Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

UM —^———i ft

Benke Valéria:

Értékrend,

szocializmuskép

H

ogyan is állunk ma itthon a szocialista értékrenddel? Ha vannak — márpedig vannak — az értékítéletnek zavarai a társadalmi együttélés gyakorlatában és a társadalomábrázolásban, annak művészi és más formáiban, akkor az is feltételezhető, hogy a szocialista értékrend orientáló hatása nem érvényesül megfelelően. Időnként és helyenként az is kérdésessé válik — vagy azzá teszik —, hogy létezik-e egyáltalán szocialista értékrend. Kialakult-e vagy csak kialakulóban van, esetleg éppen most kezdik ki új próbálkozások, jelenségek, megnyilvánulások? Hogy vannak zavarai, az kétségtelen.

Időnként meglepve vagy háborogva konstatálják sokan, hogy a polgári értékeknek és érdemeknek szinte kampányszerű dicsérete alakul ki, nemcsak a memoárdrodalomban, hanem a jelen problémáit taglaló, a múltból példákat felvonultató más megnyilatkozásokban, közlési formákban is. Nem hiszem, hogy eredményes próbálkozás lenne a polgári értékrendet a maga egészében rehabilitálni, mert azt nem lehet; ha mégis akadnának ilyen törekvések, azokat el kell utasítani. De egyes polgárerények bizony elkelnének nálunk. Azok a polgári érdemek, amelyekről méltánytalanul kevés szó esett korábban, most gyakran és nagy hangsúllyal szerepelnek különböző műfajokban. E tekintetben sokat tett történettudományunk, és az árnyaltabb ábrázoláshoz hozzájárulnak memoárok is. Egy-egy korszak egészének értékelését azonban nem változtathatja meg, még akkor sem, ha a kutatások eredményeként a részletek módosítanak is a képen.

Némi „csúsztatás” persze abban a tekintetben is van, hogy az ilyen polgári értékeket hogyan mutatják be a múltat értelmezve, mindenekelőtt a jelen kritikája céljából.

Sokat szerepel például a nosztalgikus eszmefuttatásokban a demokratikus magatartás, a műveltség, a hivatás-tudat, szembesítve a múltbeli példákat mai állapotokkal. Ezek a progresszív értelmiségre jellemző vonások. Ám ez igen vékony réteg volt az akkori Magyarországon, már szinte ritkaságszámba ment a szélesebb polgárkörökben — téves tehát általánosként való idézése, beállítása. És alig-alig létezett dzsentri-dzsentroid rétegekben, pedig ezeknek a szerepe mintaértékű volt a magyar értelmiség nagyobbik részében.

Ha azonban a régi pedagógusgárda kiváló tagjainak — hiszen akkor sem csak jó pedagógusok működtek —, akik a nagy néptömegek legtehetségesebb fiaiból és leányaiból választódtak ki, emlékét idézik és állítják példaként a maiak elé, ezt jó szívvel fogadhatjuk; gondoljunk saját tanítóinkra, tanárainkra, volt közöttük mindenütt olyan, akinek alakjára, magatartására nagy megbecsüléssel emlékezünk. A kiemelkedő értelmiségiek a hivatástudat, az önfeláldozás, a tudományért és a társadalomért hozott áldozatok nagyszerű példáit adták. Ezt ne fukarkodjunk elismerni, mintaképül állítani.

A polgárerényeket illetően valójában nagy történelmi mínuszaink vannak. Ezek az erények az akkori társadalmi viszonyok miatt nem alakulhattak ki, vagy ha egyesek alakulóban voltak, nem szilárdulhattak meg. Melyek ezek? Például a pontosság, az idő értékelése és tisztelete. Ha kicsit körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy Magyarországon ezzel mennyire nem vagyunk rendben. Vagy a takarékosság, mégpedig nem a krajcáro6 zsugoriság, hanem az ésszerű, gondos bánás anyaggal, szerszámmal, emberi munkával. És a szaktudás, a szakmai felelősség, az üzleti korrektség. Ehhez a polgári fejlődés több évszázada kellett, ami alatt a kézműves kultúra és a kereskedelem kialakult Ez nálunk bizony hiányzott. Emiatt a műszaki kultúra és a munkakultúra általában gyenge, de a gazdasági érintkezés kulturáltsága, korrektsége sem elég jó. S végül a műveltség, a tudás tisztelete, értékelése. Paradoxon: tömegméretekben kitermelni, elterjeszteni ezeket a polgári értékeket — nálunk a szocializmus feladata (ide értve a vállalkozókedvet, az egészséges vállalkozói szellemet is). Sok ilyet lehetne felsorolni, de talán ezek a legfontosabbak.

Van azonban, amitől óvni is kell társadalmunkat: a műveltség és a tudás értékelése nem azonos a dipiomafétissel! Nálunk most vannak olyan jelek, hogy a „papír” rangja növekszik meg. E- hazánkban egyébként korábban is létezett, nem mi találtuk ki. A nemesi levél mellett a honorácior (a tanult, magasabb iskolát végzett) réteg is valameny- nyire kiváltságos, privilegizált volt. A mi társadalmunk hasznára azonban csakis a valódi tudás és annak közérdekű felhasználása szolgál. Hadd tegyem hozzá: ha az említett tulajdonságok — és más hasonlók — nincsenek jelen a társadalmi mentalitásban, akkor a válla)' zószellem vajmi lg&üs és kétes értélKf kát la lenne. CN**

Az említett p< .ák és más új, vagy régi értékelemek fölemlítése és propagálása nem okoz zavart akkor, ha azok a szocialista értékrend kereteibe illeszkednek. Tudjuk, hogy az értékítélet tekintetében van elbizonyta’a- nodás. Sokféle okra, hatásra vezethető visz- sza, de én a legjelentősebbnek azt találom, hogy életünkben s >k a változás, azok gyorsan követik egymást, tehát nehéz őket feldolgozni, gondola ii és közvélekedési síkon egyaránt.

Az egyébként téves koncepció, amely élvárja, hogy a tudományok szintjén — tételezzük fel — helyesen megválaszolt kérdések

Készletek a nyíregyházi pirtaktfvafllésen elhang- zott előadásból.

azonnal átmennek a közfelfogásba. Ahhoz ugyanis idő kell, míg a társadalom tudata földolgoz olyan változásokat, amelyek különösen az egyént komolyan érintő kérdésekben, i a munkamegosztásban, a jövedelem- szerzési módokban történnek. És a viszonyoknak is kialakultabbá kell válniuk. A háztájiról másfél-két évtizeddel ezelőtt sokat és hevesen lehetett vitázni, egymástól merőben eltérő értékítéletet alkotni. Most, hogy kialakult, gyümölcsözik, és beépült a társadalom gyakorlatába, a tudati feldolgozás, az értékítélet egységessé válása már nem okoz különösebb gondokat.

Ismétlem: vannak bizonytalanságok a valóság változásai és megítélésük tekintetében; ezek feldolgozásához segítséget kell nyújtani. De azért ne engedjük eltúlozni ezt a bizonytalanságot. Nem vált minden labilissá sem a társadalmi gyakorlatban, sem a szocializmus lényegi vonásait illetően. A koordináták — amelyeknek keretében az új vagy módosuló elgondolások beépülhetnek — szilárdak maradtak és maradnak. A tulajdon- viszonyok nem változnak; a szocialista tulajdon szerepe a meghatározó, a népgazdaság egészében az állami, a mezőgazdaságban a szövetkezeti tulajdon a domináló. A magán- tulajdon valamelyest nőni fog, de súlya csekély marad. A változások legnagyobb része nem a tulajdonviszonyokat érinti, hanem a tulajdonformákat, az együttműködés és a munka koordinálási módjait. Az is kialakul, hogy a társadalmi szükségletek közül mit nem célszerű nagyüzemi keretben kielégíteni, erre egyébként meg kell és lehet a megfelelő formákat találni.

Az említett koordináták: a munkáshatalom, a közösségi tulajdon, a munka szerinti elosztás. Ezek azok a társadalmi tények, amelyek valóságunk meghatározó elemei; ezek alakítják a társadalomról alkotott képet, de nem automatikusan. E szocialista kritériumoknak és értékeknek a tudatba való beépítésével, folyamatos megerősítésükkel foglalkozni kell; ám ez a tudatformák összességének hatására történik, így tehát a politika, a tudomány és a művészetek is részesei annak, hogy a társadalom tudatában hogyan alakul a saját viszonyainak megfelelő kép.

A szocializmusképről is sok, néha túlzó Vélemény hangzott el az utóbbi időkben, két- felől is végletesen. Egyfelől a konzervatív, dogmatikus felfogás a társadalmi együttműködés formáinak változását vagy csupán a felvetését is aggályosán, szinte negatívumként kezelte. Másfelől az egyébként rokonszenves újítói hév túlzásai olyan megfogalmazásokban csapódtak le, mintha a szocializmuskép puszta ténye lenne minden jónak a megakadályozója. Akadnak hasonlóan szélsőséges megfogalmazások más kérdésekben is. Ebbe belejátszik a szellemi divatok kampányszerűsége, a zsurnaliszta felületesség, a divattémák gyakran végletekbe csúszó kezelése.

A szocializmuskép — leegyszerűsítve — a társadalomban élő általános felfogás arról, hogy milyen a szocializmus, és milyennek kell lennie. Ez az elméleti tézisek és a propaganda, valamint a közfelfogás tartalmát együttesen érintheti. Mindkét elemnek benne kell lennie: annak is, hogy milyen és annak is, amilyennek lennie kell, kellene. A kettő nem feltétlenül kerül összeütközésbe egymással, ha a valóság és a szocializmuskép fő elemei egybeesnek; más elemek esetében távolság van, de nem divergencia.

Orientáló erővel ugyanis csak akkor bír a szocializmuskép — márpedig erre nagy szükség van —, ha azt is tartalmazza, hogy milyennek kell lennie, mivé fejlődhet a szo- cializmus.

Néhány szót a társadalomábrázolásról. A társadalmi viszonyainkat kritizáló írásoknak — akár a múlt, akár a jelen elemzésével foglalkoznak — igazságtartalma attól függ, hogy a hibák vagy torzulások szocialista kritikáját, vagy a szocializmus létrejöttének és mai állapotának polgári kritikáját adják-e. Eredmények és hibák arányának méricskélésével önmagában nem lehet jól — hitelesen — ábrázolni a mi társadalmunkat, a valóság átalakításáért folyó küzdelmet. Igazságtartalma akkor és annyiban van bármilyen elemzésnek, ha a valóság tényei a maguk összefüggésében szerepelnek benne; akkor és csak akkor hiteles az ábrázolás. Még akkor is, ha fáj ráismernünk arra, hogy bizony az ábrázolt valóságban kritizálható módon ott vannak a mi hibáink is. A valóság tényeinek és összefüggéseinek feltárása azonban azt aligha engedi meg, hogy a magyar társadalom szocialista átalakulása, vagy akár az azt követő évtizedek mérlege negatív legyen.

Ha vannak alkotások, amelyekben a társadalmi folyamatok lényegét nem látják, vagy éppen arra irányul az elmarasztaló kritika, akkor ennek valószínű oka az esetek többségében az, hogy sajátos prizmán át mutatják be, például valamilyen sérelmi optikán át. Egy másik, ma terjedő vonás, hogy hiányzik belőlük a küzdő ember, aki társaival együtt tudott és tud változtatni a viszonyokon. Helyette típusfigura lett a körülményeknek kiszolgáltatott, ezért — az ábrázolás nézőpontja szerint — minden erőfeszítéstől, az önálló döntés felelősségétől felmentett ember.

Sok és heves vita volt nálunk az elmúlt években — más kérdések mellett — a településfejlesztésről, a lakáskérdésről. Kölcsönös türelmetlenségtől, néha szélsőséges megnyilatkozásoktól sem mentes. A mi elvtársaink, a hivatalos szervek részéről gyakran merevség, lassú reagálás volt tapasztalható

— más oldalról viszont pergőtűzszerű kritika, amely sok tekintetben figyelmen kívül hagyta a realitásokat. A településfejlesztés kritikájára mégis az volt a jellemző, hogy reális társadalmi problémákat ragadott meg, még túlzásaival együtt is. A lakáskérdés tárgyalása is sok egyoldalúsággal történt. A lakótelepek általános lejáratása — ahelyett, hogy a rosszul építetteket kritizálták volna

— nem volt szerencsés. A lakáselosztás és -fenntartás léhetséges megoldási módozatai körül jelentős tudományos véleménykülönbségek is voltak; a közgazdász-közvélemény más álláspontot képviselt, mint a szociológusoké. A „közgazdasági koncepció” egyes képviselői kizárólag piaci elemeket kívántak érvényesíteni, a szociológusok körében viszont kevesebb piaci hatást, több szociálpolitikát javasoltak. Sajnos, a közvélemény számára ez a véleményeltérés nem volt kivehető. Az bizony ismételten előfordul, hogy szakemberek nem tudják eléggé érthetővé tenni álláspontjukat, vagy nem szívesen hadakoznak egymással.

A párt arra törekedett, hogy a különböző kritikai álláspontok és elgondolások kapjanak nyilvánosságot, s hogy ezeknek szelektálásával, szintetizálásával szülessen végül is megoldás. A Központi Bizottság a lakáskérdésről tavaly, a Politikai Bizottság a településfejlesztésről a közelmúltban hozott határozatot. Ez utóbbi a községek, a városok önállóbb fejlődésére ad lehetőséget, a lakosság bevonását is feltételezi. E politikai döntésekben érvényesült az előzetes viták pozitív hatása. De azt még mindnyájunknak tanulnunk kell: hogyan lehet célirányosabbá tenni a vitákat, a lényeges kérdésekben világossá tenni az eltérő álláspontokat és a különböző elgondolások használható elemeit közös munkával szintetizálni.

Mind világosabbá válik tehát, hogy néhány nagy horderejű kérdésben — a korábban elindított vizsgálatok és a szakmai viták eredményeképpen — érnek a jó gondolatok, alakulnak a javaslatok. Megközelítően egy időben, tehát egymással találkozva készülnek, el: a gazdaságirányítás továbbfejlesztésére irányuló javaslatok, az új választójogi törvény; a kétszintű közigazgatásra való áttérés, a járások megszüntetése és ami vele együtt jár: a városok és a nagyközségek szerepének növekedése, a kisközségek relatív önállóságának javítása.

A településfejlesztés, a gazdaságirányítási rendszernek a tanácsok gazdasági önállóságára is kiható vonásai, meg a választójogi és a közigazgatási munka változásai együttesen teszik lehetővé és szükségessé a tanácsok ön- kormányzati jellegének fejlesztését Fel kell készülnünk arra, hogy a települések olyan fejlesztése, amely a lakosság erőforrásait jobban igénybe kívánja venni, azt jelenti: az emberek érdekeltek lesznek abban, hogy az erre vonatkozó döntésekben részt vegyenek. Ezért ki kell alakítani az intézményes és a gyakorlati megoldási módokat a döntésekben való részvételre, és a végrehajtás ellenőrzésére, ami o szocialista demokrácia lényege; és a változások annak gyakorlati továbbfejlesztését jelentik.

Korunkban a társadalmi rendszerek vitája folyik. A burzsoá propaganda ismét durvábban és nyíltabban lép fel ellenünk. Mi ezzel szembeszállunk, és nem csupán elvi érvekkel. A szocializmus válságáról és hanyatlásáról terjesztett propagandaképet cáfolják a gyakorlat lépései is. Ezek az elgondolások és döntések — amelyekről itt csak kurtán szóltam — jelzik, hogy a társadalmi viszonyok és az emberi kapcsolatok, a jobb együttműködés területén újabb előrelépésre nyílik lehetőség.

A gazdasági eszközök szűkösségére utalva gyakran kényszerülünk jó és szükséges dolgok halasztására. De a társadalom szocialista fejlődésének itt tárgyalt elemeiben újabb lépést tehetünk akkor is, amikor és amíg a gazdaságban nagyobb fellendülésre nem számíthatunk. Remélhetjük viszont, hogy ezeknek az elgondolásoknak a megvalósulása teret nyit sok ember erőfeszítéseinek és sok kis, de összességükben nem jelentéktelen anyagi, gazdasági forrás feltárulásának is.

A nemzet, a társadalom konstruktív erőit pártunk politikája változatlanul képes összetartani. Az ehhez szükséges koncepció megvan, a munkaprogramok elkészültek vagy készülnek. A végrehajtásban számítunk a gazdasági szervezetek, a vállalatok és a szövetkezetek kollektíváira, irányítóira; a tanácsokra, az igazgatásban dolgozó elvtársainkra; a felelősen, elkötelezetten dolgozó emberekre. Mi szükséges mindezeken kívül ahhoz, hogy az ő munkájuk is könnyebb legyen, és néhány áttörési ponton jó megoldást találjunk? A megfelelő közszellemre is figyelmet fordítani. Ez a mi „szakmánk” — mármint a propagandistáké, a politika munkásaié. A kiállást rendszerünk mellett, a bátrabb polémiát eszméink védelmében erősíteni kell, s ehhez megjavítani az ideológiai irányító szervek munkáját.

N

ehéz, küzdelmes időszak előtt állunk. Különösen nagy szükség van arra, hogy a pártból két hatás sugározzon ki folytonosan. Az egyik, hogy a társadalomépítő munkában, a gazdasági, a települési és más munkaterületeken támogassuk a jó törekvéseket, az értékes kezdeményezéseket A másik pedig: erősíteni azt az érzést, hogy érdemes küzdeni! Sugározzon a bizakodás, hogy sikerülni fog, amit elterveztünk, még ha valami hosszabb ideig tart is, mint ahogy vártuk. A népnek szolgál a párt mindkettővel; azzal is, hogy cselekvési teret nyit és a hasznos tetteket támogatja, s azzal is, hogy a bizakodás légkörét, nemzetünk önbizalmát erősíti.

Kívánom a Szabolcs-Szatmár megyei kommunistáknak, hogy megyéjük lakosságának javára és egyetértésével végezzék munkájukat, s hogy e táj népének küzdelme, áldozatvállalásuk hozza meg a megérdemelt eredményeket