szaporításról, árakról. Egyszerre így szól: „Tudja, mindez fontos, de ami még lényegesebb, hogy szeretni kell ezt a munkát. Mint minden más munkát. Nem tagadom, a pénz jól jön. De biztos — hogy mint Lajos bácsi, aki 71 éves és egyedül él —, akkor is csinálnám, ha nem lenne szükségem több pénzre. Nem az elfoglaltságért csupán. Az eredményért. Hogy megmérjem magam, mit is tudok.” Talán furcsa, hogy egy sertésól melletti beszélgetéskor kaptam választ arra, amit a cipőgyárban kérdezgettem magamtól. Mitől válik valóban kizárólagos meghatározóvá az ember? Úgy vélem, Erdeinek igaza van akkor, ha szeretni is tudja, amit csinál. Ám legyen, vitatkozzunk! Lehet szeretni egy munkaműveletet a szalag mellett? Valóban elég a boldogsághoz, ha kigömbölyödik a koca? Szükségszerű a lelkesedés, amikor az ember panelt kapcsol panelhez? Nehezen- felejtem jó barátomat Tiszabe- csen, Botos Karcsit, aki majd mindennap lement a vízkivételi mű gépházába. Lemosta gázolajjal a masinákat, á padlót. Kérdeztem is tőle: miért? „— Mert így szép, és így jó.” Lakonikus felelet, de talán tovább fűzhető vele az iménti gondolat. Mert az biztos, hogy mindenki a pénzért és pénzért dolgozik. De az már nem mindegy, hogy a megszerzett anyagiak mellé jár-e még valami. Az az öröm, ami felvillan akkor, amikor meglátom a saját akaratomat, képességemet a munkám végtermékében. A találkozás önmagámmal a munka eredményében. A nagy pillanat, amikor felismerem: a gép szolgált engem, a matematika, a technológia, a program csak eszköz volt ahhoz, hogy a végeredményben láthatóvá váljék a teremtő ember. Nem tagadom: sokszor félek, amikor olvasom és hallgatom a sok hírt, és információt, mely arról tudósít, hogy a technika, az elektronika, mikroprocesszoros találmányok mit tudnak. Szeretném többet hallani, mit tud az ember. És azt is, hogy amikor nem tud, vagy nem akar, annak mi az oka. Ki tagadná: gyakorta fogcsikorgató a munka. Nemegyszer keserves a gép mellé állni. Hányszor, de hányszor utálkozóan kedvetlen a pedagógus, a bolti eladó. Nem élünk — s nem is élhetünk örök diadalmámorban. Ember nélkül viszont soha nem folyhat az élet. Lehet róla magasztosan szólni, ünnepelni, hősnek látni. Néha ilyen is. De többnyire ő a vívódó, a küzdő, a gondterhelt. Vajon történik-e elég ahhoz, hogy megteremtődjék a szinkron az emberi vágy, lehetőség, boldogságképlet és realitás között? Ha fontos — és az —, hogy a 240 művelet szoros rendet és szinkront kíván, ha igaz — és igaz —, hogy az élet feltételezi a rendet, akkor az is igaz, hogy szinkronban kell lennie az embernek környezetével is ahhoz, hogy kapcsolatukból kiküszöbölődjék a kényszer csikorogtató homokja. Világunk félelmetes. Nem rajtunk múlóan nőtt a félelem a háborútól. Riogat a hír, mely környezetünk veszélyeztetettségéről szól. Sokkol a gazdaság megannyi gondja. Szorongat mindenkit, hogy mellettünk él egy éhező világ. Űj népbetegségek tizedelnek — egyelőre kivédhetetlenül. Az emberi értelmet kérdőjelezik meg terrorista merényletek. Köztük áll az ember, szinte védtelennek érezvén magát. Kicsin, kiszolgáltatottan. A borzalomnak is megvan a maga logikája, s ez benne a rémítő. Féltjük a világot, s benne a szocializmusunkat. Ezt a rosszat tagadó világot, melyet hol rosszul, hol jól építünk. Az eredményt, melyben benne van az örömünk, a könnyünk, a szégyellnivaló és a megdicsőitő. Ez több mint ezer pár cipő, ez több mint egymillió tonna gabona, ez több mint kötetnyi vers, ez több mint százmillió tonna acél. Mindez a sok kis és nagy emberi tett, siker és kudarc összessége. A boldogító, a javítandó. A miénk. Énekeltük, szavaltuk, hittük egykor, hogy már itt a Kánaán. Aztán kiderült: messze az még. Jó és könnyű évek után jöttek és jönnek a nehezek. Ha nem is ment semmitől, de talán nyugtat: teher alatt nő naggyá a pálma. Kiderült, még korántsem viseltünk minden terhet. Még messze vagyunk attól, hogy mindenki értse: világunkat helyettünk jobbá senki nem teszi. Rendünk fejlődésének e szakaszában a fontos gép mellett még nagyobb fontosságot kap az ember, ki ura lehet a világnak és a gépnek, a tudásnak, a szép szónak és nemes eszmének — és ura lehet önmagának. A megteremtettben, a létrehozottban, a megalkotottban. A tét: élet és ember. A küzdő, a győztes, az aprómunkát végző, a feltaláló, a megszületendő, az elaggott, összhang a gép és ember között, ember és lehetőség között, lehetőség és cél között, cél és eszköz között, eszköz és tisztesség között. Talán ezért tisztelgek azok előtt, akik tisztességesen teszik dolgukat, néha érezve, máskor tudva: kezükben a világ sorsa. Bürget Lajos Katona Judit: FOHÁSZ Mi úgy aludtunk este, hogy párnánk alatt lapult a száraz kenyérhéj. édes, jóízű s áldottuk érte anyánkat, mert míg szelte, szétosztotta, halvány tört arcán mindig volt derű. A mindennapi kenyerünket italunkat, eledelünket add meg, uram, a mai napra. Szép fiainkat növeszd nagyra, add, hogy láthassuk tiszta arcuk, szemeik madársuhanását, párolgó vacsorák fölött a kedvük s ha a munkát kezünkből kiejtjük, adj erőt hű simogatásra. Holnapunkért igaz fohászra, hisz küzdelmes sorsunkat beérték, biztos oltalmat adj nekik, békét.
