Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

Hazánkat, megyénket élénk és gyümölcsöző gazdasági kapcsolatok fűzik a Szovjetunióhoz. A szabolcs-szatmári termékek — köztük a konzervek, a könnyűipari áruk — biztos piacra találnak a testvéri országban, míg a szovjet nyersanyag, energia, a mezőgazdaságban használatos gépek nélkülözhetetlenek nálunk.

Éljen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 66.

évfordulója!

HOLNAPUNKÉRT

K kínlódni. Nem szép szó. De szinte naturalista hűséggel és pontossággal villantja fel mindazt, amivel a szülés jár. Azt a vért és szennyet; az elodázhatatlan és kikerülhetetlen szenvedést; a mind élesebb tolófájások és mind kevesebb enyhülést nyújtó elernyedések egymást egyre gyorsabban váltó hullámait; azt a kiszolgáltatottságot a gyötrelemnek, amelyből nincs visszaút, amelyből csak előre lehet menekülni; az akarattól független objektív természeti folyamatnak és a nélkülözhetetlen, meg nem takarítható személyes erőfeszítésnek azt az egygörcsű, szétbogozhatatlan dialektikáját, amely nélkül nincsen új emberélet. És nincs új társadalom.

Lenin 1920 áprilisában vagy májusában, A „baloldaliság” a kommunizmus gyermekbetegsége című írása közben talált rá. Dőlt betűkkel szedetve emelte ki a szövegből, szinte érezzük e gesztusban a felfedezés örömét, amelyet a legpontosabb kifejezés meg- lelése okozhatott. Pedig itt nem is magának a forradalomnak, hanem csak első feltételének és legkorábbi előzményeinek érzékeltetésére használta: „A marxizmust, mint az egyedül helyes forradalmi elméletet, Oroszország valóban kikínlódta magának, félszázados hallatlan kínszenvedés és áldozatok ... árán.” A mondat mögött felsejlik az egész XIX. század végi cári birodalom minden fizikai és szellemi kínja, véres merényletekkel és megtorlásokkal, szibériai száműzetéssel és Péter-Pál erőddel, nihilisták és anarchisták tévelygéseivel; ott van mögötte Tolsztoj és Dosztojevszkij, Csehov és Gorkij fájdalmakkal és várakozásokkal terhes Oroszországa. De térjünk vissza Leninhez.

Politikai szótárában már az idézett mondat leírása előtt megvolt a helye annak a szónak, egyelőre kitöltetlenül. A forradalom szinonimája nála mindig a szülés, és a szülés mindig kínnal jár együtt. Íme: „... leírhatatlan kínok közepette születik az új, némelyek megszédülnek, némelyeket kétségbeesés fog el, némelyek az olykor túlságosan keserű valóság elől a szép, elbűvölő frázis árnyékában keresnek menedéket. Oroszország különösen kínosan és fájdalmasan élte át a történelem éles fordulatai közül a legélesebbeket...”

A keltezés: 1918. március 11. Egyszerű, hétköznapi cikk az Izvesztyijában, egy a sok közül. Érdemes belelapozni a többi, az idő tájt papírra vetettbe is. Vlagyimir Iljicsnek késhegyre menő, kétségbeesett vitákat kell folytatnia saját legszűkebb környezetével, legjobb elvtársaival, a külügyi népbiztossal például, hogy aláírják a szégyenletes breszti békét. Hogy az az alig négyhónapos, háború-, fagy- és éhséggyötörte csecsemő — a forradalom, amelynek minden oldalról az életére törtek, kívülről és belülről fojtogatták — legalább lélegzethez jusson.

Mert nem elég csak megszületni: életben is kell tudni maradni. És erőre kapni, felnőni; kinőni gyermek- és nem gyermekbetegségeket: túlélni éhhalált; győzni polgár- és nem polgárháborúban; orgyilkosokkal megbirkózni; megtanulni építeni; megtanulni tanulni; tévutakról visszatérni; szakadékokat elkerülni ; gyalázkodásra méltósággal válaszolni, rágalmakra igazsággal, életveszélyes zsarolásokra jó idegekkel.

Valóban kínok közepette születik az új, s nemcsak születik: így is növekszik. A létező szocializmusnak létezése első pillanatától — s nemcsak oroszországi megszületésétől, de a Duna—Tisza és az Elba, az Odera vagy a Mekong partján való megjelenésétől is — minden nagy és kis eredményt, minden győzelmet és minden keserű tapasztalatot valóban úgy kellett és kell kikínlódnia magának.

Jó, ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a szavaknak. A műveket nem szabad az életműből kiszakítva olvasni. Mondatokat, idézeteket kivált nem. Hát még szavakat! És mégis, ez az ige — amely szenvedő és cselekvő alakú egyszerre, cselekvést és történést fejez ki egyszerre, szétfeszítve minden grammatikai kategóriát — valahogy önálló, szuverén életet kezd élni a mai olvasó szemében. Ez a nem szép szó valahogy

megláttatja a szépséget a mi korunkban is: valahogy megrántja azt a köldökzsinórt, amely a mi mai — olykor nagyon nem forradalminak érzett — hétköznapi küzdelmeinket tizenhét októberével mégis-összeköti. Kétharmad évszázad távolából, mégis a jövő felől ad értelmet a mi mai — ne féljünk kimondani — kínlódásainknak: hogy tudniillik általuk mégis kikínlódjuk magunknak a holnapot.

Mennyi mindent kell kikínlódni magunknak! Kínlódunk a gazdaságban, roppant gondok és némelyek számára olykor bizony kilátástalannak látszó feladatok szorításában. Jó, a szakadék szélén megálltunk, megkapaszkodtunk (nem zuhantunk le a csőd, a fizetésképtelenség, a munkanélküliség, a drasztikus életszínvonal-romlás szakadékéba, mint oly sok más ország ezekben az években). Talpon maradtunk, és ez nagy szó. De eddig még alig-alig gyűjtöttünk erőt a további talpon maradáshoz s az előbbre lépéshez. Ki tudjuk-e kínlódni magunknak az igazi erőforrásokat és biztosítékokat : a hatékonyabb termelést, a nemzetközi versenyképességet? Ki tudjuk-e

kínlódni a korszerűbb termékszerkezetet, a magasabb fokú szervezettséget és fegyelmet? Ki tudjuk-e kínlódni — oly sok évtizedes kínlódások után — a valóban jó munkára kényszerítő, a munka és csakis a munka értékével arányos, a szocializmus alapelveivel adekvát személyes anyagi érdekeltségi rendszert? Ki tudjuk-e kínlódni annyi gyanakvás, egy helyben topogás, álforradalmi és álszocialista, álbaloldali gyermekbetegségek után?

Keserves erőfeszítéseket teszünk a nemzetközi küzdőtéren. Nem mi magunk, hisz ehhez kicsinyek vagyunk, hanem mindenkivel összefogva, aki kész és képes a béke megmentésére. Nem mi magunk, de azért saját szerény, ám hazai munkánkkal megalapozott tekintélyünket is latba vetve. Olykor kilátástalannak tetsző, mégsem értelmetlen küzdelmet folytatunk legalább az enyhülés maradékának megmentéséért — egy végletesen kiélezett helyzetben, egy termonukleáris katasztrófa veszélyeinek és a roppant mérvű fegyverkezési hajsza tehertételeinek szorításában, mégis jó idegekkel és ésszerű kompromisszumokra készen. Mert bár messze holmi megalázó breszti békék kiszolgáltatottságától, a kockázatok óriásira nőttek. A szocializmus ki fogja kínlódni, ki fogja kényszeríteni a békét — nemcsak önmaga, hanem egyúttal az emberiség számára.

Kínlódunk a társadalom- építésben: továbbépítjük választási rendszerünket, egyszerűsítjük a közigazgatást, hatékonyabbá igyekszünk tenni a szakszervezetek munkáját — minden módon segítjük a szocializmus lényegének, a demokráciának a megerősödését. Segítjük, miközben nem csekély tehertételekkel, tehetetlenséggel, visz- szahúzó erőkkel kell megbirkóznunk. És miközben — hogy is írta Lenin? — „egyesek megszédülnek”. Vagy „az olykor túlságosan keserű valóság elől a szép, az elbűvölő frázis árnyékában keresnek menedéket”.

Kínlódunk — hallani a közkeletű, minden forradalmi pátosztól mentes, attól nagyon távoli választ, ha valahol — egy vállalatnál, egy szövetkezetben, egy intézménynél, országos irányító szervnél — a mindennapi munkáról érdeklődik az ember. Nem mindig hallani ki belőle a bizalmat és cselekvő elszántságot, hogy azért kikínlódjuk vele, amit kell. Kínlódunk, lavírozunk — hallani másutt a szinonimájával együtt, és talán nem is sejtik, hogy ez a lavírozás éppenséggel forradalmi jelszó is lehet.

„Próbálják meg összehasonlítani a forradalmár’ szokásos, közkeletű fogalmával azokat a jelszavakat, amelyek a mostani időszak sajátosságaiból erednek: lavírozni... lassan építeni...”

Ne tévedjünk: nem ma íródott le ez a mondat sem. A „mostani időszak” nem a nyolcvanas évek, mint első pillantásra véljük; a dátum: 1918. április 28. Lenin az akkori forradalmároknak írta. De nagyon nekünk szólóan.

Koncz István